Színház, 1978 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1978-04-01 / 4. szám
hihetőbben játszik, annál nagyobb a hatása a nézőkre. Az igazság az, hogy az írónak ez az utólag megfogalmazott, majdnem maximalista igénye - emlékeim és a korabeli kritikák tanúsága szerint - részben realizálódott a színpadon. Nem a Magyar Nemzet kritikusa volt az egyetlen, aki szóvá tette, hogy „időnként komédiává szelídítik az író keserű groteszkjét”, hogy Tót szerepében Nagy Attila „helyenként túl bohózatian csetlik-botlik végig, és jobb ízűen nevet rajta a közönség, mint Örkény Tótján nevetne”. (1967. III. 10.) Ez a nevetés azonban, ha magával ragadta is a nézőket, a jelenetek egymásutánjában hamarosan elnémult, s mögötte megmaradt valami, ami több volt és mélyebb: az előadás hátborzongató atmoszférája, a kacaj mögött is ott lappangó-lüktető félelem. Latinovits Zoltán diabolikus őrnagya nemcsak Tótékat, a közönséget is leigázta. Cipolla varázsos hatalmát Örkény színpadán nagyon is reális társadalmi erők támasztották alá. Az Őrnagy egy uralkodáshoz szokott kaszt kitenyésztett emberpéldánya, akinek létformája lett a hatalom. Tótékkal való kapcsolatában az alá- és fölérendeltség általános, hagyomány és politika szentesítette sémája konkrét, személyes függésként jelenik meg: az Őrnagy ebben a faluban nem egyszerűen „élet-halál ura”, de a frontra hurcolt Tót fiú parancsnoka. Az érdek motívuma a szülői szeretet és aggodalom morális többletével felruházva jelenik meg. Latinovits félelmetes őrnagya nem a Ludovikáról és nem is a német hadijelentések illúzióvilágából, hanem közvetlenül a doni frontról érkezik a mátrai faluba. Idegeiben, zsigereiben ott vibrál az átélt pokol, a váratlan időközökben támadó partizánoktól, a parancsnokokat sem kerülő srapnellektől való félelem. Ez az Őrnagy egy győzelemre nevelt, de vereségre ítéltetett hadsereg tisztje. Örkény István egy későbbi nyilatkozatában így jellemzi az első s hozzá bevallottan legközelebb álló Őrnagyot: „(Latinovits) igazi hamisítatlan magyar őrnagyot játszott. Snájdigot, bokacsattogtatót, aki csak parancsolni tud, talpig úriembert. De ez csak felület, mert mindez bele volt ágyazva az ő vonzó férfiszépségébe, s valamilyen örvényszerű hatást gyakorolt. Olyan élőlénynek tűnt, aki behúzza magába nemcsak a Tót családot, hanem az egész országot a maga alig leplezett kegyetlenségével.” Az Őrnagy magatartásában, a dobozolás tébolyában nyilvánvalóan sok az illogikus, groteszk, éppen ezért nevetésre ingerlő motívum. De Latinovits ezenközben, a képzelt partizántámadás elől hasra vetődve, feszesen a margóvágó előtt ülve vagy a budi előtt, a kényszerítő testi szükség által meggörnyesztve, tépett idegzetével is megmaradt őrnagynak - a katonák élete fölött rendelkező hatalmasságnak. Latinovits egyszerre érzékeltette az őrnagyi rangjából következő fölényét és hatalmát és Tóték személyes érdekeltségének fontosságát is. Tóték kiszolgáltatottsága akkor is visszasugárzik az Őrnagy magatartására, amikor a néző már tudja a Tót fiú beteljesült tragédiáját. De ne felejtsük: ebben a vonatkozásban nemcsak a Tót család, de a parancsnok is gyanútlan. Hatalmi tébolyát objektív helyzete és szubjektív alkata, a katonai hierarchiában betöltött szerepe és a beosztottjával rendelkező főnök személyes hatalma eleve alátámasztják. De az emberi érintkezés során általában elfogadott korlátokat csak az ellenállás hiánya, Tóték szervilizmusa következtében lépi át. Molnár Gál Péter a Tükörben írott bírálatában (1967. III. 21.) Latinovits alakításának egy végtelenül jellemző mozzanatára hivatkozik. Hogyan viseli Latinovits az Őrnagy meghökkentő, már-már szürrealista és mégis a figurához, a helyzethez illően hiteles Gáspár-féle hajlekötőjét Tóték otthonában, s hogyan képes Nagy Attila (Tót) és Harsányi Gábor (Őrnagy) Örkény István darabjában 19