Színház, 2008 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2008-03-01 / 3. szám
A mai struktúrát alapvetően az 1949-es államosítás után létrejött, államilag és önkormányzatilag jelentős mértékben támogatott, repertoárral és állandó társulattal rendelkező ún. költségvetési intézmények határozzák meg. Egyedülálló és tekintélyes művészeti központok ezek, melyek alapvető jellemzője a művészi, az anyagi és minden egyéb erő koncentrációja. A hazai színházi gyakorlat elsősorban az értékek megtartását, a szakmaiság őrzését, a szakmai szintézisre való törekvést, a társulat hosszú távú tervezhetőségét, a színházi hagyomány ápolását és a drámairodalom széles körben való terjesztését teszi lehetővé. Ezeknek az ismérveknek köszönhetően jöhettek létre a magyar színház jelentős eredményei és sikerei. Ezzel párhuzamosan azonban az állandóságra és hosszú távra való berendezkedés, a hegemóniára való törekvés, a szakmai determinizmus, a zárt belső szakmai élet, a formanyelv kiüresedése, a bemutatókényszer, a repertoár kiszolgálása és a kulturális szolgáltatás jellegű működés is jellemzi színházainkat. A mobilitásra, kooperációra, a környezetre való gyors reagálásra - vagyis projektszemléletre -, mások kultúrájának tevékeny megismerésére és befogadására, nyitottságra, művészi sokszínűségre, művészi innovációra való törekvés azonban ritka értékeknek számítanak ezekben az intézményekben. Pedig mindezek az európai kulturális élet meghatározó elemei, amelyek nélkül képtelenség a nemzetközi színtéren megjelenni. A színház alapértéke a társulat, hiszen az alapvető színházi értékek közösségi-társulati alkotás által jönnek létre. Mindez feltétlen igaz addig, amíg a társulatot a művészi erő hozza létre, amíg a színházi gyakorlat művészi koncepció köré épül, és saját képére alkot repertoárt. Addig tehát, amíg a repertoár szolgálja a társulatot. Amikor azonban ez a tendencia megfordul, amikor a társulat és a színházi gyakorlat kezdi kiszolgálni a repertoárt, akkor felerősödnek a repertoárrendszerű működés lehetséges mutációi. Amikor csak hagyományos repertoárrendszerű színházak működnek, és formailag rögződött, kizárólagos és egyoldalú preferencia érvényesül a rendszerben, akkor az egyneműség olyan hatványozottan jelentkezik, hogy minden más alkotói és befogadói attitűdöt elnyom, és nem teszi lehetővé értékpluralizmus jelenlétét. Nyilvánvaló választásnak tűnhet, hogy ebben a rendszerben a Nemzeti Színház is ugyanazon ismérvek szerint működjön, mint környezete, azaz hagyományos repertoárrendszerű, társulattal rendelkező színház legyen. Ha a politika és a színházi terület főszereplői többé-kevésbé meg tudnak egyezni a személyi és anyagi kérdésekben, akkor a színház viszonylag konfliktusmentesen simulhat bele a rendszerbe. Mivel működése lényegesen nem különbözik a többi színházétól, léte senkinek nem okoz gondot, de nem is ösztönöz senkit, hiszen a hasonlóság nem jelenthet inspirációt. Ebben a felfogásban a nemzet színháza nem más, mint egy színház a sok közül, még akkor is, ha igyekszünk azt az „első” színházként, a „legjobb” színházként, a „legdrágább” színházként feltüntetni. Ezzel a felfogással ellentétben törekvésünk az, hogy a Nemzeti Színház működését alapvetően a színház és a nemzet aktív kapcsolatának, élő kommunikációjának és sokrétű együttműködésének a jellege és minősége határozza meg. Természetesen végső soron a kultúrpolitika dönt a Nemzeti Színház feladatáról. Az a kultúrpolitika, mely „kezdeményez, keretet ad, hogy minden kultúra kifejezhesse és megmutathassa magát, finanszírozási feltételeket nyújt, párbeszédre, kooperációkra törekszik”. Az a kultúrpolitika, melyben „a kultúra, a kulturális sokszínűség a kreativitás forrásaként jelenik meg. Bátor, újító kezdeményezések nélkül nem működik a kultúra. A kulturális politika fontosnak tekinti és ápolja a nemzeti kulturális örökséget, de a jelen innovatív és kreatív teljesítményei, produkciói alapján pozícionálja magát itthon és a világban. Ennek megfelelően több esélyt biztosít az alkotók, a tehetségek számára.” Egy ilyen kultúrpolitika számára nyilvánvaló, hogy a hagyományos Nemzeti Színház-modell csak leképezi a körülötte lévő struktúrát, de nem emeli ki értékeit, nem újítja meg, nem mobilizálja, és nem nyit meg új lehetőségeket. Volumenénél és jelentőségénél fogva pedig a Nemzeti Színház struktúraalkotó és struktúrateremtő erő lehet, amely jelentősen befolyásolni tudja kulturális és szakmai környezetét. Ahhoz, hogy ezek a potenciális erők ténylegesen teremteni és megújító módon hatni tudjanak, olyan Nemzeti Színház-koncepció szükséges, amely lehetőségeket kínál, és képes egyrészt megbolygatni a rutinszerű beidegződéseket, másrészt pedig a jelenlegi struktúrában rejlő értékeket megtartva és felmutatva olyan érdekeltségeket tud létrehozni, melyek mentén, a jelenlegieket kiegészítendő, új működési formák és alkotási folyamatok is létrejöhetnek. IV. A NEMZETI SZÍNHÁZ SZAKMAI KONCEPCIÓJA A „nemzet” fogalmának definíciója rendkívül problematikus, s időben és térben állandóan változó. Jelentheti egy adott területen és egy kultúrkörben élő, hasonló kollektív azonosságtudattal bíró, esetleg közel egyező történeti tudattal rendelkező, közös nyelvet, nyelveket használó emberek közösségét, de más, speciális jellegek is kapcsolódhatnak hozzá. Mindezeken túl talán elmondható, hogy olyan közösségformáló erőről van szó, amely széles és átfogó módon határozza meg és egyesíti az embereket. Ez az átfogó, széles körben ható közösségi erő azonban rendkívül sokfajta közösségalkotó erőből tevődik össze. A nemzethez tartozó emberek, csoportok és közösségek különböző diskurzusokkal, nézetekkel és perspektívákkal rendelkeznek. Rendkívül differenciáltan élik meg identitásukat, sokszor akár ellentétesen is, és ezeknek a bonyolult erőknek az eredője adja azt, amit nemzetnek, nemzetinek hívhatunk. A nemzet nem egyetlen, egységes és homogén közeg, hanem rendkívül sokrétű, kulturálisan, etnikailag, politikailag és gazdaságilag is eltérő közösségekből és csoportokból felépülő entitás. Mindezekből az következik, hogy a nemzeti intézmények sem épülhetnek egyetlen általánosító, ezért esetleges és kizárólagos nemzetértelmezésre. A nemzeti intézményeknek, köztük a Nemzeti Színháznak tehát különböző társadalmi közösségek számára kell nyitva állnia, különös tekintettel az életkori, etnikai, nemi és területi kisebbségekre, miközben kapcsolódási lehetőséget is biztosítania kell a különböző társadalmi és szakmai formációknak. A Nemzeti Színháznak olyan nyitott térként kell működnie, amely egészséges, kreatív, értékteremtő és közösségformáló kapcsolatot tud kialakítani szakmai környezetével és a közönséggel. Koncepciónkban ezért a Nemzeti Színházat összekötő anyagként, országos hálózatként, hidak rendszereként, ösztönzőerőként és mindig megújuló, befektetendő anyagi és szellemi mozgótőkeként képzeljük el. A Nemzeti Színház alapvető céljául azt tűzzük ki, hogy - bízva a jelen színházi struktúrában rejlő értékorientáltságban - a jelenlegi színházi berendezkedést, művészi és működési értelemben egyaránt mozgásba hozva, együttműködéseket indukáljon. Markánsan újszerű lehetőségeket kínálni, de kapcsolódni a létező struktúra értékeihez - ezt kínáljuk a Nemzeti Színház számára. Következésképp a Nemzeti Színház működési területének az egész országot tekintjük. Ez a szemlélet az ország különböző rétegeinek és csoportjainak tényleges megszólítására törekszik, ami viszont csak a színházi szakma egészének a bevonásával valósulhat meg. A Nemzeti Színház számára tehát a színházi szakmára való nyitás adhatja a legsokrétűbb művészi lehetőségeket. Hiszen egyetlen állandó társulat, még a „legjobbnak” tekintett sem vetekedhet az élő színházi tevékenységek összességének lokális öszszetettségével és az azzal való együttműködés lehetőségeivel. A minőségi szemléleten alapuló és értékpreferenciák mentén megvalósuló szakmai együttműködés kiszélesítése, a kooperációk rendszerének kialakítása az a módszer, amellyel a nemzet színháza ténylegesen létrejöhet, és amellyel ténylegesen elérhető és megjeleníthető a nemzet a maga összetettségében. Ha a Nemzeti Színház működési területének nem csak egyetlen épületbe zárt, kiemelten támogatott társulatot tekintünk, akkor kitárul a horizont, és az egész magyar színházi működés válik, a maga differenciált és összetett módján, a Nemzeti Színház működési terepévé. Ajánlatunk azon az elven alapul, hogy a szakma legkülönbözőbb szereplői kapjanak szerepet a Nemzeti Színház produkcióinak megvalósításában, és a Nemzeti Színház is kapjon szerepet a szakma lokális szinten megjelenő produkcióinak létrehozásában. Ez szakmai partnerséget és együttműködést jelent. Hiába a kiemelt támogatás, hiába a „legjobbnak” kijáró társadalmi és szakmai presztízs, hiába a magyar nyelv és a magyar nyelvű drámairodalom ápolása, ha egy önmagába zárt, művészileg behatárolt intézményt hozunk létre, hiszen ebben az esetben nem beszélhetünk a nemzet reprezentációjáról. Ezzel szemben a ma www.szinhaz.net , 2008. március