Színház, 1982 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1982-05-01 / 5. szám
40 * - Nincsenek előjogok, sőt jogokról sem nagyon beszélhetek. Természetesen jogom van havonta húszat, huszonötöt játszani a színházban, ami nagyon jó dolog. A fennmaradó szabadidőmben pedig jogom van megkeresni azt a pénzt, ami fedezi életem rezsijét, s amire nem elég a színházi fizetésem. Sajnos. Mert nekem mindig a színház volt és maradt az első számú szerelem. Kollégáim is futnak a pénzük után. A színész életében a színház fokozatosan elvesztette domináns szerepét. Szinte fáj bemenni a színházamba esténként, s azt érezni, hogy mellékessé vált az esti előadás sokak számára. Futva érkeznek, és éppilyen futva távoznak a színházból. - Sajnos sohasem tudtam felhalmozni. Amikor sokat filmeztem, tévéztem, akkor sem tudtam ékszerekbe és más értékekbe fektetni a pénzem. Nem tudom, hogy más ezt hogy csinálja! Egyetlen értékem ez a ház - mutat körül -, ami adósságom letörlesztésével most lett végérvényesen az enyém. Rengeteget dolgoztam érte. Előadóestemmel beutaztam az egész országot. Reméltem, hogy adósságom rendezése után abbahagyhatom. De számolni kezdtem, és kiderült, hogy nem tehetem, folytatnom kell. Egyre gyakrabban hangzik el színészek szájából a panasz: a színház elvesztette primátusát erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt. Kivételek ugyan vannak, de a színészek többsége más fórumokon is kénytelen keresni „művészi önmegvalósítását ” és megélhetését. Ezért az állapotért valószínűleg a színészek vonhatók felelősségre legkevésbé, hiszen többségük a színház varázsáért lett színész, és saját bevallásuk szerint inkább kötelességből, mint lelkesedésből filmeznek, tévéznek. Ki tehet hát arról, hogy az utóbbi években ilyenné vált nálunk a színházi világ. - Ha ugyan van színházi világ! - emeli fel ujját figyelmeztetőleg Ruttkai Éva. - Milyen színházi világ az, ahol nem fontos a színház ? Mert én ezt érzem, bár tudomásul nem veszem. Ha ezt befejezett tényként elfogadnám, akkor nem tudnék többé kimenni a színpadra. A színházi előadás nem konzerválható, és nem is érdemes konzerválni. Mi nem játszhatunk a jövő közönségének, nem szólhatunk az utókorhoz. A ma közönségével - én legalább így érzem - egyre gyakrabban elmegyünk egymás mellett. - Hogy történhet ez meg egy olyan nagyszerű hagyományokkal, kivételes tehetségű művészi gárdával rendelkező színházban, mint a Vígszínház ? - Ismét csak azt mondhatom, hogy nem az én dolgom megvonni az elmúlt évek, évtizedek mérlegét. Én csak egy tagja vagyok a társulatnak. Színész vagyok, elvégzem, amivel megbíznak. De épp azért, mert színész vagyok, sok mindent megérzek. Érzem, hogy elvesztettük a kontaktust a közönséggel, és amíg ezt meg nem találjuk, addig a színház halott hely lesz, ahová nem érdemes bemenni. Ez kétségbeejtő. Ezt a kétségbeesést játszom el a Párizsi élet című darab színésznő szerepében. Ez a színésznő egyfolytában attól retteg, hogy nem lesz színház, nem lesz előadás... - Tehát a színháznak ki kell szolgálnia közönségét ! - A közönség elriasztása megbocsáthatatlan bűn. Nincs az a haladó mű és az a merész rendezés, ami ezt megengedhetővé tenné. Nem kell feltétlen kimennie a régi közönségnek a színházból ahhoz, hogy bejöhessen az új. Régi téma a színész kiszolgáltatottsága. A színésszel rendelkezik a színház, ellátja (vagy nem látja el) jó (vagy rossz) szerepekkel. S részt kér belőle a közönség, hisz miatta jön be (vagy nem jön be) a színházba, neki tapsol (vagy nem tapsol). Népszerű színész-rendezőnk fogalmazott így: „a közönség előtt csak a színész lehet művész”! Magyarul: ő viszi a bőrét a vásárra. Ezt teszi Ruttkai Éva is immáron harminchét éve. Főiskolai végzettség nélkül került a pályára, a Vígszínházban aratta első sikerét Molnár Ferenc Tlattynyhím. Élete összefonódott a Szent István körúti színházzal, iskolája volt, majd otthonává lett. Rövid kitérőt csak a Nemzeti Színházban eltöltött három év jelentett 1948 és 1951 között. A Vígszínház (1960-ig Néphadsereg Színháza nevet viselő) épületében játszotta el 1956-ban első Csehovszerepét, Nyinát a Sirályban. Várkonyi Zoltán 1962-ben vette át a színház vezetését, s az ezután következő tíz-tizenöt évben bontakozott ki Ruttkai Éva tehetsége teljes felvértezettségében. A színház vezető színésznőjévé lett. Megkapta mindazon szerepeket, melyekről színésznő csak álmodhat. Játszott már Moliére-t és Schillert, Shaw-t és Tolsztojt, Arisztophanészt és Goethét, de Várkonyi Vígszínháza hozta el számára Bruckner Angliai Erzsébetet, Williams Maggie-ét a Macska a forró tetőn című darabban és Shakespeare Júliáját. Majd következett Horvai István Csehov-ciklusa: Ljubov Andrejevna a Cseresnyéskertben Mása a Három nővérben és Jelena a Vány a bácsi című darabban, még Latinovits Zoltánnal. Aztán jött a hetvenes évek - Ruttkai Éva szerint már felhősebb - második fele. A Vámos László rendezte Antonius és Cleopatrában Ruttkai királynője a kritika szerint „apologetikus, magánérzelmű”. Egy hazánkban vendégeskedő angol újságíró boldogan üdvözli az „agyonhajszolt” színésznőt a Vidám kísértetek művészi kikapcsolódást jelentő szerepében. „Félelmetes ráérzéssel” varázsolja színpadra Fruzsinát Kapás Dezső Krúdyadaptációjában. Művészi és magánemberi mérföldkő Peter Hacks monodrámája, a Lotte. Bűn és bűnhődés: a Vígszínház társulatának művészi összecsapása a moszkvai Taganka Színház alapítójával, a világhírű Jurij Petrovics Ljubimovval. Ebben az előadásban Ruttkai Éva - ismét a kritika szerint - „alatta marad a várakozásoknak”. Utazás az éjszakába: Várkonyi Zoltánnal. Várkonyi örökre elutazik, de művészi testamentumában Ruttkai Évára hagyja T. Williams: Orfeusz alászáll című darabjának főszerepét, és Ruszt Józsefet mint rendezőt. Az eredmény: nagy, egyéni siker, bár elsősorban a közönség részéről. De nem vonja ki magát Ruttkai Éva a csapatjátékból sem. Jelen van Valló Péter: Minden jó, ha vége jó című Shakespeare-látomásában, széles skálán mutatja be a „színésznőség” minden szépségét és tragikomikumát az Őfelsége komédiájában, majd a Párizsi életben. Nyolc éve Ruttkai Éva interjút adott Földes Annának (Színház, 1974/5.). Akkor mondta el, hogy ellentétben a többi Csehov-hősnőkkel, szerinte: „Nyina legfőbb győzelme az életben, hogy nem kell megtagadnia magát.” Ezt a mondatot Ruttkai Éva színésznői ars poeticájaként is értelmezhetjük. Szép ívű pályáján mindig akkor aratta a legnagyobb sikert, ha hagyták, hogy önmaga legyen. Ruttkai legfőbb győzelme az életben, hogy megőrizze „ruttkaiságát”. Esztéták, monográfiaírók szokása, feladata nagy művészek életútjának, pályafutásának utólagos periodizálása. Az utólag felfedezett periódusokon gyakran maga az alany csodálkozik a legjobban. - Ruttkai Éva meg tud-e különböztetni pályáján belül egyes szakaszokat ? - Az élet egy szent, gyönyörű folya-