Színház, 2017 (50. évfolyam, 1-12 szám)

2017-01-01 / 1. szám

ÖREG SZÍNÉSZ Áprilisban és májusban A játszma végét próbáltuk Marosvá­sárhelyen. Beckettet próbálni, belevágni Beckettbe: jó, ha nem marad következmények nélkül. Öreg színészek, két egymás mellé helyezett kukában. Nem is teljes emberek, hanem cson­kok: azon nevetgélnek, hogy egy kétülésesbicikli-baleset le­gyalulta „mind a négy” lábukat. Egy házaspárt játszanak, akik minden jel szerint már leélték életüket, de még itt vannak. Velünk, akik a saját életük idejéről semmit nem tudhatnak. Nem „teltek be élettel”, mint Ábrahám, első látásra legalábbis nem ez merül fel az emberben, amikor felnyitják a bádog­fedelet és megszólalnak. „Feltűnően fehér arc”, írja Beckett a férfiről, akit Naggnek hívnak, „nagyon sápadt arcszín”, mond­ja a nőről, akit meg Nellnek. Nell és Nagg: két mássalhangzó­torlódás, gutturális baleset, két elcsuklott hang, visszafojtott nyögés. Öreg színészben Samuel Beckett a legjobb, tőle tudunk meg a legtöbbet az ember testében felhalmozódott és meg­osztható időről. A biológiai funkciók lelassulása, a hús ger­­jedelmeinek végleges elcsitulása és az emlékezet összeza­­varodása: hirtelen, minden átmenet nélkül következik be, a kataklizmák módján, ami után maga az idő tornyosul elénk. Körülölel, mint egy puha, tagolatlan szivacs, amely minden érintést befogad, majd azonnal vissza is ad, nem emlékeztetve bennünket korábbi önmagunkra. Ha nincs nyom, nincs pil­lanat sem. A játszma vége visszatérő kérdése, vagy inkább fel­kiáltása - „Ó, tegnap...!” - a felmérhetetlenül nagy időt nyug­tázza, de a nyugtával nem dicséri, hanem inkább megismer­­hetetlennek tartja: az „üresség végtelensége vesz majd körül”. Öreg színész nélkül nem lehet megtudni, mi a színház. Vannak korok, amikor, akár több száz évre is, eltűnik, azt SZl­ MhZ 2

Next