Székely Tanügy, 1904 (5. évfolyam, 1-19. szám)
1904-05-01 / 9. szám
V. évfolyam. 9. szám. Maros-Vásárhely, 1904. május 1. I NEVELÉS-OKTATÁSÜGYI LAP. A M.-TORDAMEGYEI ÁLTALÁNOS TANTESTÜLET HIVATALOS LAPJA. A magyar kultúra páriái. Ne vegye tőlem rossz néven senki, ha a tanítókra gondolok. Világteremtése óta csak a rabszolgákkal bántak méltántalanabbul, mint a tanítókkal. A tanító csak munkára való. Nem törődnek vele, ha — mint az ablak nélküli ló — összeroskad. Gombház — gondolják. S igazuk is van. Lesz más. Úgy nőnek egymás helyébe, akárcsak a gombák. Minél sűrűbben szedik. E vármegye területén hirtelen eszembe jutnak. Szabó Lajos nyárádszeredai áll. tanító (körülbelül 44 éve szolgál); Tályai György marosvécsi áll. tanító (26 éve szolgál); Bartha Lukács mezőbándi állami tanító (26 éve szolgál); Lőrinci Dénes csókfalvi állami tanító (25 éve szolgál); Hadnagy Károly ny. karácsonyfalvi ev. ref. tan. (55 éve szolgál.) És sokan mások, akik a szegénység és névtelenség homályából, bár mindannyian derék katonái a magyar kultúrának, még annyiban sem emelkedtek ki, hogy — kitüntessék. Mi az? 26—50 évig tanítónak lenni ? A cselédet is megjutalmazzák ennyi hűséges szolgálat után, csak éppen a tanítót nem . . . Nem is sokat ér a kitüntetés — mondják erre sokan, bárcsak kenyérre valót adnának, hogy a szó teljes értelmében való nélkülözéstől megmentsék a magyar kultúra munkásait. Ez kéne! Ez. Ám a tanítók türelmes birkái az Úr nyájának. Csak napestig dolgoznak, egyebet soha sem csinálnak. No, meg tűrnek. Csak így történhetik meg, ami közelebb Maros-Vásárhelyt is meg fog történni, hogy az iskolák államosítása alkalmán a 20—25 év óta működő tanítók nehéz viszonyok között, nélkülözéssel és szenvedésekkel teljesen töltött szolgálati éveit nem számítják be fizetés és előléptetés alapjául, mintha csak ma jöttek volna ki pelyhező állat, egészségtől duzzadó fiatalsággal az iskolából; mintha csak semmit sem dolgoztak volna, érdemekre és elismerésre nem számíthatnának . . . Keserűség fog el, bármerre tekintünk. Az általános elégületlenség kínzó nyűge megüli lelkün- Huszonöt év emléke. — Irta: Csutak Lajos. — (Folytatás.) Úgy hiszem, hogy úgy volt a múltban és úgy van a jelenben is, hogy a fiatal kezdő bizonyos fellegvárakkal lép az életbe. Én legalább úgy voltam. És e fellegvárak közé tartoztak : egy vallásos, munkás nemzedéket nevelni, azután a köznéppel naponként érintkezni, hogy ahol javítani való van, ott javítsak. Ez utóbbira nézve két terem volt, egyik a fiatalsági dalárda, a másik hogy délutáni tanítás után végig ballagok a falun, benézek ide oda s egy fél órát elbeszélgetek a néppel. És már számítottam, azaz előttem állott a képe, hogy mennyi sok hasznos dolgot fogok mondani, azok minő áhítattal hallgatják; a dalárdával pedig — hiszen énekelni sem tudtam —, majd temetéseknél, templomozásoknál minő lélekemelő dolgokat fogunk elkövetni. Ezt is mind kiszámítottam én olyan gyönyörűen, hogy csak dagadt tőle a lélek. Nos aztán terveztem még valamit, hogy fog járni nekem egy fővárosi, egy kolozsvári lapom, egy szépirodalmi lapom, a remekírók művei pedig szép lassan meg fogják tölteni a tékámat. Úgy nagyjában ezek voltak a terveim. Nos, most már lássuk, hogy hogyan vallott be mindez ! Először is: már az első napokban feltűnt, hogy a növendékek nagyon rendetlenül járnak az iskolába. Az iskolaszék elnöke minden hét végén leküldött egy könyvecskét, hogy írjam bele a heti mulasztásokat. Beleírtam pontosan, ő láttamozta, azzal kiadtuk az elöljáróságnak és vártuk más héten az eredményt. Az eredmény azonban 10. Így persze nagyon bajos volt a haladás és én kezdettem rájönni, hogy amit építek egy hétig, azt a más héten újra elől kell kezdenem. Ez boszantott. — Ej! szólok egyszer a kollegáimnak, úgy látszik az elöljáróság nem teszen semmit. Megindulok magam. Ő már tapasztaltabb volt, elmosolyogta magát s azt mondta, hogy: Csak menj! A másik hétfőn magam mellé