Színházi Élet, 1926. július 12–18. (16. évfolyam, 28. szám)
1926-07-12 / 28. szám
40 SZÍNHÁZI LIGET 40 — Boér Sándor, erőltesse meg kissé az emlékezőtehetségét — kezdte Vajda Mária halk, tompa hangon, de rettenetes izgalomtól fűtve —, gondolkozzék csak, talán eszébe jut egy januári délelőtt, amikor Boér Sándor, a már akkor is ünnepelt és népszerű író, megjelent egy előkelő pesti lányiskola vasárnap délelőtti műkedvelő-előadásán, ahol egy kis színdarabját játszották ... Tizenhárom szereplője volt annak a kis színdarabnak ... végzetes szám ... tizenkét szerepet intézeti növendékek játszottak, a tizenharmadikat az iskola legfiatalabb tanárnője. Egy tanárnő! — Egy tanárnő — ismételte Boér alig hallhatóan és a következő pillanatban már mindenre emlékezett. Szólni akart, szavakat keresett, de Mária ajkáról most már gát nélkül ömlöttek a szavak. — Emlékezzék, Boér Sándor, az iskola kapujában maga megvárta azt a kis tanárnőt. Vagy talán nem is várta, hanem csak véletlenül találkozott vele. Csatlakozott hozzá, maga, a népszerű Boér Sándor, egy kis szürke verébhez, a névtelen, kezdő kis segédtanárnőhöz, aki sietett haza, kellett mennie. Maga a lakásáig kisérte mert ebéd után magántanítványokhoz azt a kislányt. — A Murányi-utcában lakott — suttogta Boér. — Ugy van, a Murányi-utcában, — ismételte Mária felvillámló szemmel — rossz vidék, szegényszagú házak, szomorú emberek. De a kislány alól eltűnt a Murányi-utca kövezete, a versaillesi park pázsitján sem sétálhatott volna boldogabban. Nem bántotta őt a sűrű, nehéz téli köd sem, mely ráfeküdt a házakra, sőt úgy érezte, mintha csak valami színpadi fátyolfüggöny lett volna, amely mögött egy szebb jövő sejtelmes lednek a nehéz társzekerek alakjai készüszomorú dübörgését édes zenének hallotta. Nem csoda. Boér Sándor hazakíséri őt. Kevesebb is megzavarhatta volna egy ilyen kis ostoba lány fejét. • Maga színházról beszélt annak a kislánynak, akit sikerült félóra alatt kilendíteni csendes, kis polgári életéből. Azt mondta neki, hogy mihelyt megjelent kis színpadon, a többi műkedvelők között a messze magasra kiemelkedett tehetségével és szépségével. A művészetről beszél, mely mindennél több és a tehetségről, mely a hétköznapi emberek közül kiemel bennünket. Az a kislány elhitte magának, hogy a budapesti színigazgatók évek óta várják már egy ilyen színpadi alak megjelenését, mert ez az, ami jelenleg színpadjainkról hiányzik és hogy neki nincs is másra szüksége, csak „egy tapasztalt színházi ember praktikus tanácsaira" és akkor máról holnapra egyszerre országos nevű, beérkezett színésznő lehet belőle. „Ezzel az alakkal", „ezzel a szépséggel", „ezzel a tehetséggel" — ezek a szavak most már belehulltak a kislány vérébe, megmérgezték azt örökre, szívébe. Hogy menjen ez a lány most már Weiszfeldékhez zongoraórákat adni? Honnan vegye az erőt ahhoz, hogy korán reggel kiugorjon az ágyból és az iskolába siessen, mikor az éjjel nem aludt, mert ébren álmodott színházról, sikerről, dicsőségről. Maga azt mondta, hogy beszél vaut: színigazgatóval és majd telefonál az iskolába néhány nap múlva. Telefonált is. Esti találkozót kért, mert fontos dolgoról akar beszámolni. Úájra találkoztak. A többi könnyen ment. Egy ilyen okos, tapasztalt, nagy „gyakorlattal rendelkező" színházi ember könnyen elbánt azzal az ostoba kis, szédült teremtéssel, aki én voltam. Itt egy pillanatnyi szünetet tartott Mária. Az arca, mely az előbb még sápadt volt, most már lángolt. — Ami aztán jött, szégyellem elmondani. Nem azt, hogy a lakására felvitt, hogy megőrjített és elszédített, — könnyű dolga volt — gyerekkorom óta vágytam a színház után és most maga folyton a színházról beszélt, — könnyű valakit megszédíteni pezsgővel, mikor végtelen szomjúság gyötri — én csak azt szégyellem, hogy nem vettem észre, hogy mosolyog rajtam, hogy legbelül kinevet, hogy mindazt, amit színházról beszéltem, pillanatig sem vette komolyan, színigazgatókkal sohasem beszélt érdekemben és egy pillanatig sem hitte, hogy igazán színésznő Több, mint a szerelem Szenes Béla regénye Zádor István rajzaival