Színházi Élet, 1919. június 15–21. (8. évfolyam, 24. szám)
1919-06-15 / 24. szám
VIII. évfolyam 1919 június 15-től junius 21-ig ELŐFIZETÉSI ÁRA : kotta-melléklettel Egyes számára : Budapesten és vidéken . . . r. SZÍNHÁZI ÉLET • SZÍNHÁZI, IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI HETILAP MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP REGGEL Budapesten és vidéken Negyedévre . . 24.—K Hirdetések mm.-sora 3 korona Szerkesztőség Erzsébet-körút 24 Telefon: József 129-35 Kiadóhivatal Erzsébet-körút 29 Telefon: József 121-72 A jegypénztár száma : Telefon: József 121-73 24. szám NEVEK NÉLKÜL Irta : KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Én ismertem egy kedves, finom, vidéki nénikét, aki reggeltől-estig olvasott és minthogy bámulatosan éles volt az emlékezete, számot is tudott adni olvasmányairól. Hibátlanul és folyékonyan mondta el Jósika, Jókai vagy Mikszáth több regényének a meséjét. De mikor megkérdeztem, hogy ezt vagy azt ki írta, csodálkozva nézett rám. Erre sohase gondolt. A szerző nevére, mely nekünk először ötlik szemünkbe, mintha piros festékkel és felkiáltójellel lenne a címlapra nyomtatva, ügyet se vetett, a cég neve nem érdekelte, csak maga a könyv. Öntudatlan és egyben öntudatos lehetett nála ez a védekezés. Nem akarta megtörni az álom varázsát, melyet a könyv láttán érzett s elhitette magával, hogy ez maga az élet, egy forróbb és élőbb valóság, mely ugy termett, mint a kalász és a mezei virág. Körülbelül ez a lelki folyamat megy végbe mostanában az uj szinházi közönségben. Soha annyit nem beszélnek költészetről, színházról a gyárakban, a műhelyekben, a szegény lakásokban, de nevek nélkül. A költő az maga a poézis, a színész pedig maga az alakoskodás, az ősi komédia. Múltkor hazamenet a hídon két munkásleányt hallottam egy színdarabról beszélni, melyet már pár napja láthattak. Különös színházi kritika volt. Egyetlenegy név se fordult benne elő. Se az írónak, se a színésznek a neve. Csak alakok és ábrándok, tündérek és boszorkányok, kik a kavargó és titokzatos életet jelentik és komédiások, kik ezt, vagy azt a szerepet alakították, a munkájuk olyan pontos, áhítatos és talpraesett jellemzésével, amilyent a hivatásos bírálatokban sohase leltem. „Akkor bejött a herceg — mondta az egyik — halálra vált arccal és így nézett" és megmutatta a másik leánynak, miként nézett. A darabot magát egy csodálkozó taglejtéssel nézte meg, anélkül, hogy kimondta volna a szerző nevét s odabiggyesztette volna melléje : „a világszerte ismert, modern drámaíró", a színészeket pedig a szerepükkel jelezte, anélkül, hogy „vérbeli művészetről", „nemes tartózkodásról", vagy egyébről beszélt volna. Ő is óvakodott a varázs szétrebbentésétől, mint az a vidéki nénike, aki sohase nézte meg a regényíró nevét. A díszlet, a maszk, a festék szent volt előtte, akár a természet. Nem hinném, hogy a művésznek fanyar vagy sértő lenne az a hódolat, mely csakis a művészetének szól és nem a testi mivoltának. Annak előtte színpad volt számára az egész világ, kivéve a színpadot. A korzón, a vendéglőben, a kávéházban is játszania kellett, viszont a színpadon csak a magán-