Szinház, 1945 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1945-11-14 / 14. szám
Átváltott az Alukássy-úton, Ifjontul, a mollikiliába. A sarkon mók egy pillaiatra megállott, cigarettit vett elő, rágyújtott. A gyufa lángjáról még a karórájait is megnézte : háromnegyed öl. Nem sietett, lassú léptekkel halailt tovább, a színház felé. Az erős szürkületben már nem látta a homlokzat fölötti hatalmas táblát . ..Hetrendes szülök"'. A saját nevét sem tudta elolvasni : Uray Tivadar. Tudta, hogy fölülről a másodlik. Ez megnyugtató érzés volt, hogy miért, maga sem tolta. Mosolygott fölötte. Pedig nem volt jókedve, valami halvány idegességet érzett. Még az első felvonás előtt látogatója jön : a színházi újságíró. Ismeri ezt a fiatalembert esztendők óta már óvatos, csöndes fiú, belilizódik egy fotósbe, halk kérdéseket dob föl, aztán látszólagos közönnyel várja a választ. Nem rokonszenves, egy kicsit idegesítő. Jó volna túllenni rajta. Interjú1 A színész határozottan bosszankodott. Eldobta cigarettáját, belépett a kiskapun, végighaladt az öltözők felé Vezető szűk alagsoron, köszöngetett, ifjú kollégájával keletrázott, aztán lelépett öltözőjébe. f-elkattintotta a villanyt, egy pillantást vetett a tükörbe. Különös ! Az öltöző tükréből egészen más arc néz visszi rá, mint az otthoniból. Itt ez az arc már egy kicsit Georges-é, a rettenetes apáé. Az ajak körül makacs Vonás. Furcsa, láthatatlan árnyai vannak az öltözőnek. Levetette a kabátját, leült a tükör elé, egy pillanatra tenyerébe hajtota fejét. Tehát interjú, gondolta mégegyszer. Tűnődött. Őszinte volt önmagához. Természetesen jólesik, hogy interjút kérnek tőle. A képes színházi lapban oldalas cikk Uray Tivadarról. Középen kép : merengeni fog, mosolyogni, vagy mozdulatot tesz, még titok, a fotóriporter dolga. És a kép körül mondatok, félmondatok, jelzők. Mindez vele foglalkozik. Miért ? No persze . . . hiszen lett valamit — önkénytelenül kiegyenesedik, úgy vizsgálgatja magát a tükörben , harminc, kereken harminc esztendő áll mögötte. 1915 szeptemberében léptett először színpadra Szép Ernő egyfelvonásosában. Rengeteg idő ! Beszélhetne róla eleget, regényt is írhatna róla, ha tudna regényt írni. Részerül is nehezen fog, akadozón, érzi, okos dolog nem jut majd eszébe. Kellemetlen ! Várjon, mit fog kérdezni először ? Hát lássuk csak ! Előrehajolt, hozzálátott ahhoz, hogy kifesse magát. Először testszínt rakott föl, óvatosan, nagy gonddal dörzsölgette szét az imeán. Nagy szerepeimről fog kérdezősködni. A múltat firtatja majd. „Melyik volt a legkedvesebb szerepe ?“ Melyik volt a nagy színpadi élmény ?“ Micsoda naiv" kérdések ! Óriási föladatokkal küszködtem harminc esztendő alatt, hol összeroppantam, hol halálos izgalomban birkóztam az alakítással, hol pedig fensőséges nyugalommal legyőztem. Hogy melyik volt az igazi, ki tudná ma már megmondani ? Scapin ? revizor Hamlet ? Lester "? ,,Kísértetek ?" ,,lear király“-ban a keserű bolond ? Oberon... ó, igen, talán Oberon, amikor meg olyan könnyedén szálldostam a színpadon, mint a lepke ... de írom, mégsem : inkább Jacques az „Ahogy tetszik“-ben 1 Vagy könnyed, vígjátéki szerep. ,,Hajnalban, délben, este Talán Krisztyán Tódor . . . Lehet. .szerettem a színpadon gonosz lenni, igen 1 Ó, nem tudom 1 Könnyebb kérdést kérek ! Sírtam, gyötrődtem, gonoszkodtam, átszellemültem, meghaltam a színpadon, millió összekevert íz ! Szerettem mindet és egyiket sem szerettem ! Ezeket nem lehet különválasztani. Volt olyan szezon, amelyben háromszázhetvenszer léptem színpadra háromféle darabban. Ez robot már. Élmény helyett , fáradtság. Azt fogom válaszolni, ahogy a jó apa sem szereti jobban egyik fiát sem a másiknál. . . Nem, ez rossz ! Konvencionális ." Pedig Így igaz ! Mit felelhetnék ? Igen, megkerülöm a lényeget, kiválasztom egyik szerepemnél. Ezt fogom válaszolni: Jacques szerepe nőtt legjobban a szívemhez. Ez egyenes válasz és legalább el is intéztük vele a kérdést. Torkára torrasztomi a szót : itt nettó lehet vita. Jöhet a második kérdés ! Elkészült a festéssel, végigsimutott ősz haján, gondosan megigazított néhány rendetlen szálat. Tudta, hogy a legelegánsabb, legválasztékosabb pesti színésznek mondják. Titokban örült ennek, de örömét sohasem árulta el. Magától érletődőn viselte eleganciáját, holom gondosan ügyeit rá. Gyorsan eltűzölt. Cipője csillog, nadrágja borotvaéles, az ing hófehér. Mi lesz a második kérdés ? ,há ! Sejti már. A „Hetlenetes szülők” után meglehetősen vegyes kritikát kapott. ,,Uuray túlöltözködött”, ,,Uray szív nélkül játszott", ,,Uray nem illett a darabba”. Az újságíró most megkérdezi, mi a véleménye ezekről a kritikákról — és feszülten figyeli majd, megrándul-e, az arca z Olló, természetesen nem rándul meg ráfordulatlan marad. Hűvösen mosolyog majd. Itt bent, a színházban, amikor szó esett a kritikákról, elintézte egy legyintéssel : „nem olvastam a kritikákat !” Ennek nem mondhatja. Ez óvatos, gyanakvó. Nem hiszi el. Hát jó, válaszolni fog. A kritikák tévedtek —mondja majd lendületes gesztussal. .Vem, ez így nem helyes ! Közönyösen vállat von, így : — Nem volt mindenben igazuk a kritikusoknak ". Nem érzem, hogy túlöltözködtem szerepemet. Georges rendetlen ember, igaz, de amiről itt szó van, az valami különös, fojtogató, belső rendetlenség. Georges túlzó eleganciája, hangsúlyos pedantériája éppen takarni igyekszik a belső limlomot. Yvonne, a feleség külsőleg is lompos, de belül is sokkal feldúltabb. Georges észszerűbb rendetlen. Törekszik a rendre. Nem akarja, hogy fia feleségül vegye az ő szeretőjét, még akkor sem, amikor kiábrándul már belőle. „Gyermeket hozni a világra, ebbe a borzalomba !” — üvölt föl lépetten, amikor vitáznak a házasságról. Szeretne menekülni a rendetlenségtől, de Yvonne mellett ez reménytelen. És hogy szív nélkül játszottam'! Ezen neki fogok vitázni. Nem is lehet. Akkor rossz színész vagyok ! - felelem majd hűvös mosollyal és ezzel elintézem a Befejezte az öltözködést, órájára pillantott. Öt óra három perc. Mindjárt itt lesz. Blokkjával, ceruzájával, átkozom kérdéseivel együtt. .Mit kérdezhet még ? A színházi válságról ? Igen, ez elkedveltenítő, súlyos dolog. Régi szezonokra emlékszik vissza, amikor a Nemzeti Színház pénztáránál jegyért a Rókusig álltak sorba. Öröm volt este bemenni a színházba. Kint a tábla ! Hatalmas tömeg a kapu előtt. Ma ? Verekedni kell a közönségért, ebben van valami megalázó. Mit lehet válaszolni . Nagyképs frázisokat, vállveregető biztatásokat, eh, nézzünk szembe a dolgokkal ! A közönség ma a bohócot akarja, a kacagást, ha kell, giccs árán is, sőt minél olcsóbb a humor, annál jobb. Ám kacagja ki magát a közönség és amikor a sok kacagástól keserű lesz a szája- íze, akkor a cirkusz helyén jöhet újra aszínház. Igen, ezt fogja válaszolni. Odakint felberreg a csengő. Első csengetés. Ki tudná megmondani, hány,százezredik olyan színházi csengetés, amely neki szól. Ill az arc, amely visszanéz a tükörből. . . Uray Tivadar akadémiai növendék, friss, feszült, ideges arc . . . Uray Tivadar színművész, a Nemzeti Színház fiatal tagja; nyugodt, egy kicsit fölényes, magabiztos vonások . . . Uray Tivadar,, a Greguss-díj kitüntetettje, a Nemzeti Színház örökös tagja , komoly, elgondolkozó, egy kicsit szomorú arc, Uray Tivadar, a Művész Színház tagja: mozdulatlan, egy kicsit fáradt arc,. . . Hányféle arc, Teremtem! És egyre mosolytalanabb, egyre fáradtabb, egyre mozdulatlanabb . . . Erről kellene egyszer beszélgetni ! Miért komorodik el egy arc, mire gazdája elérte mindazt, amit valaha el akart érni, amiért valaha lelkesedett . Kopognak az ajtón. — Szabad ! — kiáltja a színész és barátságosan mosolyog. Belép az újságíró: Halász Péter