Szegedi Napló, 1890. október (13. évfolyam, 269-299. szám)
1890-10-09 / 277. szám
Csütörtök, október 9.1890. Egyes szám ára 5 kr. Xlll. évfolyam. 277. szám. SZEGEDI NAPLÓ. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI És IRODALMI KAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: IBIDH árre 14 frt — kr. Pilévre . 7 frt — kr. Negyedévre 3 frt 50 kr. Egy héra . 1 frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATALI HIRDETÉSEKET Iskola-utcza, Dáni-ház 18. sz. és nyílttéri közleményeket a kiaddhivatal Bérmentetlen levelek csak ismért kéztől fogadtatnak el._________mérsékelt áljegyzék szerint azámit.____ Az egyensúly. Magyarország államháztartása uj korszak küszöbét lépte át az 1891. évi budgettel, melyet tegnap kezdett tárgyalni a pénzügyi bizottság. Wekerle Sándor pénzügyminiszternek jutott a dicsőség, e két büszke szót: „nincs deficit“ — a magyar parlamentben először kimondani. A képviselőház éljenezett hozzá, a sajtó tapsol neki. Az elismerés húrját ime, mi is szíves örömmel megpendítjük, mert hiszen az volna a legjobb állapot, ha az ellenzék egyáltalában fölösleges volna. E kérdésben, kötelesség az elismerés, hiba a túlbecsülés. Mert jól esik annyi áldozat után végre hallani, hogy hazánk rendes kiadásai födöztetnek a rendes bevételekből; hasznos tudnunk, hogy a jövő év szükségletei kielégíttetnek új adósságcsinálás nélkül; honpolgári önérzetünk emelkedik, ha meggondoljuk, hogy Magyarország hitele ezen költségvetési előirányzat által, az európai pénzpiacon minden irányban honoráltatni fog s többé talán nem leszünk annak kitéve, hogy miniszterünk, mintha csak csőd fenyegetné, egész Páriáig szaladjon egy kis pénzmag után, avagy Pécsben kilencz százalékos hitelműveletet csináljon, miként egy eladósodott kártyás. De ezen elismerésnek igen komoly határai vannak. A lelkesedés megrohad keblünkben, s a hozsónát, mely sok laptársunk hasábjait eltölti, nem értjük. Mert mi is történt voltaképen ? Tizenhat év előtt egy államférfi félretette közjogi elveit, hogy kormányt vállalva, hazánk állami háztartását rendbe hozza. E törekvés sok csalódás, sok veszteség és igen nagy erőfeszítések után a tegnapelőtti expozében nyert befejezést. Az egyensúly helyre van állítva. Nincs deficit. De mit jelent ez ? Jelenti-e az ország vagyonosodását? Jelenti-e az egyének vagyoni gyarapodását ? Jelent e közelégültséget? Jelent-e boldog népet a boldog hazában ? Ne menjünk ilyen messze ! Elégedjünk meg azzal, ha Magyarország ezentúl beéri rendes jövedelmeivel , ha költekezéseit bevételeihez szabja; ha csak odáig nyújtózkodik, ameddig a takaró ér. Biztosítva vagyunk-e erről ? A pénzügyminiszter eziránt örvendetes ígéretet tett. Helyes. Elfogadjuk , följegyezzük. Nem kételkedünk ígéretének sem komolyságában, sem realitásában. Ám, nálunk nemcsak parlamenti tényezők vannak, hanem vannak delegácionális tényezők is. Ha magyar hadügyér ült volna a magyar Pénz ? Az aztán valami, mégpedig oly valami, ami még kiséret nélkül is elfogadható, mondja meggondolva mondását a hideg realista. Szellemi előnyök, lélek nemesség, szivjóság! ... ez minden, ez magában véve elégséges ! — kiáltja lelkesülten a gyöngéd érzelmű ember! Szépség ? Ej, azt persze szívesen, sőt nagyon szívesen venné ráadásul a vásárban bárki... de egyedül csak legföljebb a nagy Munkácsy elégszik meg vele . . . modell jálnál. A szépség múlandó, egyedül nem boldogít, nem képes kielégíteni senkit. Igen, sőt még a gyomor is, ha vele téte a tételbe jutna, rosszul érezné magát, mert a közmondás is azt mondja és nem igaztalanul „Puszta látástól senki sem lakik jól!“ Ez igen prózai, de való. Azonban én szeretek mindent azonnal a gyakorlati oldalról fölfogni . . . Nagyon örvendek, hogy Vilma kisasszony szép, sőt nagyon szép, de óhajom az, hogy ez legyen legcsekélyebb előnye. Mert neki, igaz, nincs vagyona, azonban az én érdekem, habár szerényen is, biztosítva volna .... a kilátás jó, előléptetésekre szintén nem hiányzik, hát ... de türelem, a kocsi megérkezett. Nemsokára ott állok, a szabályos öltözékben, kifogástalan kertyükkel és genálisan kötött nyakravalóval, (melyen egy valódi, aranykeretbe foglalt drágakő előnyösen veszi ki magát) — Bevegyék lakásának ajtaja előtt, pénzügyminiszter mellett s helybenhagyólag intett volna midőn Wekerle megtette ígéretét, hát mi megnyugvással számíthatnánk az ígéret beváltására. De magyar hadügyminiszter nincs, hanem van egy közös hadügyér, aki nem a parlamentben beszélget, hanem a delegáczióban, s akit a mi Wekerlénk exposéi éppen oly kevéssé zseniroznak most, miként nem zsenirozták a Szél Kálmán törekvései, mikor Boszniára vetették szemüket a katonai körök. A technikai tudomány gyors fejlődésben van. Csak az imént leptek meg a nagy kaliberű Mannlicher-puskákkal, azután a füstnélküli lőpor millióival. És senki sem tudja megmondani, hogy ezen a téren mit hoz a jövő tavasz, s hogy várjon egy új találmány, avagy a táborkarnak egy újabb várépítési terve nem dönti-e halomra Wekerlének eddigi vívmányát s ezentúlra adott ígéretét. A lelkesedés-lohasztó képnek ez az egyik fele. Néhány szóban, egész tárgyilagossággal, minden színezés nélkül, a csupasz igazság érdekében, rámutatok a kép másik felére is. Tény, hogy a legközelebbi évtizedben Magyarország húsz milliónyi állandósított deficittel küzdött. Évrőlévre mintegy húsz millióval költöttünk jövedelmünknél többet. Most előáll Wekerle és azt mondja : nincs deficit. Még egy vizsgáló tekintetet vetek lackczipőmre, tanulmányozom új klak-czilinderem gépezetét,mert nagyon fatális dolog volna, ha ez a döntő pillanatban nem egy tányér alakját venné föl, hanem inkább hajlamot mutatna, az ellentállásra is megnyomom végre, nem kis szívdobogással (mely ilyen alkalmakkor sohasem hiányzik) ... az ajtón alkalmazott valanyos csöngőt. Egyszerre közvetlenül mögöttem zajt hallottam . . . hátra fordultam és egy teljesen kinyílott ajtó keretében egy éppen nem festői látvány tárult elém. Egy kis leányka állt ott, reám bámulva, zilált hajjal, piszkos, rongyos ruhában, melyre mintegy kiegészítésül egy köténynek nem nevezhető rongy volt kötve, arcza és kezei, úgy látszott, nyilvános ellenségeskedésben állanak a mosdó eszközökkel, annyira meghazudtolja ennek használatát külseje. A háttérbe pillantottam, de ez is, a ház kis lakóját, semmiben sem múlta fölül: a padló szutykos, a bútorok igen-igen silányak, a falakon itt-ott látszott nyoma annak, hogy a szoba valamikor festve is volt .... egyáltalán az egész igen szomorú képet nyújtott . . . Mily szegényeknek kell lenni az itt lakó embereknek, úgy szellemben, mint a jobb iránt való hajlamban, hogy ezen zárt zavarban létezni tudjanak, mert ha anyagilag valaki szegény is, lehet bármily szegény is, ez nem akadályozhatja meg abban, hogy tiszta legyen. Épp egy kérdést akartam intézni a „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. A szalon. (Elbeszéli egy hálasulanoó ifjú.) A kis toronyharang kellemesen csendült át a vidéki városka ódon épületei fölött, tizenkettőt csendített. Ez a szokásos látogatási óra, a szalonok ajtai kinyitnak, nekem ott kell lenni, nagyvárosi létemre dukál játszanom a szalonjáró uracsot, (bár ez a szerep gyakran terhemre van) kocsit hozatok, hogy első látogatásomat megtegyem Beregy igazgató urnál. Beregy Vilma kisasszony, komoly, müvelt s bájos leányka, búzavirág szemei vannak s többször részesültem ama kiváló szerencsében, hogy mulatságokon találkozhattam vele. A kedves, szellemes kisasszony, a legnagyobb mértékben fölébresztette bennem maga iránt a rokonszenvet. Kecses lényének pontos leírásával nem bíbelődöm, mert daczára annak, hogy tudok lelkesülni a szépért, nyíltan meg kell vallanom, (habár, mint hiszem, az egész hölgyvilág haragjának teszem is ki magam), én a szépséget a nőnél mellékes körülménynek tekintem! Bocsánat, és engedjék meg hölgyeim, hogy állításomat támogassam. Ennek igaz voltát előttem már »a hatalmas Prometheus is bizonyította! Ő is hozott magának egy szikrát az istenek tűzhelyétől, mert pompás szobrán egyedül a szépséggel nem elégedett meg .... és igy van az velem és igy van az sok mással!