Székely Tanügy, 1904 (5. évfolyam, 1-19. szám)

1904-05-01 / 9. szám

V. évfolyam. 9. szám. Maros-Vásárhely,­ 1904. május 1. I NEVELÉS-OKTATÁSÜGYI LAP. A M.-TORDAMEGYEI ÁLTALÁNOS TANTESTÜLET HIVATALOS LAPJA. A magyar kultúra páriái. Ne vegye tőlem rossz néven senki, ha a tanítókra gondolok. Világteremtése óta csak a rab­szolgákkal bántak méltántalanab­­bul, mint a tanítókkal. A tanító csak munkára való. Nem törődnek vele, ha — mint az ablak nélküli ló — összeros­­kad. Gombház —­ gondolják. S igazuk is van. Lesz más. Úgy nőnek egymás helyébe, akárcsak a gombák. Minél sűrűbben sze­dik. E vármegye területén hirtelen eszembe jutnak. Szabó Lajos nyárádszeredai áll. tanító (körül­belül 44 éve szolgál); Tályai György marosvécsi áll. tanító (26 éve szolgál); Bartha Lukács mezőbándi állami tanító (26 éve szolgál); Lőrinci Dénes csókfalvi állami tanító (25 éve szolgál); Hadnagy Károly ny. karácsony­falvi ev. ref. tan. (55 éve szolgál.) És sokan mások, akik a sze­génység és névtelenség homályá­ból, bár mindannyian derék ka­tonái a magyar kultúrának, még annyiban sem emelkedtek ki, hogy — kitüntessék. Mi az? 26—50 évig tanítónak lenni ? A cselédet is megjutalmazzák ennyi hűséges szolgálat után, csak éppen a tanítót nem . . . Nem is sokat ér a kitüntetés — mondják erre sokan, bárcsak kenyérre valót adnának, hogy a szó teljes értelmében való nélkü­lözéstől megmentsék a magyar kultúra munkásait. Ez kéne! Ez. Ám a tanítók türelmes birkái az Úr nyájának. Csak napestig dolgoznak, egyebet soha sem csi­nálnak. No, meg tűrnek. Csak így történhetik meg, ami közelebb Maros-Vásárhelyt is meg fog történni, hogy az iskolák ál­lamosítása alkalmán a 20—25 év óta működő tanítók nehéz viszo­nyok között, nélkülözéssel és szenvedésekkel teljesen töltött szolgálati éveit nem számítják be fizetés és előléptetés alapjául, mintha csak ma jöttek volna ki pelyhező állat, egészségtől duz­zadó fiatalsággal az iskolából; mintha csak semmit sem dolgoz­tak volna, érdemekre és elisme­résre nem számíthatnának . . . Keserűség fog el, bármerre te­kintünk. Az általános elégületlen­­ség kínzó nyűge megüli lelkün- Huszonöt év emléke. — Irta: Csutak Lajos. — (Folytatás.) Úgy hiszem, hogy úgy volt a múlt­ban és úgy van a jelenben is, hogy a fiatal kezdő bizonyos fellegvárakkal lép az életbe. Én legalább úgy vol­tam. És e fellegvárak közé tartoztak : egy vallásos, munkás nemzedéket nevelni, azután a köznéppel napon­ként érintkezni, hogy a­hol javítani való van, ott javítsak. Ez utóbbira nézve két terem volt, egyik a fiatal­sági dalárda, a másik hogy délutáni tanítás után végig ballagok a falun, benézek ide oda s egy fél órát el­beszélgetek a néppel. És már számí­tottam, azaz előttem állott a képe, hogy mennyi sok hasznos dolgot fogok mondani, azok minő áhítattal hallgatják; a dalárdával pedig — hi­szen énekelni sem tudtam —, majd temetéseknél, templomozásoknál minő lélekemelő dolgokat fogunk elkövetni. Ezt is mind kiszámítottam én olyan gyönyörűen, hogy csak dagadt tőle a lélek. Nos aztán terveztem még valamit, hogy fog járni nekem egy fővárosi, egy kolozsvári lapom, egy szépirodalmi lapom, a remekírók művei pedig szép lassan meg fogják tölteni a tékámat. Úgy nagyjában ezek voltak a ter­veim. Nos, most már lássuk, hogy hogyan vallott be mindez ! Először is: már az első napokban feltűnt, hogy a növendékek nagyon rendetlenül jár­nak az iskolába. Az iskolaszék el­nöke minden hét végén leküldött egy könyvecskét, hogy írjam bele a heti mulasztásokat. Beleírtam pontosan, ő láttamozta, azzal kiadtuk az elöl­járóságnak és vártuk más héten az eredményt. Az eredmény azonban 1­0. Így persze nagyon bajos volt a hala­dás és én kezdettem rájönni, hogy a­mit építek egy hétig, azt a más hé­ten újra elől kell kezdenem. Ez bo­­szantott. — Ej! szólok egyszer a kollegáim­nak, úgy látszik az elöljáróság nem teszen semmit. Megindulok magam. Ő már tapasztaltabb volt, elmo­solyogta magát s azt mondta, hogy: Csak menj! A másik hétfőn magam mellé

Next