Székely Lapok, 1899. május (39. évfolyam, 36-43. szám)
1899-05-04 / 36. szám
XXIX. évfolyam. 36. szám Marosvásárhely, 1899. május hó 4. POLITIKAI, TÁRSADALMI siS KÖZGAZDASAG. LAP. Megjelenik: csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség: Régi Maromvásár-utcza 1. sz., hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. — Kéziratok nem adatnak vissza. — Telephon 58. szám. — Felelős szerkesztő: Segédszerkesztő: DH FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés: egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a „Székely Lapok“ kiadója: Adi Árpád. «Telephon 101. szám.^ Megoldandó beégek. (X) A pártok által kötött paktumféle javaslatok rövid időn mind elintéztetnek, s azután napirendre kerülnek más reform kérdések, miket továbbra is elodázni lehetetlenség. A nagy politikai kérdések közt kettő vár a megoldásra már a legközelebbi jövőben: az egyenes adók reformja és közigazgatásunk újjászervezése. Az elsőnél le kell rónunk azt a nagy tartozást, melyet a kevésbé vagyonos osztályoknál magunkra vállaltunk akkor, midőn pénzügyünk rendezésénél a fogyasztási adókat fokozottabb mérvben igénybe vettük. A fogyasztási adók tudvalevőleg épp az alsóbb osztályokat sújtják erősebb mértékben. E mellett egyenes adórendszerünk azon rideg egyenetlenségei, melyek ismét az alsóbb osztályokat sújtják fokozott mérték-ben, fenn nem tarthatók. Nagyobb egyenlőség a terhekben és erőteljes bevonása a közteherviselésbe mind-azon elemeknek, melyek a megterheltetés alól könnyebben kivonhatták magukat, nemcsak pénzügyi, de nagy társadalmi feladat is, melyet nem- soká halogathatunk már, ha csak tápot nem akarunk adni az osztályok egymás elleni gyűlöletének, és ezzel veszélyeztetni nem akarjuk társadalmunk egészséges fejlődését és megerősödését. Az az adórendszer, amelyet 1875- től kezdve czipel vállann Magyar- I ország, a legképtelenebbek közül való s a sokszoros foltozás csak még rosszabbá tette. Általában véve az egész egy kétségbeejtő pénzügyi helyzet illegitim gyermeke! Fik-cziókra volt alapítva s a végrehaj- j tásban valóságos atrocitásokra ve- szetett. Nem mintha az ország adó- zási képessége pusztán az állami adó által túl volna terhelve; de igenis azért, mivel képtelen adólábak honosodtak meg általa és oly aránytalanság a teherviselésben, ami egyenesen abszurdum. A községi és törvényhatósági pót- adó befejezte ennek az adórendszernek kétségbeejtő voltát . . . . ! Egy minden képzeletet felülmúló , mizerabilis autonóm adógazdálkodás fejlődött ki ezen az alapon, melynek eredménye az, hogy lehetetlen men- s nyiségű, sok helyt még az állami adót is felülmúló helyi adók és pótlékok nyomják az adózó polgárok vállait, amelyek nagyrészt burkolt, állami adók s állami feladatok közjségi vagy városi teljesítésének exorbitáns terhei s ezek mellett a városi fogyasztási adók is oly mértékben elterjedtek, hogy maga a közélelmezés is mindenfelé meg van I nehezítve. Éhez a harmadik osztályú kereseti I adó tíz %-os adókulcsát kell venni, ami egymagában véve is maga a demoralizáczió; ezenkívül pedig azt a tengersok kortes-visszaélést, ami éppen ezen a nyíláson betört a magyar autonóm adóztatási rendszerbe. Ez az adókulcs maga is óriási csapás, amitől minden áron menekedni kell, nem is szólva a T A R G Z A. Egy emlék. A „Székely Lapok“ eredeti tárcsája. Ismét ott ült zongorája előtt, ugyanabban a szobában, abban a leányos kis szalonban, ugyanazok a margaréták bámultak reánk nagy sárga szemekkel, mint akkor ... régen, régen . . . Talán az én kedvemért, vagy az édes emlékért, most is Chopint játszotta; ugyazok az elhaló akkordok rezgettek tovább a légben s az elhaló nap izzó vörös fénykévéi ragyogó glóriával övezték „Őt“ ... a régi „Őt“ . .. Hátra dűlt székén összeszoritott haja szétomlott s mintha minden egyes szál égő aranyból lett volna, inkább egy leomló zuhataghoz hasonlitott. Átszellemült, egy elevenedő szoborhoz hasonlított, a régi emlékek visszavarázsolták azokat az idő-ket — milyen szép idők voltak — lassan , ként átalakult „Ö“ is emlékeivel együtt... ) Nem tudom hogy történt, de ott voltam mellette s piczi kacsóját kezemben tartva , s lassan-lassan ajkaimhoz emelve megcsókoltam. „Ő“ reám nézett gyönyörű nagy fekete szemeivel esdeklő tekintettel. Ismét a régi jóbarátok voltunk ; fölöttünk a legyező pálma kinyújtott karjai áldólag, helyeslőleg terjesztették volna óriási leveleiket... — A baba rósz... — siklott ki ajkaim közül ismét csak a régi rósz baba maga, miért idézi elő a „régit", miért bántja a múltat? — A halottak nyugodjanak békén, ne háborgassuk őket; csöndes otthonuk megzavarásához nincs jogunk .. . Elvannak temetve s a feledés ködös homályából előidézni a múltat nem lehet; gyöngék vagyunk hozzá, mese volt, álom volt az egész... Tavaszi nap ... Tarka lepke... Pipacs, búzavirág, margaréta .. . Most? — Fagy, dér, fagyasztó északi szél.. . Hagyja őket nyugodni békén. — Nem !... — Nem? — riadtam föl megdöbbeni- I 'semből. — Nem akar feledni, kisértésbe akar hozni engem, nem hagyja nyugodni „őket“, fölbontja sárgaszinü lehullott levelekkel borított sirkautjukat, s talán az én segítségemet is igénybe venné s hiszi ezt? hisz-e a halottak föltámadásában? — Igen! Mindent hiszek s mindent akarok. „Ők“ mi halottak, csak alusznak, s hiszi-e?... Nézze virágos mezőn... — Florentin kalappal, kezében égő vörös ruhás kis baba virágot gyűjt sokat, nagyon sokat szedett már össze, hogy piczi kis kacsája alig bírja összetartani a sok... — Búzavirágot, pipacsot s margarettát, s két vadászeb bolondos jó kedvvel ott teremve körül ugrálják.. . — A babát ,,Ő“ meg szívszorongva Florentin kalapjával igyekszik megvédeni magát azoktól a vad állatoktól, már-már azt sem tudja mit tegyen, midőn... — Mintha a föld alól termett volna előjön egy fiú, puska a vállán, s egyetlen hivó szavára megmenti a már-már kétségbeesett ... — Égő vörös babát, kitől aztán bocsa-