Színházi Élet, 1919. május 25–31. (8. évfolyam, 21. szám)
1919-05-25 / 21. szám
4 SZÍNHÁZI ÉLET teilen. S amigy zongoráiig tart, oly szomorú komolyan ül mindenki, ugy mintha harangozó jönne távolról valahonnét, talán emlékből, s mindnyájan a gyermekkorukra, gondolnának. Szivreható minden egyes apának meg mamának meg néninek, az ő külön árva élete, az ő külön gondolkodó feje s a világot viselő lelke. Szegény gyenge nagymamák, hogy elmúlt már nékik másuk, teljes orgonájával, nagyszagú jázminjaival szegényeknek. Feljönnek, lelépnek egyik a másik után, piros meg fehérruhájú leánykák, megkefélt fejű vasárnapi fekete öltönyös fiúcskák, hegedűsök, zongorások, hallja hallgatja az ember a zenécskéket, dallamokat, Beethoventől, Volkmanntól, Händeltől, Webertől, Poldinitól, Mozarttól, Rubinsteintól, Hellertől, Hollaendertől, el vagyunk itten a való világtól zárva, némán összebeszélve, hallgatni fülünkkel és nézni szemünkkel ezeket az ünnepélyes kis vizsgásokat, ezek mintha mindennap ezt csinálnák, olyan gyakorlottan, pontosan lépnek elő, ülnek le, hangicsálnak, hajbokolnak tűnnek egymás után, tán nem is élnek, hanem óriási nagy régi zenélő doboznak forgó babái smink is, kik hosszú nadrágokban meg hosszú szoknyákban, kontyokkal, őszes meg kopaszos fejekkel mereven ülünk, tán mink sem élünk, a rondo édesen szédíti gyönge értelmünket bábfejünkben és az élet egy messzi sápadt borzadály, amit egy csúf fekete ördög mesélt nekünk valamikor. Szép Ernő Egy színésznő mint munkásasszony* Irta: JÁSZAI MARI II. len Mint teljesen kezelőnek, nem volt egyetbetanult szerepem, holott minden darabban játsztam. Nem volt fölösleges tagja a színháznak, hiszen privát vállalkozó volt az igazgató. Nem volt subvenció, nem volt protekció, nem volt kilátás nyugdíjra, tehát nem csábította volna az okosokat ? Csak mi, oktalan rajongók gyújtottuk meg magunkat a színpadon és lobogtunk a vérünk árán. Rémséges komolyságom és mély hangom miatt — és mert nem volt más, — én játsztam, 17 évemmel, mindenkinek az anyját meg a nagyanyját. Nem volt bennem egy mákszemnyi, egy gondolatnyi hiúság. Rá sem eszméltem női voltomra. Ha szépet játsztam, aggodalmasan szépítettem azt a személyt, azt, mint az úrnőmet, de aki másvalaki, nem én. Ilyennek látom magamat színészetem kezdetén , és asszonyiságom e semmibevevése, női voltomnak ez a kifelejtése az életemből, végig kisért a pályámon , öntudatlanul. Mert nem tudtam róla. És úgy is haltam volna meg, ennek a tudatnak híjával, ha nem volna egy lélekbúvár barátom, aki szeret csipegetni a múlt történeteiből, szeret hallani régi színészekről, régi színészetről, régi előadásokról és régi és mai lelkiállapotokról , és annyit tud kérdezni, mint egy kíváncsi gyermek. Egyszerre csak ismét egy kérdés jön, csendes, közömbösnek látszani akaró hang, mint amilyenek a gyóntatószék rácsa mögül hangzanak halkan, gyöngéden, nehogy megriasszák a bűnöst. Mondja barátnőm, soha sem használta fel női voltának előnyeit színpadi előmenetele javára ? Mit? Mit? Mit kérdez? Mit mond! Oh milyen becses kérdés ! Milyen világosságt gyújtó kedves kérdés ez! Köszönöm ezt, mely ime pályám végén fényes reflektorként világit vissza multamba. Enélkül a kérdés nélkül amúgy is késlekedő önbecsülésem csorbát szenvedett volna. Hisz ez egy SZÉP ERNŐ (Jefffy ftlv.) * A Sziné»zsk Lapja «lső számából.