Színház, 1998 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
A XIVSZABÓ ISTVÁN • VÍZ NEMZETI SZÍNHÁZ 1978-1982 VSI MUA val miről a következőkben szó lesz, alig húsz éve történt, de a színházlátogatók többségének már történelem. Legalábbis ha igaz az a szociológusi vélekedés, miszerint a színházba járók többsége fiatal, illetve fiatal felnőtt. Eszerint azok közül, akik két évtizede sokat jártak színházba, ma már kevesen lehetnek rendszeres színházlátogatók, a jelenlegi nézők többsége pedig életkorából adódóan sem volt tanúja a Nemzeti Színház most felidézett korszakának. A történet 1978 tavaszán kezdődött, amikor Nagy Péter akadémikus - mint igazgató - mellé Székely Gábort főrendezőnek, Zsámbéki Gábort pedig vezetőrendezőnek állította a hatalom. A korszak - ha ugyan nem túlzás négy évadot annak tekinteni - 1982 őszén, a Katona József Színház önállóvá válásával ért véget. A Szolnokon, illetve Kaposváron szakmai és vezetői alkalmasságukat már bizonyított művészeknek egy politikai játszma teremtette meg, kínálta fel a Nemzeti Színház megújításának esélyét. Az ügy politikai hátterét Révész Sándor könyve összefoglalja, ezért most néhány tény és máig publikálatlan dokumentum segítségével a színházi összefüggések végiggondolásához szeretnénk hozzájárulni. 1978-ban Székely Gábor harmincnégy, Zsámbéki Gábor pedig harmincötéves, s egyikük sincs még negyven, amikor megalapítják a Katona József Színházat. Nemzeti színházi működésükről -talán mert a Katona későbbi művészi sikerei árnyékba borították - kevesebb értékelés, elemzés született. Színésztársalgókban, igazgatói szobákban, hivatali irodákban persze gyakori vitatéma volt s maradt ez az érzelmektől átfűtött, indulatos kirohanásokról is emlékezetes korszak. A vitákban végül két véglet fogalmazódik meg: kudarcot vallottak - állítják az egyik szélsőség képviselői -, mert a Nemzetin nem lehet segíteni; bár kudarcot nem vallottak, mégis elbuktak - mondják a másik álláspont képviselői -, hiszen bizonyították, hogy másképpen is lehet színházat csinálni a Nemzetiben. Az efféle sommás megítélés, a kérdés ilyen fokú kiélezése azonban nem tisztázhatja, hogy mi volt a két művész tényleges szerepe a Nemzeti Színház akkori arculatának kialakításában. Ilyen alapon minden színház minden vezetőjének működése megkérdőjelezhető lenne. Székely és Zsámbéki munkásságáról leginkább az mondható el, hogy egy nehéz helyzetbe jutott színházba kerülvén (amikor is a régi eszmények társadalmi támogatottsága látványosan csökkent, de az új körülmények ereje még alig látszott), tehetségesen oldották meg feladatukat. Életművükben ez az időszak nem kitérőt vagy stagnálást jelent, hanem szerves kapcsolatot egy korábbi fázis és egy későbbi szintézis között. Nemzeti színházi elképzeléseik egy lehetséges utat mutatnak, s ha komolyan gondoljuk, hogy az új Nemzeti Színházat anyagi és szellemi értelemben is fel kívánjuk építeni, akkor minden tapasztalatra, minden tanulságra szükségünk van. A Nemzeti Színház akkori négy évadának mélyelemzésére ezúttal nincs mód, de hadd hívjam fel a figyelmet néhány összefüggésre, illetve olyan neuralgikus pontra, amilyen a társulat és a repertoár alakulása. Nagy Péter igazgató beiktatási beszédében vázolta a színház művészeti állományában bekövetkezett változásokat. Az 1978-79-es évadot hetvenegy színész kezdte el, kettővel több, mint az előző évad létszáma volt. Heten távoztak (Bordán Irén, Kánya Katalin, Gyulai Károly, Mányai Zsuzsa, Maróti Gábor, Szabó Ildikó és Nagy Réka), miközben a társulat kilenc új taggal bővült (Csomós Mari, Helyey László, Koltai Róbert, Lázár Katalin, Molnár Piroska, Papp Zoltán, Piróth Gyula, Pogány Judit és Vajda László), s a színház rendezője lett Ascher Tamás. A társulati létszám lényegesen a következő négy évben sem változott, évadonként átlagosan öt-hat színész távozott, illetve szerződött a színházhoz. Az 1978-79- es és az 1981—82-es szezon társulatában ötvennégy név azonos, ami azt jelenti, hogy a társulat nyolcvan százaléka változatlan maradt, miközben olyanok is elhagyták a színházat, akiket már az új vezetőség szerződtetett. (A Színházi Intézet évkönyveinek tanúsága szerint az 1978-at követő négy évadban tizenhárman mentek el a színházból, köztük Cserhalmi György, Törőcsik Mari, Kálmán György, illetve Lázár Kati, Pogány Judit, Vajda László.) Megkockáztatom a feltételezést, hogy a színházon belüli feszültségek folyamatos fennmaradásához a társulati stabilitás is jelentős mértékben hozzájárulhatott, illetve a válság kiéleződése a mozgásokban is kifejeződött. Az enyhe, megengedő megfogalmazást az is indokolja, hogy az 1982-ben induló Katona József Színház alapító gárdája csaknem egyharmad részben a Nemzeti korábbi tagjai közül került ki. Nyilván árnyaltabb képet kapnánk, ha rendelkezésre állna az évadok foglalkoztatási statisztikája, amelyből kiderülhetne, szezononként ki hány darabban hány alkalommal lépett színpadra. Ilyen statisztika azonban - tudomásom szerint - utoljára a Nemzeti Színház 1940-es évkönyvében jelent meg. A Nemzeti Színház műsorát vizsgálva megállapítható, hogy a nagy repertoár és a társulat viszonylagos állandósága lehetővé tette a folyamatos, zökkenőmentes működést. Három évadon át nyolc-nyolc bemutatót (a negyedikben „csak” hetet) tartott a színház, s ez a feszített tempó tette lehetővé a repertoár gyors átalakítását, aminek eredményeképpen a harmadik évad végére a műsoron nyolcvan százalékban már olyan előadások szerepeltek, amelyeket az új vezetés mutatott be. A sok bemutató megkövetelte, hogy a játszóhelyek sorába a Katona József nekk Csomós Mari, Cserhalmi György és Kállai Ferenc a Danton halálában (1978) 12