Széphalom 8. (1996)
SZÁMADÁS ÉS TANÚSÁGTÉTEL - Emlék és vallomás - Szilágyi Ferenc: Pataki bor
588 Számadás és tanúságtétel • Emlék és vallomás mindannyian viseltünk akkor, akik hittünk az Igazságban, a Szabadságban, a forradalomban. Nem tudom, mi hozott ide - vagyis nagyon jól tudom: az a „titkos kényszerítés”, amelyről az egykori pataki diák, Csokonai írt a Lilla-dalok verses ajánlásában; ahogy ő menekült 1795 után, a vérmezői tragédia után Debrecenből - kicsapatva forradalmi rokonszenve miatt - Patakra, a magyar szabadság oroszlánjainak barlangjába, ahogy majd a nagy utód, Petőfi írja úti leveleiben. Saját költségemre, „saját szakállamra” jöttem Patakra akkor (bár nem növesztettem szakállat a forradalom emlékére, ahogy akkor szokásban volt). Csokonai kéziratait kutatni, a zord jelenből - hogy is mondta Arany, akiről hamarosan megírtam első életrajzi regényem -, azokkal időzni, akik régen voltak, mit az élet megvon, megadják a holtak... De az élők is segítettek gyógyulni: az olyan nemes, segítő szellemek, mint Újszászy professzor úr is, akire ráillettek Csokonainak orvos-író barátjáról, dr. Földi Jánosról írt sorai: Mély tudományé, tiszta eszű valál; Hempelyge roppant lélek apró Tested erébe... Külön kutatószobát kaptam a Kollégium földszintjén, s annyi kéziratot vehettem kölcsön estére - sőt: éjszakára amennyi csak elfért a szobában. Mintegy két hetet töltöttem ott, a munka édes mámorában, sok-sok kincset zsákmányolva. (A „titkos kényszerítés” mögött ott volt Csokonai: az ő munkáiba menekültem, amelyek védő varázsköpenyként borultak rám - akkor még nem tudtam: több mint három évtizedig — megvédve az idők zivatarjaitól. De Őneki is szüksége volt rám, ezért kényszerített e feladatra, amely mindkettőnk üdvére volt: kéziratai „haotikus” tömegéből - ahogy Toldy nevezte - kellett szétválasztani a valódi, hiteles Csokonai-verseket az életműre ragadt hiteltelenektől, meghatározva pontos keletkezési idejüket s szövegüket, magyarázatokkal, jegyzetekkel, öt kötetben, több mint ötezer oldalon.) Ez volt az első találkozásom Patakkal, a Kollégiummal és szellemi gazdájával, Újszászy Kálmánnal. Csokonai által aztán még sokszor találkoztunk, megízlelve tüzes, pataki, hegyaljai borát is, a lassan szépülő, csinosodó városban. (Ott voltam 1981-ben is, amikor az országos tanévnyitó ünnepséget Patakon tartották, a Kollégium udvarán, s a miniszter után ő is beszélt: testileg talán legkisebb a szónokok között, de azért fejjel magasabb mindeneknél.) Kerek tíz évvel később találkoztunk újból, mikor a reményteljes változások idején a népfőiskolai találkozókat újította meg a Kollégiumban s a nagy diófa alatt, az Újszászy-porta kertjében. S fogyó reménnyel is el-eljöttünk még évről évre, míg végül a diófa magára maradt: gazdátlanná vált a kert is, átlépvén ura a szomszéd kertbe, Patak örök nagyjai közé. Az örvendetes 1989-i fordulat utáni második erdélyi kutatóutamról tértem haza Kolozsvárról, s éppen Enyedről, mikor elért a megtisztelő fölkérés, hogy írjak valamit Kálmán bátyánkról, egy emlékének szentelendő kötetbe. Mint egykor Patakon, úgy kutattam, olyan szellemi mohósággal Erdélyben is a végre megnyílt magyar könyvtárak, levéltárak anyagában. Kolozsváron az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratait is végiglapozhattam, mivelhogy Marosvásárhelyről ide került, az Állami Levéltár Farkas utcai fiókintézetébe. A sok ritkaság közül most egyet kiemelek fiókomból: az egykori enyedi diáknak, Sombori Lászlónak a marosvásárhelyi Aranka Györgyhöz, a Nyelvmívelő Társaság titkárához intézett, pattogó, klasszikus ütemű versét. Ő volt az időmértékes verselés úttörője Erdélyben, akit Kazinczy is becsült. S talán az egykori