Székely Nemzet, 1885 (3. évfolyam, 1-202. szám)
1885-09-12 / 140. szám
Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1885. szeptember 12. SZÉKELY NEMZET III. évfolyam. ----------------------------------Szerkesztőségi iroda: Sepsi-Szentgyörgyön: Csiki-mcza Nagy Elek-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-részíeur-tarsulat hová ti ilíisttisl pttxitk is klsdslistk bérmentesen küldendők. iK ®—---------------—ear! Előfizetési ár helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve: Egész évre . lOfrt — kr. Félévre . . 6 frt — kr. Negyedévre . 2 frt 50 kr. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Hirdetmények d lija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. &earl . 140. szám. felSISS* Csikmegye részére: szerkesztőségi kiadóhivatal Csik-Szeredában T. Nagy Imre társszerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hovi Csikmegyéből a lap szellemi részét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. *189-Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS a „SZÉKELY NEMZET“ czimű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenként négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára : egész évre. . . 10 frt félévre . . . . 5 frt negyedévre . . 2 frt 50 kr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldánnyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT mint a „Székely Nemzet“ kiadó tulajdonosa. A szász nemzeti párt gyűlése Brassóban. — szept. 11. Hiába való minden erőlködés. Hasztalan minden kísérlet, a nemzetiségek politikáját meg nem változtatja semmiféle jóakarat. A szász néppárt hadat üzent a magyar elemnek s ezt a kétségbeesett hadviselést folytatja az utolsó leheletéig. Sem jóindulatú tanács, sem írott törvények el nem téritik ettől a desperatus iránytól. Ebben a csökönyös politikai hitvallásban stagnál, szégyenére a magyar államnak és gyalázatára a szászpárt bevallott „hazafiságának.“ Tessék csak megolvasni a szép néppárt közelebbi gyűlésének lefolyását. Ott tartották meg a választók Brassóban a polgári jövőben. S habár a pártgyűlés a Zay és Imrich beszámolójának ezége alatt volt összehíva, tulajdonképen nemzetiségi népgyűlés volt az mégis. Nem hívtak meg oda egyetlen magyar vagy oláh választót sem : a szászok egymásnak akartak beszélni és egymás között tanácskozni. Mindazon kritikák tehát, amelyek ezen a gyűlésen a kormány politikája fölött elhangzottak, nagyon is szakértékű aspirácziók gyanánt tekinthetők. Ha Czáj uraimék a kormányt akarták volna bírálni s így általános pártpolitikával óhajtottak volna foglalkozni, úgy az összes választók hivatalosak lettek volna a beszámolóra. De nem így történt. Czáj és Imrich urak csak a szászokért beszéltek a szászoknak. És hogyan beszéltek ! Mekkora impertinencziával csapkodtak maguk körül! Az állami intézményekről, a magyar kormánynak minden kormányzati képességéről és jóakaratáról mekkora pöffeszkedő gúnnyal nyilatkoztak ! Arczába tolul az embernek a szégyenérzet lángoló pírja, hogy ez a szemérmetlen öntelt faj minő diadallármával tombol a magyar állameszme megásottnak képzelt sírja fölött. Mekkora hányavetiséggel dobja az arczába a magyar embernek, hogy ők, a szász néppárt, nem rokonszenvezhetnek a magyar törzzsel. Mintha ránk nézve valami nagy gráczia volna, ha bennünket ez az impertinens fajzat a maga „rokonszenvével“ megajándékoz. Ekkora henczegéssel, ennyi magabámuló fenhéjázással alig merne beszélni Zay képviselő is, ha a Pesti Napló hazafiságát nem érezné a háta mögött. Amely lap tudniillik mód nélkül örvend azon, hogy a szász néppárt „jövőre sem támogatja a kormányt, mert nem alkalmas az a magyar államnak tiszteletet s a magyar törzsnek rokonszenvet biztosítani.“ „Nem alkalmas egészséges gazdasági politikát inaugurálni. És ezt a szászok mondják. Azok a szászok, akiknek évtizedek és századok óta hasztalan nyújtja oda a magyar állam a békés baráti jobbot. Azok a szászok veszik kifogás alá a kormány gazdasági politikáját, akik tejben-vajban fürdőznek, akik mindenféle gazdasági privilégiumokkal bőven el vannak látva. A kiknek a legutolsó falujok mellett is vasút robog el. Ezek a szászok mernek fészkelődni s ezekre nézve nincs a kormánynak egészséges gazdasági politikája? Zay Adolf különben nem lázitott. Csak bántó czinizmussal sértegetett. És azok a „hoch“-ok, melyek az ő sértő nyilatkozatait követték, meganyi bókok a magyar államnak kormányostul együtt, amely most is keblén melengeti Brassó várost, gazdagítván azt a telhetetlen szász várost az idén is három állami tanintézettel. Beli kár, hogy Trefort miniszter külföldi utazásában nem olvastatja meg a Zay beszédét eredetiben. Megláthatná a hatást, a közvetlen benyomást, melyet a Brassó várossal szemben tanúsított előzékenysége keltett. Minden istenadta alkalom egy-egy újabb fogantyú a szászok kezében a kormányt préselni. És ha a kormány jóhiszeműsége vagy lojalitása tovább tart a Zaykkal és Imrichekkel szemben, a szomszéd hétfalusiak és háromszéki székelyek koldusbottal, levett kalappal járják a búcsút ide hamarább Brassóba. Mert hogy ezeknek még csak távolról sincs hajlandóságuk, akár a kormánnyal, akár a magyar elemmel a szimpáthiát megszerezni, arról elég ékesen szól a Zay úr hallgatása Baussneru képviselőről. A renegát képviselő meghalt Zayra nézve. Ő pedig nem beszél halottakról. Meghalt pedig akkor, midőn azt az ismeretes hazafias levelet közzé tette. Azóta a szász túlzókra nézve nem él Baussnem. És mert nekik csak az számít az élők sorában, akik a magyar elemnek ellensége, annálfogva üres frázissá törpül le az egész manifestum, amelyben a magyar állam iránt való hűségről emlékezik a szász párt. Mindaddig, mig a Zayk és Imrichek perfidiáira „hoch“-hal felelnek a szászok s mig a Baussnernek hazafias magatartását sárral dobálják, nem lehet biznunk a helyzet jobbra fordultában. Nem forradalomról lehet itt szó, hanem közönséges lázadásról , nem forradalomról, midőn az eltiport jogok, a megbántott tradicziók, vagy a megsértett emberiségi érzület forralja fel a kedélyeket s ad fegyvert a kezekbe, melyeket igazság, eszme vezet, hanem lázadásról, melyet felbujtás szit, vakság és tudatlanság táplál s melynek kezében a nép nem eszme, hanem eszköz s a vér nem eszköz, hanem ez és mely hamis ambicziók s félreismert emberi gyarlóságok zsoldjában áll; nem forradalomról lehet szó, mely Gradhusokat, Savanaroakat, Cromwelleket, Rákócziakat, Kosciuskokat, Dantonokat és Garibaldikat szül, hanem lázadásról, melynek élére Sullák, Maximiánusok, Dósák és Horák állanak, kiknek kezében gyilokká lesz a gladius, a szablya és a lándzsa. Egy színvonalra a román irredentisták nem állíthatók az olasz irredentával, vagy a fémekkel : Slavici úr vagy társai nem Mazzini, annál kevésbé Parnell. Miért szépítenők mi a dolgot, mikor ők úgyis eléggé felczifrázzák őrült hóbortjaikat, miért gyártsunk mi nektek nemzeti hősöket, mikor már úgy is túlon-túl nyakig vagyunk az ismeretlen óriásokkal. Minden pakulárbundából kiugrik egy Menenius, egy Scipio, egy Cicero. Ne szépítsünk. Semmi okunk rá. Valljuk meg őszintén, hogy az úgynevezett román irredenta nem egyéb egy közönséges orgyilkos, mordályégető, haramia szövetkezetnél, melynek borzadalmas működése lehet. Én tudom, hogy miért használtam ezen kissé erős kifejezést. Az a kétes szerencse jutott nekem, hogy köztük születtem, köztük nőttem fel s volt alkalmam tapasztalni, hogy a nép előtt csak két tekintély létezik : papja, a ki lelkével és a hóhér, a ki testével rendelkezik. Tíztizenöt évi fegyháznak oda se néz, hiszen otthon is böjtöl, aztán a testi fenyíték, az el van törölve. Csak drastikus kúra használhat. Meg kéne, hogy gondolja a kormány, hogy mi lehet a megjelent proklamáczió után egy másik aldobályi-féle eset következménye ott, ahol egy faluban 10—15 magyar család lakik, mint a volt Fehér megye külső részeiben, vagy a Székás-patak mentén, ahol 1848 is olyan véres nyomokat hagyott, mint Kis-Enyed és Bürkös s ahol már az 50-es években azzal fenyegetőztek, hogy egy második alkalommal magnak se hagynak magyart. Látom a mosolyt a jó Tamások ajkán és hallom a mostani viszonyoknak az akkoriakkal való összevetését. De hisz én azt mind tudom , csakhogy lehet az uralkodó szeretete velünk, lehet a csendőrség, honvédség, sorkatonaság s minden velünk, ha egy szerencsétlen órában egy csorda bepálinkázott vad mócz kiirtja 10—15 falu amúgy is kevés magyarságát! Sovány vigasztalás azokra nézve, a kiket lemészároltak, hogy közülök is majd csak elitélnek vagy néhányat valahány évi fegyházra, vagy legrosszabb esetben halálra. Ez az amit meg kéne gondolni. Ami pedig Beksics úr azon reflekszióját illeti, hogy „a többség hazafiságában bízunk !“ részemről s velem azt hiszem igen sokan, nem acceptáljuk. Ha magát a népet (az erdélyi népet értem) értette Beksics úr, még pedig akként, hogy a vezetőktől külön számítsuk, akkor igaza van. Csakhogy az a baj, hogy a nép csak quantum, de vezetője nélkül nem numerus. A Vezetők többségének hazafiságában bízni pedig egy kissé igen nagy optimizmus. Mi, akiknek bőrünk körül ég ez a história, élénk figyelemmel kisértük, hogy a Gazetták, Tribunák, Luminatoriumok stb. őrjöngéseire felel-e és mit felel a rumun intelligencziának az a része, mely bizony a magyar társadalom hátán jutott oda a hol van. Vártuk, hogy megtámadja, rendre utasítja a pökhendi szemtelenkedőket, vagy legalábbis tömegesen kinyilatkoztatják, hogy azokkal az őrjöngésekkel semmi solidaritásban nem állanak, azokat elitélik stb. s a helyett mit tapasztaltunk ? azt, hogy a magyar egyetem beneficziumain élősködő egynehány kamasz, sőt a magyar mágnások sleppjén firtliskedő Moga Tivadar urfi kikérik maguknak, hogy nevőket az Erdélyi Magyar Kultur-Egylettel hozzák kapcsolatba. Moldován Gergely !! hiszen ő egyedül van s ő már úgy fölszedte maga után a hidakat, hogy csak előre mehet. Hol van tehát az a többség, amelyikben bízni lehet? Vagy talán Moldován urból áll az intelligenczia ? Hát a Mogák, Hosszuk, Ládaiak, Sulutzok, Puskariu, Pipos, Mán, Vlád, Flórián, Mocsonyi, Bian 8 más családok, melyeknek egyes tagjai a magyar közéletben kiváló szerepet játszanak nyilatkoztattak-e vagy egy betűt ki valahol — írásban? bizony nem! hanem ha az emberrel az utczán találkoznak, sajnálkozva rázzák fel őket a történtek fölött s tovább menve markukba nevetnek, hogy igy fel tudják ültetni a közvéleményt s a magyar jóhiszeműséget. Azért nem hiszek én a többség hazafiságában ! Tompa Kálmán: Hangok a Székelyföldről. i. K.-Vásárhely, szept. 10. Az erdélyrészi közmivelődési egyesület iránt országszerte mutatkozó meleg érdeklődés és áldozatkészség azt tanúsítja, hogy végre-valahára mi is számításba jövünk. Bizony eljött az ideje, hogy úgy az ország közvéleménye, mint a magas kormány tüzetesebben, több tapintattal foglalkozzanak az erdélyi részekkel és hogy ennek beléletét, nemzetiségi viszonyait alaposabban tanulmányozzák. De ne csak foglalkozzanak az erdélyrészi magyarsággal, hanem tegyenek is érdekében már valahára valamit, mert különben a magyar ajkú lakosság túlnyomó nagy része okvetlen tönkremegy. És amily mérvben fog pusztulni és szegényedni Erdélyben a magyar elem, épen oly arányban fogja veszítni erejét és befolyását. És amily arányban csökken erkölcsi ereje és befolyása, oly arányban lazulnak meg mindazon kötelékek, melyek Erdélyt, Magyarország keleti védbástyáját, az anyaországhoz fűzik. Azt hiszem nem fölösleges, sőt szükséges, hogy most, midőn az egész ország értelmiségének figyelme felénk is fordul, az erdélyrészt, de különösen a székelység kulturális és közgazdasági viszonyait a lehető legszélesebb körben ismertessük, hogy az anyaországban lakó boldogabb sorsú testvéreinknek kellő alkalma legyen helyzetünket a maga száraz, elszomorító valóságban megismerni és bírálat alá venni. Lássuk tehát egy kissé közelebbről, milyen jelenleg Erdélyben a magyarság túlnyomó nagy részének, a székelységnek helyzete ? Mióta a magyar állam önkormányzati jogát visszanyerte, óriás erőfeszítéseket tesz, hogy a nyugat-európai államok sorában az őt megillető helyet elfoglalhassa. És nem is eredménytelenül. A polgárságnak hazafias zöme örömmel fogadta a haladást, nem riadt vissza az áldozatoktól, de az óhajtja, sőt megvárja, hogy az elért eredményekből a hozzájárulás aránya szerint a megillető részt kikapja. Vajjon kikapta-e a székely? Fájdalommal kell kimondanunk, hogy nem. Csak egy pillantás az erdélyrészi térképre és azonal szembetűnik az a semmivel sem indokolható szomorú tény, hogy éppen azon vidékek, melyeken a székelyek laknak, az Erdélyt különben is gyéren behálózó vasutak által szembeötlő és feltűnő módon kikerültetnek. Az ötszázezer lelket számáló és így az erdélyrészi magyarságnak több, mint kétharmadát kitevő székelységnek ma még úgyszólván egy talpalatnyi vasútja sincs! És aki egy futó pillantást vet Közép- Európa térképére, azonnal látni fogja, hogy a magyar birodalom legtermészetesebb, leghelyesebb keleti vasútvonalának, mellyel sem az Oláhország déli részén Orsová felé haladó, sem a Bukovina-Galiczián átvezető vonal nem versenyezhetett volna , a budapest - kolozsvár - ostoz, galaczi egyenes vonalnak a Székelyföld nagy részét okvetlen metszeni kellett volna !! De fájdalom! a helyett hogy ez a minden körülmények között biztosan jövedelmező és stratégiai szempontból is leghelyesebb vonal építtetett volna ki, építettek Erdély számára egy szép kacskaringós vonalat (mintha csak Drezdából jött volna a szászok látogatására) a melynek a többek közt még az az átkos tulajdonsága is megvan, hogy mihelyt a Székelyföldhöz közeledik, azonnal vagy megáll, vagy kitér, de a székely nép közé betérni nem merészel. Régen, talán nem is olyan messzi időben, midőn a hazának védelemre volt szüksége, midőn véráldozatot kellett hozni, nem kerülték ki a székelyt. Akkor a kacskaringós utak betértek hozzánk is, sőt gyakran egyenes uton jöttek elkérni erős karunkat. A székely bátran szembe nézett ellenével, míg egyenlő fegyverekkel kellett harczolni. Ma már nincs egyforma fegyverünk. Mi vagyunk a gyengébbek, elleneink az erősebbek, így a létért való küzdelemben okvetlen el kell esnünk. Egy pár faragó-iskola és kosárkötő intését segedelmével, mikkel minket a magas kor (9h.) = Rudolf trónörökösnél, mint az „Orsz. Ért.“ Írja, tisztelegtek Bécsben Nagy Miklós és Keleti Gusztáv, jelentést tévén az „osztrák-magyar monarchia írásban és képben“ czimü mü magyar kiadása munkálatainak állásáról, bemutatván az első kötetből már készen levő résznek levonatait s a szöveghez tartozó mintegy 30—40 metszetet. A trónörökös megelégedését nyilvánitá a mű előhaladásával és sikerével s egyszersmind kijelenté, hogy midőn a közelebbi napokban Budapestre jő, értekezletet fog tartani Jókaival, a mű többi részei iránt. A forradalom Erdélyben?*) — szeptember 10. Ez a czime Beksics Gusztáv kitűnő publiczistánktól e lapok 137-ik számában megjelent czikknek. A tiszta magyar szívvel s hazafias hévvel írott czikket minden egyebekben aláírom, magamévá teszem, mintha csak lelkembe mártotta volna tollát, de czime ellen kifogást emelek és kifogásolom azon jóhiszeműségét is, hogy „a többség hazafiságában bizzafik.“ *) Czikkiró nagyobb fontosságot tulajdonit az irredentista mozgalmaknak s kevesebb erélyt tételez fel a magyar törvények végrehajtóiról s még kevesebb hazafiságot a román lelkészek valóban túlnyomóan többségben levő józanabb részéről , azért látja olyan sötét színben a már tisztulni kezdő helyzetet. Mindazáltal közreadtuk ezt a czikket, nem akarván elzárni a tért az itt-ott felmerült aggodalmak elől, melyeket az irredentista proklamáczió keltett. A szerk.