Székely Nemzet, 1885 (3. évfolyam, 1-202. szám)

1885-09-12 / 140. szám

Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1885. szeptember 12. SZÉKELY NEMZET III. évfolyam. ----------------------------------­Szerkesztőségi iroda:­­ Sepsi-Szentgyörgyön: Csiki-mcza Nagy Elek-féle ház, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-részíeur-tarsulat hová ti ilíisttisl pttxitk is klsdslistk bérmentesen küldendők. iK ®—---------------—ear! Előfizetési ár helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve: Egész évre . lOfrt — kr. Félévre . . 6 frt — kr. Negyedévre . 2 frt 50 kr. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Hirdetmények d lija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. &ear­l . 140. szám. felSISS* Csikmegye részére: szerkesztőségi kiadóhivatal Csik-Szeredában T. Nagy Imre társ­szerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hovi Csikmegyéből a lap szellemi részét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. *189-Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS a „SZÉKELY NEMZET“ czimű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenként négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára : egész évre. . . 10 frt félévre . . . . 5 frt negyedévre . . 2 frt 50 kr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utal­ványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tisztele­tpéldán­­­nyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb meg­tenni, mivel felesleges példányokat nem nyomat­­tathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT mint a „Székely Nemzet“ kiadó tulajdonosa. A szász nemzeti párt gyűlése Brassóban. — szept. 11. Hiába való minden erőlködés. Hasztalan minden kísérlet, a nemzetiségek politiká­ját meg nem változtatja semmiféle jóakarat. A szász néppárt hadat üzent a magyar elemnek s ezt a kétségbeesett hadviselést folytatja az utolsó leheletéig. Sem jóindulatú tanács, sem írott törvények el nem téritik ettől a desperatus iránytól. Ebben a csökö­nyös politikai hitvallásban stagnál, szégyenére a magyar államnak és gyalázatára a szász­párt bevallott „hazafiságának.“ Tessék csak megolvasni a szép néppárt közelebbi gyűlésének lefolyását. Ott tartot­ták meg a választók Brassóban a polgári jövőben. S habár a pártgyűlés a Zay és Imrich beszámolójának ezége alatt volt ös­­­szehíva, tulajdonképen nemzetiségi népgyű­­lés volt az mégis. Nem hívtak meg oda egyet­len magyar vagy oláh választót sem : a szá­szok egymásnak akartak beszélni és egy­más között tanácskozni. Mindazon kri­tikák tehát, a­melyek ezen a gyűlésen a kor­mány politikája fölött elhangzottak, nagyon is szakértékű aspirácziók gyanánt tekinthe­tők. Ha Czáj uraimék a kormányt akarták volna bírálni s így általános pártpolitikával óhajtottak volna foglalkozni, úgy az összes vá­lasztók hivatalosak lettek volna a beszámolóra. De nem így történt. Czáj és Imrich urak csak a szászokért beszéltek a szászoknak. És hogyan beszéltek ! Mekkora imperti­­nencziával csapkodtak maguk körül! Az állami intézményekről, a magyar kormánynak minden kormányzati képességéről és jóaka­ratáról mekkora pöffeszkedő gún­nyal nyi­latkoztak ! Arczába tolul az embernek a szégyen­érzet lángoló pírja, hogy ez a szemérmetlen öntelt faj minő diadallármával tombol a ma­gyar állameszme megásottnak képzelt sírja fölött. Mekkora hányavetiséggel dobja az arczába a magyar embernek, hogy ők, a szász néppárt, nem rokonszenvezhetnek a magyar törz­zsel. Mintha ránk nézve valami nagy gráczia volna, ha bennünket ez az impertinens fajzat a maga „rokonszenvével“ megajándékoz. Ekkora henczegéssel, ennyi magabámuló fenhéjázással alig merne beszélni Zay kép­viselő is, ha a Pesti Napló hazafiságát nem érezné a háta mögött. A­mely lap tudniillik mód nélkül örvend azon, hogy a szász nép­párt „jövőre sem támogatja a kormányt, mert nem alkalmas az a magyar államnak tiszteletet s a magyar törzsnek rokonszenvet biztosítani.“ „Nem alkalmas egészséges gaz­dasági politikát inaugurálni.­ És ezt a szászok mondják. Azok a szá­szok, a­kiknek évtizedek és századok óta hasztalan nyújtja oda a magyar állam a bé­kés baráti jobbot. Azok a szászok veszik kifogás alá a kormány gazdasági politikáját, a­kik tejben-vajban fürdőznek, a­kik min­denféle gazdasági privilégiumokkal bőven el vannak látva. A kiknek a legutolsó falujok mellett is vasút robog el. Ezek a szászok mernek fészkelődni s ezekre nézve nincs a kormánynak egészséges gazdasági politikája? Zay Adolf különben nem lázitott. Csak bántó czinizmussal sértegetett. És azok a „hoch“-ok, melyek az ő sértő nyilatkozatait követték, meganyi bókok a magyar állam­nak kormányostul együtt, a­mely most is keblén melengeti Brassó várost, gazdagítván azt a telhetetlen szász várost az idén is h­á­­rom állami tanintézettel. Beli kár, hogy Trefort miniszter külföldi utazá­sában nem olvastatja meg a Zay beszédét eredetiben. Megláthatná a hatást, a közvet­len benyomást, melyet a Brassó várossal szemben tanúsított előzékenysége keltett. Minden istenadta alkalom egy-egy újabb fog­antyú a szászok kezében a kormányt pré­selni. És ha a kormány jóhiszeműsége vagy lojalitása tovább tart a Zaykkal és Imri­­chekkel szemben, a szomszéd hétfalusiak és háromszéki székelyek koldusbottal, levett ka­lappal járják a búcsút ide­ hamarább Bras­sóba. Mert hogy ezeknek még csak távolról sincs hajlandóságuk, akár a kormánnyal, akár a magyar elemmel a szimpáthiát meg­szerezni, arról elég ékesen szól a Zay úr hallgatása Baussneru képviselőről. A renegát képviselő meghalt Zayra nézve. Ő pedig nem beszél halottakról. Meghalt pedig akkor, midőn azt az ismeretes haza­fias levelet közzé tette. Azóta a szász túl­zókra nézve nem él Baussnem­. És mert nekik csak az számít az élők sorában, a­kik a magyar elemnek ellensége, annálfogva üres frázissá törpül le az egész manifestum, a­melyben a magyar állam iránt való hűségről emlékezik a szász párt. Mindaddig, mig a Zayk és Imrichek perfidiáira „hoch“-hal felelnek a szászok s mig a Baussnernek hazafias magatartását sárral dobálják, nem lehet biznunk a hely­zet jobbra fordultában. Nem forradalomról lehet itt szó, hanem közönséges lázadásról , nem forradalomról, mi­dőn az eltiport jogok, a megbántott tradicziók, vagy a megsértett emberiségi érzület forralja fel a kedélyeket s ad fegyvert a kezekbe, me­lyeket igazság, eszme vezet, hanem lázadásról, melyet felbujtás szit, vakság és tudatlanság táp­lál s melynek kezében a nép nem eszme, hanem eszköz s a vér nem eszköz, hanem ez é­­s mely hamis ambicziók s félreismert emberi gyarlósá­gok zsoldjában áll; nem forradalomról lehet szó, mely Gradhusokat, Savanaro­akat, Crom­­welleket, Rákócziakat, Kosciuskokat, Dantonokat és Garibaldikat szül, hanem lázadásról, mely­nek élére Sullák, Maximiánusok, Dósák és Horák állanak, kiknek kezében gyilokká lesz a gladius, a szablya és a lándzsa. Egy színvonalra a román irredentisták nem állíthatók az olasz irredentával, vagy a fémek­kel : Slavici úr vagy társai nem Mazzini, annál kevésbé Parnell. Miért szépítenők mi a dolgot, mikor ők úgy­is eléggé felczifrázzák őrült hó­bortjaikat, miért gyártsunk mi nektek nemzeti hősöket, mikor már úgy is túlon-túl nyakig va­gyunk az ismeretlen óriásokkal. Minden pakulár­­bundából kiugrik egy Menenius, egy Scipio, egy Cicero. Ne szépítsünk. Semmi okunk rá. Valljuk meg őszintén, hogy az úgynevezett román irre­denta nem egyéb egy közönséges orgyilkos, mor­­dályégető, haramia szövetkezetnél, melynek bor­­zadalmas működése lehet. Én tudom, hogy miért használtam ezen kissé erős kifejezést. Az a kétes szerencse jutott nekem, hogy köztük születtem, köztük nőttem fel s volt alkalmam tapasztalni, hogy a nép előtt csak két tekintély létezik : papja, a ki lel­kével és a hóhér, a ki testével rendelkezik. Tíz­­tizenöt évi fegyháznak oda se néz, hiszen otthon is böjtöl, aztán a testi fenyíték, az el van tö­rölve. Csak drastikus kúra használhat. Meg kéne, hogy gondolja a kormány, hogy mi lehet a megjelent proklamáczió után egy másik aldobá­­lyi-féle eset következménye ott, a­hol egy falu­ban 10—15 magyar család lakik, mint a volt Fehér megye külső részeiben, vagy a Székás-pa­­tak mentén, a­hol 1848 is olyan véres nyomo­kat hagyott, mint Kis-Enyed és Bürkös s a­hol már az 50-es években azzal fenyegetőztek, hogy egy második alkalommal magnak se hagynak magyart. Látom a mosolyt a jó Tamások ajkán és hallom a mostani viszonyoknak az akkoriakkal való összevetését. De hisz én azt mind tudom , csakhogy lehet az uralkodó szeretete velünk, le­het a csendőrség, honvédség, sorkatonaság s minden velünk, ha egy szerencsétlen órában egy csorda bepálinkázott vad mócz kiirtja 10—15 falu amúgy is kevés magyarságát! Sovány vi­gasztalás azokra nézve, a kiket lemészároltak, hogy közülök is majd csak elitélnek vagy néhá­nyat valahány évi fegyházra, vagy legrosszabb esetben halálra. Ez az a­mit meg kéne gondolni. A­mi pedig Beksics úr azon reflekszióját illeti, hogy „a többség hazafiságában bízunk !“ részemről s velem azt hiszem igen sokan, nem acceptáljuk. Ha magát a népet (az erdélyi népet értem) értette Beksics úr, még pedig akként, hogy a vezetőktől külön számítsuk, akkor igaza van. Csakhogy az a baj, hogy a nép csak quantum, de vezetője nélkül nem numerus. A Vezetők többségének hazafiságában bízni pedig egy kissé igen nagy optimizmus. Mi, a­kiknek bőrünk körül ég ez a histó­ria, élénk figyelemmel kisértük, hogy a Gazet­­ták, Tribunák, Luminatoriumok stb. őrjöngéseire felel-e és mit felel a rumun intelligencziának az a része, mely bizony a magyar társadalom há­tán jutott oda a hol van. Vártuk, hogy megtá­madja, rendre utasítja a pökhendi szemtelenke­­dőket, vagy legalább­is tömegesen kinyilatkoz­tatják, hogy azokkal az őrjöngésekkel semmi solidaritásban nem állanak, azokat elitélik stb. s a helyett mit tapasztaltunk ? azt, hogy a ma­gyar egyetem beneficziumain élősködő egy­ne­hány kamasz, sőt a magyar mágnások sleppjén firtliskedő Moga Tivadar urfi kikérik maguknak, hogy nevőket az Erdélyi Magyar Kultur-Egy­­lettel hozzák kapcsolatba. Moldován Gergely !! hiszen ő egyedül van s ő már úgy fölszedte maga után a hidakat, hogy csak előre mehet. Hol van tehát az a többség, a­melyikben bízni lehet? Vagy talán Moldován urból áll az intelligenczia ? Hát a Mogák, Hosszuk, Ládaiak, Sulutzok, Puskariu, Pipos, Mán, Vlád, Flórián, Mocsonyi, Bian 8 más családok, melyeknek egyes tagjai a magyar közéletben kiváló szerepet játszanak nyilatkoztattak-e vagy egy betűt ki valahol — írásban? bizony nem! hanem ha az ember­rel az utczán találkoznak, sajnálkozva rázzák fel őket a történtek fölött s tovább menve mar­kukba nevetnek, hogy igy fel tudják ültetni a közvéleményt s a magyar jóhiszeműséget. Azért nem hiszek én a többség hazafisá­gában ! Tompa Kálmán: Hangok a Székelyföldről. i. K.-Vásárhely, szept. 10. Az erdélyrészi közmivelődési­ egyesület iránt országszerte mutatkozó meleg érdeklődés és ál­dozatkészség azt tanúsítja, hogy végre-valahára mi is számításba jövünk. Bizony eljött az ideje, hogy úgy az ország közvéleménye, mint a magas kormány tüzete­sebben, több tapintattal foglalkozzanak az er­délyi részekkel és hogy ennek beléletét, nemze­tiségi viszonyait alaposabban tanulmányozzák. De ne csak foglalkozzanak az erdélyrészi ma­gyarsággal, hanem tegyenek is érdekében már valahára valamit, mert különben a magyar ajkú lakosság túlnyomó nagy része okvetlen tönkre­megy. És a­mily mérvben fog pusztulni és sze­gényedni Erdélyben a magyar elem, épen oly arányban fogja veszítni erejét és befolyását. És a­mily arányban csökken erkölcsi ereje és be­folyása, oly arányban lazulnak meg mindazon kötelékek, melyek Erdélyt, Magyarország keleti védbástyáját, az anyaországhoz fűzik. Azt hiszem nem fölösleges, sőt szükséges, hogy most, midőn az egész ország értelmiségé­nek figyelme felénk is fordul, az erdélyrészt, de különösen a székelység kulturális és közgaz­dasági viszonyait a lehető legszélesebb körben ismertessük, hogy az anyaországban lakó boldo­gabb sorsú testvéreinknek kellő alkalma legyen helyzetünket a maga száraz, elszomorító való­ságban megismerni és bírálat alá venni. Lássuk tehát egy kissé közelebbről, milyen jelenleg Erdélyben a magyarság túlnyomó nagy részének, a székelységnek helyzete ? Mióta a magyar állam önkormányzati jo­gát vissza­nyerte, óriás erőfeszítéseket tesz, hogy a nyugat-európai államok sorában az őt megillető helyet elfoglalhassa. És nem is ered­ménytelenül. A polgárságnak hazafias zöme örömmel fogadta a haladást, nem riadt vissza az áldozatoktól, de az óhajtja, sőt megvárja, hogy az elért eredményekből a hozzájárulás aránya szerint a megillető részt kikapja. Vajjon kikapta-e a székely? Fájdalommal kell kimon­danunk, hogy nem. Csak egy pillantás az erdélyrészi térképre és azonal szembetűnik az a semmivel sem in­dokolható szomorú tény, hogy éppen azon vidé­kek, melyeken a székelyek laknak, az Erdélyt különben is gyéren behálózó vasutak által szembe­ötlő és feltűnő módon kikerültetnek. Az ö­t­­százezer l­elket szám­­­áló és így az erdélyrészi magyarságnak több, mint kétharmadát kitevő székely­ségnek ma még úgyszólván egy tal­palatnyi vasútja sincs! És a­ki egy futó pillantást­­ vet Közép- Európa térképére, azonnal látni fogja, hogy a magyar birodalom legtermészetesebb, leghelye­sebb keleti vasútvonalának, mel­lyel sem az Oláhország déli részén Orsová felé haladó, sem a Bukovina-Galiczián átvezető vonal nem verse­nyezhetett volna , a budapest - kolozsvár - ostoz, galaczi egyenes vonalnak a Székelyföld nagy részét okvetlen metszeni kellett volna !! De fájdalom! a helyett hogy ez a minden körülmények között biztosan jövedelmező és stratégiai szempontból is leghelyesebb vonal épít­tetett volna ki, építettek Erdély számára egy szép kacskaringós vonalat (mint­ha csak Drez­dából jött volna a szászok látogatására) a mely­nek a többek közt még az az átkos tulajdonsá­ga is megvan, hogy mihelyt a Székelyföldhöz kö­zeledik, azonnal vagy megáll, vagy kitér, de a székely nép közé betérni nem merészel. Régen, talán nem is olyan messzi időben, midőn a ha­zának védelemre volt szüksége, midőn véráldo­zatot kellett hozni, nem kerülték ki a székelyt. Akkor a kacskaringós utak betértek hozzánk is, sőt gyakran egyenes uton jöttek elkérni erős ka­runkat. A székely bátran szembe nézett ellené­vel, míg egyenlő fegyverekkel kellett harczolni. Ma már nincs egyforma fegyverünk. Mi vagyunk a gyengébbek, elleneink az erősebbek, így a létért való küzdelemben okvetlen el kell esnünk. Egy pár faragó-iskola és kosárkötő inté­sét segedelmével, mikkel minket a magas kor­ (9h.) = Rudolf trónörökösnél, mint az „Orsz. Ért.“ Írja, tisztelegtek Bécsben Nagy Miklós és Keleti Gusztáv, jelentést tévén az „osztrák-magyar monarchia írásban és képben“ czimü mü magyar kiadása munkálatainak állásáról, bemutatván az első kötetből már készen levő résznek levonatait s a szöveghez tartozó mintegy 30—40 metszetet. A trón­örökös megelégedését nyilvánitá a mű előhaladásával és sikerével s egyszersmind kijelenté, hogy midőn a közelebbi napokban Budapestre jő, értekezletet fog tartani Jókaival, a mű többi részei iránt. A forradalom Erdélyben?*) — szeptember 10. Ez a czime Beksics Gusztáv kitűnő publi­­czistánktól e lapok 137-ik számában megjelent czikknek. A tiszta magyar szívvel s hazafias hév­vel írott czikket minden egyebekben aláírom, magamévá teszem, mintha csak lelkembe már­totta volna tollát, de czime ellen kifogást emelek és kifogásolom azon jóhiszeműségét is, hogy „a többség hazafiságában bizzafik.“ *) Czikkiró nagyobb fontosságot tulajdonit az irre­­dentista mozgalmaknak s kevesebb erélyt tételez fel a magyar törvények végrehajtóiról s még kevesebb hazafisá­­got a román lelkészek valóban túlnyomóan többségben levő józanabb részéről , azért látja olyan sötét színben a már tisztulni kezdő helyzetet. Mindazáltal közreadtuk ezt a czikket, nem akarván elzárni a tért az itt-ott felmerült aggodalmak elől, melyeket az irredentista proklamáczió keltett. A szerk.

Next