Színház, 1982 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1982-08-01 / 8. szám
Egressy Béni (1814-1851) kassai pályakezdése és rövid kolozsvári vendégszereplése után, 1835 tavaszán szerződött le a mai Várszínházhoz, és első színlapos szereplése a „Szabad királyi nemes Buda fővárosa színházában a Nemzeti Játékszínben” május 23-án, szombaton volt, St. Just Boilden kétfelvonásos daljátékában, a Párisi Jánosban, és az év végéig összesen huszonhárom új darabban, huszonhárom új alakítással lépett közönség elé. Nem nagy szerepek ezek, de valamennyi egy-egy kerék a gépezetben, hogy folyamatosan, zavartalanul működhessen. Daljáték és próza, vígjáték és dráma, sőt a Kollin és Róma című mulatságos balettben mint táncos — egy kassai táncjelenete után - másodszor mutathatta meg, hogy ezen a területen is használható. A Félbeszakadt hangverseny című vígjátékkal elérkezik 25. jubiláns várszínházi szerepeinek alakításához, de hol van ez még a reá váró többitől. Abban az időben ugyanis a színházak nem voltak olyan szerencsés helyzetben - mint napjainkban -, hogy néhány új bemutatóval és az előző évek néhány sikerdarabjával megoldhatták műsorgondjaikat. Még nagyon alacsony volt a színházi közönség létszáma, a kövezetlen és meredek lejtésű utak pedig, melyek a színházhoz vezettek, esőben, sárban, téli fagyban, síkos időben még a budaiak számára is nehezen voltak megközelíthetők, nem beszélve a pesti polgárságról, akiknek még a Duna is keresztezte útjukat, és viharos, zajlási időszakban életveszélyes volt a ladikkal való átkelés. Jól szemlélteti a helyzetet az 1836-os év, amikor kettőszázharminckét új darabot mutat be a Várszínház, melyből hatvanhat új darabban jut szerep Egressy Bénire. Ebben a gazdag repertoárban bőségesen adódik lehetőség bizonyításra, és ő bizonyít is. Az Arany király című darabban két személyt, a Három század és a Pumpád Vagabundusban három-három személyt alakít, és ebben az esztendőben már beindul vele egy olyan patinás darab is, melynek egyik személyét élete végéig az ő nevével tüntetik fel a színlapok. Az pedig Weber: Bűvös vadász című daljátéka, amelyben Ottokár csehországi herceget alakítja. Ám ebben az évben mutatkozik be élete legnagyobb szerepében is, amikor Rossini, Sevillai borbélyában háromszor alakítja Figarót, és mindhárom alkalommal kiemelten jelenik meg neve a színlapokon. Ugyancsak ebben az évben újabb megtiszteltetés éri. Egressy Béni, a huszonkét éves fiatalember, a Déryné részére rendezett jutalomjáték műsorának első részében Hérold: Marie című daljátékából az ünnepelt Dérynével pár dalt énekel, majd a második részben Hérold: Zampa című daljátéka 3. felvonásának fináléját énekelheti ugyancsak Dérynével. A naptár lapjai azonban peregnek tovább, átlépünk az 1837-es évbe, és március 19-én a József főherceg névnapjára rendezett Esti mulatság című ünnepi műsorban a Sevillai borbélyból Figaró magándalát énekli, majd Mehul József és testvérei című darabjából Udvarhelyivel és Szathmáry Karolinával a hármasdalt adják elő. Ebben az évben még újabb tizenhét darab bővíti szereprepertoárját, a Celina című drámával századik szerepét ünnepli, majd Gaál József: A király Ludason című vígjátékában, százhatodik szerepével pontot tesz várszínházi működésére, mert közben elkészül az új színház a pesti oldalon, és elkezdődnek a próbák a közelgő augusztus 22-i kapunyitáshoz. KELÉNYI ISTVÁN Színháztörténet a cethat hátán Az elsüllyedt világok mindig érdeklik a történelem búvárlait: felszínre lehet-e hozni maradványukat, s ezekből rekonstruálható-e a hajdani (az elmerült Cet hátán) teremtett-virágzott - jelen esetben színházi - élet. A régi magyar dráma föltámasztására is született már több kísérlet, címhasználatunk is az egyiket, Hubay Színház a cethal hátán asszociációját érzéklli tovább, vagyis azt a törekvést, hogy a régi magyar drámatermésből egy-egy műnek feltámasztása lehetséges, de mellette még inkább szükséges a régen játszott színjátékok előadásmódjának, hogyanjának életre keltése! Ennek a buzgó szándéknak sikeres (és főként alapvető) eredménye Kerényi Ferenc színháztörténész-kandidátus munkája, A régi magyar színpadon (1790-1849). A színháztörténész mikrobiológiai búvárkodással színjáték tipológiai alapról indul, mely jelzi a dráma és színjáték (az irodalom és a játszott színház) kettősségéből a megkülönböztetés szándékát, a disztinkcióteremtés hangsúlyozását. Vagyis szemben a drámatörténeti gyakorlattal (kritikusok, esztéták, történészek gyakran, irodalmár-szemlélettel írnak a színházról), Kerényi az élő színházba ügyel, még akkor is, ha ez az „élő” a régmúltban élt a magyar színpadon. Nem a megjelent (csekély számú) irodalmi műveket vizsgálja, hanem a megmaradt „játszott” művek alapján következtet, rekonstruálja a régi magyar színpadot. Székely György munkája nyomán (A színjátéktípusok kutatásának módszeréről, Bp., 1961) - mely a játszás helyének, alkalmának és befogadó rétegének, a közönségnek vizsgálatával - komplexitásra törekszik. S a színjátéktípusok hatásmechanizmusára is figyel, sőt a visszahatás tényezőire is. Mert nemcsak az érdekes, mit, hanem hogyan és kinek, mikor játszottak hajdanán? Az irodalmár megközelítés mindig leszűkít, az írói művet misztifikálja, holott a színház esetében a többi összetevő is ízlésmutató, esztétikum-magyarázat. Ugyanis a mindenkori közönség érdeklődése határozta meg mindig is a színház létét, s akár a közönség „szórakozás”igényének kiszolgálása (lásd Shakes- 47