Színházi Élet, 1913. június 14–21. (2. évfolyam, 24. szám)

1913-06-14 / 24. szám

II. évfolyam. 1913. junius 14-től junius 21-ig. 24 szám. mmm tmn -S­zerkAszk­.re­nd­je Sincirr ILLUSZTRÁLT SZÍNHÁZI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP Hirdetések díj­szabás szerint. Szerrkesztőség és kiadóhivatal : Eötvös-utca 31. Előfizetési árak : Budapest és vidékre Egész évre 8 kor Félévre 4.70 . Negyedévre 2.40 . Egyes szám ára Budapesten 20 f. V­idéken 24 f. A Máv. pályaudvarain 30 fill. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL az összes buda­pesti színházak egész heti SZINLAPJÁVAL és a darabok TARTALMÁVAL Felelős szerkesztő: INCZE SÁNDOR. Bucsu a régi Nemzetitől. régi Nemzeti Színház sokat látott öreg falai között még egyszer, utol­jára megjelentek a szín­ház tagjai. Nem volt ez hivatalos végtisztesség, a falakat nem vonták be gyászos drapériá­val és nem hozott senki nagyképű felírásokkal ékes koszorúkat ; nem jöttek el fontos közéleti tényezők, sem mecénási szerepben tetszelgő urak, csak úgy magukban ünne­peltek és emlékeztek a Nemzeti Színház tagjai, — a régiek, akik dicsőségüknek teljében a régi Nem­zeti intim színpadán aratták leg­szebb diadalaikat és az ujak, akik a nemes hagyományok tiszteletét az öregektől nyerték és akik lelkes és szent ragaszkodással ragaszkod­nak a régi Nemzeti Színházhoz. Ugy történt, hogy amikor két­ségtelen­­ lett, hogy a kőmivesek durva csákányai belevágnak Szal­niczky építész szűkké vált remek­művébe, a Nemzeti Szinház művé­szeinek lelkét elfogta az emléke­zés fájdalmas érzése. Spontán je­lentkezett ez az érzés, szinte egyszerre mindannyiuknál és Tóth Imre igazgató rendelkezése senkit sem lepett meg, hogy szerdán dél­ben nagy fényképezés lesz a régi Nemzeti Színház udvarán. És ahogy az udvaron voltak, be kellett men­niök még egyszer a színpadra, amely nevelője, apja, erőssége volt gyönyörűen fejlett magyar színpadi a művészetnek és színházi irodalom­nak. A poros színpadon, össze­vissza, díszletek között, nehéz lo­mokon keresztültörve ott állott az egész társulat és még egyszer ki­gyulladt az öreg csillár, hogy vilá­got vessen az igazi könnyekre, a legnemesebb fájdalomra. Fölcsukló zokogás vezette be Tóth Imre igazgató szavait és ez a zokogás végigkísérte a könnyekig meghatott direktor minden szavát. Ez nem volt hivatalos beszéd, nem hemzsegett virágos frázisoktól, nem voltak benne nagyszerű szónoki fordulatok, csak úgy jött magától, mint ahogy a tiszta forrás kibug­­gyan a föld mélyéből. — Eljöttünk ide — mondotta re­megő hangon Tóth Imre — az emlékezés országába, hogy meg­emlékezzünk rég elhunyt nagyjaink- Telefon 133—98.

Next