Székely Hirlap, 1871 (3. évfolyam, 1-103. szám)
1871-11-22 / 93. szám
Harmadik évfolyam. 03. sz. M.-Vásárhelytt, 1871 szerda, november 22. ____ | n^^| ^1 ÉÉjl^l Politikai és társadalmi lap s a „Jogász-egylet“ közlönye. Szerkesztői szállás : Kazinczi-utcza 811 sz. hová a lap szellemi részét illető czikkek küldendők. Kiadó-hivatal : Wittich József könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek és reclamatiók küldendők. Hirdetési dí : Egy háromszor halálozott garmond sor ára 6 kr; bélyegilleték minden hirdetés után külön 30 kr. Hirdetéseket elfogad , helyben a kiadóhivatal. Pesten: Zeisler M. (király-uteza 60. sz.) Szécsben: Hausenstein és Vogler (Neu-Marktl. sz.). V 0* Megjelenik e lap minden szerdán és szombaton egy egész íven. ELŐFIZETÉSI ÁR : Félévre........................................4 „ Negyedévre...................................2 „ -M P S Csángó-társulat. (r.) Túl a keleti Kárpáthokon,az Ojtoz, Tatros, Tászló, Besztercze, Szereth és Pruth völgyein lakik egy néptörzs: a Csángók. Ezek a ri véreink, és tudtunk szerint az egyedüliek széles ez világon, kik a Sz.István területén kívül magyarul beszélnek. Ama megáldott dús völgyek, melyek mai napig ezen véreink szorgalmas kezei alatt virulnak , egykor szintén őseink öröksége, a mi hazánknak egyik édenkertje voltak. Azonban a honfoglalás és önvédelemnek több százados vérzivatarjai, melyeket még a gyakori testvérharcz is tetézett, — elmosták hazánknak a Kárpáthokon túli második síkjait, s más nemzetek uralma szilárdult meg azokon. Csángó testvéreink elszakasztattak tőlünk ; elszakadtak úgy, hogy a szerencsétlen fátum nem hagyott közöttük erős, tekintélyes vezéreket, kik az uralkodó másfaju nép között érvényben fenntarthatták volna a magyar néptörzs nemzeti egyéniségét, amikép ezt más európai államokban az egyes beckett apróbb nemzetiségi csoportoknál láthatjuk. E szerencsétlen helyzetnek igen természetes következménye: csángó testvéreink lassú elsenyvedése és elapadása annyi századon át, és valóságos isten csudájának nevezhetjük, hogy még mai nap is mintegy ötvenezer lelket számlál e néptörzs, és anyanyelvünket még érthetően beszéli, noha általában átjárta azt már a romanizmus idegen hangja. Hogy minő helyzetben vannak ezen romániai magyar testvéreink, ezt közelebbről alapos részletességgel leírta egy a Szent-László-társulat által a „Csángó-föld“ szemléleti tanulmányozására kiküldött bizottságnak három tagja e munkában : „Veszély, Imecs és Kovács utazása Moldva- Oláhországban 1868.“ (Veszély Károly kiadásában megjelent M.-Vásárhelytt, 1870.) Alapos adatokkal szolgált Кооз Ferencz, egykori bukaresti ref. pap is ottani tartózkodása éveiből és azután a hazai lapokban. Mindaz, a mit ezen, nemzetünk sorsát szivükön viselő buzgó hazafiaknak hiteles és merőben tárgyilagos adataiban a Csángók viszonyairól találunk, — röviden azon fájdalmas bizonyosságban összevonható , hogy a romániai uralom alatt élő Csángó testvéreink a nemzeti haldoklás utolsó fokára jutottak, és igy, ha néktek gyors és erélyes segély valahonnan legközelebbről nem jön , menthetlenül és a legrövidebb idő alatt el vannak a magyar faj számára veszve örökre ! Ennek megvilágosítására elég annyit fölemlíteni , hogy a Csángó faluk és telepek egyedüli állami iskoláiból a magyar nyelv kormányilag ki van zárva, és hogy a nagyszámú egyházmegyék közül csak kettőben hangzik még magyar nyelv a szószékről, a többi pap olasz vagy szláv származású, a magyar nyelvet nem birja !... Váljon kelle mondanunk, hogy fajunk létszámának ötvenezerrel való elapadása nem lehet közömbös dolog reánk nézve ? ! úgy hisszük, hogy akiben még csak egy csepp magyar vér buzog , fel kell forrnia annak e gondolatnál. De fel kell buzdulnia nemzeti lételünk szeretetének a féltésig, a lelkesedésig és önfeláldozásig nem ötvenezer, de csak száz lélekért is most, amidőn százszor inkább, mint valaha, élet-halál küzdelem foly anyagi és szellemi fegyverekkel az európai népfajok közt az egymást elnyelés, vagy legalább a fenmaradás kivívásáért!.. Nekünk, kik fajrokonok nélkül állunk a világon , legkevesebb elvesztegetni valónk van ; az elnyelési ár pedig minden oldalról fenyegetően veszi körül sorainkat, sőt saját testünkben is !ármár felfakadoz a mindent nivelláló általános polgáriasodásnak nemzetiségünket elnertő alvize... Nem kell szavakat vesztegetnünk, itt tenni, gyorsan, erélyesen cselekedni kell. A rekriminációk, a Csángók idejutott helyzetének okait vagy okozóit fürkészni, vagy hosszas tervezgetések ábrándvilágába merülni : itt egyiránt haszontalan , de nem is méltó ez önerejét érző nemzetünkhöz, sem korunk praktikus, erélyes szelleméhez. Hogy ki tegyen és mit tegyen ? erre nézve egy igen életrevaló indítvány merült fel a „Pesti Napló“-ban, mely lapjaink legnagyobb részében már viszhangra is talált. Egy „Csángó társulatot“ kell alakítanunk Pesten, mely ez ügyet kellő szakértelemmel kezébe vegye; ez az első lépés. Nincs kétség, hogy nem fogunk szűkölködni oly lelkes vezérférfiakban, kik e társulat élére észt, akaratot, erőt és tekintélyt visznek. A nemzet pedig hozza meg forintokból és fillérekből a maga áldozatát a szükséges anyagi alaphoz. Áldozunk mi naponta száz kisebb és lényegtelenebb czélokra, anélkül, hogy megéreznék, mert az édes haza földjét bővséggel áldotta meg a teremtő. Az anyagi és erkölcsi erővel így kiállított egyletet alkotmányos kormányunk és törvényhozásunk is kellőkép támogathatja törekvéseiben, anélkül, hogy ezért a hazánkban élő más nemzetiségek méltányos ellenkezést támaszthatnának. Mert hazánkban ma minden és még a legkisebb nemzetiség is hasonló bánásmódban részesül, és nemzetünk kölcsönösségi érzületével bizonyára meg lehet elégedve mindegyik velünk együtt lakó más nemzetiségű hazánkfia; de meg is van ezzel tényleg elégedve minden becsületes igazságérző ember e hazában, és csupán egy néhány nagyravágyó, telhetetlen, vagy fanatikus firkász nincsen. A romániai kormány és parliament pedig ily törekvésünk ellen, mely semmi egyebet nem ez elő, mint az uralma alatt élő testvéreink nemzetiségének fentartását, még tovább nem gördíthet tiltó akadályokat, ha nem akarja a román nevet a művelt és jövőbeli európai nemzetek névsorából kitörölni. Mert ha nekie szabad az fumiliai és magyarországi fajrokonainak nemzeti fejlődésére kormányilag és nemzetgyűlésileg hatni és áldozni , minekünk is, mint minden népnek, szabad kell hogy legyen hasonlót cselekedni. Föl tehát székely testvéreink ! járuljunk mi is egész lélekből a nemzeti munkához ! Miáltalán nem vagyunk igen gazdagok, de azért filléreink mellé egy fő dolgot szolgáltathatunk a czélhoz : szolgáltathatunk tanhelyeket ottani gyermekeknek, mert hozzánk vannak legközelebb, és szolgáltathatunk ifjú nemzedékünk dús rajából kész ifjakat, kik oda mehetnek hirdetni szeretetünk és nemzetiségünk apostoli igéit az iskolában és az úr házában. Adja isten, hogy igy legyen ! A „Magyar Polgár“ 263. számában egy M.-Vásárhelyről írt levélben Marosszék bizottmányi gyűléséről feltűnően ferde tudósítást adott közre, melyben 1-ör azt állítja, hogy az érdekelt gyűlésnek az utolsónak kellett volna lenni, „de a főtiszt úrnak tetszett kiokosodni még egy leendő gyűlést ks tudja minő indokból“. Mi állíthatjuk, hogy ez az egész beszéd valótalan, a főtiszt úrnak nem kellett semmit kiokoskodni, mert a gyűlés egyetlen tagja sem kívánta, hogy még egy gyűlés ne legyen azon egyszerű okból, mert a munkálat két lényeges része még nincs megerősítve s azok megerősítését a belügyminiszter expressis verbis leiratában magának fenntartotta, különben hogy mi oka lehetne a főtiszt úrnak a gyűlések számát szaporítani ? azt csak a levelező tudhatja. 2-or. Abban is téved levelező, hogy a bizottmányi gyűlés 4 közszeretetben álló marosszéki egyénen elkövetett compromissio miatt volt lehangolt; hogy lehangolt volt, az igaz, de annak okát ki is magyarázta, t. i. : hogy a törvényszéki elnök és főügyész a kinevezések alkalmával mellőzve lett, nem tudhatni, hogy e kettőből levelező tollában miként lett négy? 3-éra.Vásárhelyi levelezője a „M. P.“-nak, ki magát Deákpártinak írta, nagyon nyúlszívű, jámbor ember lehet, ha az általa ferdén előadott enunciatiotól megdöbbent, mi szóról-szóra hallottuk azt, de valóban megdöbbenésre okot nem találtunk benne. Hogy baloldali lett volna az eumeiatio, azt sem merjük állítani, sőt azt hisszük, annak pártszíne nem volt, nem is lehetett, mert Hajdú és Csongvai kimaradását nem a párt, hanem a gyűlés vette sajnálkozással, talán éppen a baloldaliak döbbenhettek volna meg, hogy két határozott deákpárti ember iránt részvétet szavazni ők is kénytelenek voltak. Hogy azonban, amit fennebb állitok, bebizonyíthassam, Marosszék főjegyzőjét megkértem : iratná ki nekem, — a deákpárti levelezőt megdöbbentő enunciatiot, amit meg is nyerve, ime ide igtatom, hadd lássa a „M. P.“ szerkesztősége: mennyire tévedett m.-vásárhelyi levelezője , hanem hát lehet, hogy ez azért történt, mert levelező deákpárti, íme, az enunciáció : „Noha a képviselő bizottmány igazságügyminiszter úr önmagának a bírósági személyzet kinevezésére nézve törvény által biztosított jogát kétség alá vonni távolról sem kívánja, mindazonáltal keleli törvényszékünkhöz a közbizalomnál s épen képességeknél fogva megválasztott törvényszéki elnök, Hajdú Mózes és főügyész Csongvai Károly atyánkfiainak, mint kellően képesített munkás és jellemes hivatalnokoknak a kinevezett elnökök és főügyészek sorábeli kimaradását érzékeny sajnálattal fogadta, s ezúttal nevezett atyánkfiainak irt minőségekben tanúsított odaadó munkás és becsületesen végzett szolgálatukért a képviselő bizottmány osztatlan elismerését jegyzőkönyvileg kifejezni határozza.“ Marosszék képviselő bizottmányának M.-Vásárhelytt, 1871 nov. 9-én tartott ülése jegyzőkönyvéből. Szentivány, főjegyző. No, hiába, a „M. P.“-nak ilyen „deákpárti“ levelezői vannak ! A szerk.