Színházi Élet, 1934. július 8–14. (24. évfolyam, 29. szám)
1934-07-08 / 29. szám
kis midimettelk. Novella írta: Újvári Sándor Nem kerülgetem az igazságot, bevallom őszintén, én nem azért utaztam Párizsba hogy az Eiffel-tornyt bámuljam meg, a Napoleon sírja sem izgatott túlságosan, én bizony a nőkre voltam kíváncsi. Hogy nem szégyenlem ezt ilyen nyíltan bevallani! Tessék elhinni, a ez csak sorrendi kérdés. Mert azok, akik Louvre-múzeummal meg az Eiffeltoronnyal kezdik, végül szintén a nőknél lyukadnak ki. Hiába. Párizs a pártőm, sikk, szellem, pezsgő és a nők hazája! Minden a nők szolgálatában áll és azok mindenhatóságát harsogja. A revük, káprázatos kirakatok, a luxusszállodák raffinált fényűzése és ínyenc étrendje, a könyvek és novellák tízezrei, mind a párizsi szerelem misztériumát zengi és erre a finom, érzéki muzsikára csődül ide öt világrész minden világcsavargója. Én természetesen mindenekfelett a midinetteket akartam megismerni, az édes kisleányokat, Marget hősnőit, az örök romantika Vesta papnőit, kócos művészek és kávéházi titánok Múzsáját! Akik fillérekért robotolnak a különböző áruházakban, de mikor távoznak onnan, csinosan tiszták, elegánsak és mindegyik külön olyan szép, hogy szinte várjuk: talán másnapra indul meg szédületes karrierjük az autó és Nizza felé. A szállodából egyenesen a Luxembourg-parkba vitettem magamat. Azt mondták, a déli órákban százszámra sétálnak ott a telivér párizsi lányok, akiknek éppen nincsen állásuk vagy szabadságon vannak és napfényben akarnak egy kicsit nyújtózkodni. Párizs, június és a Luxembourg-park! Szökőkutak, nevető és ugráló napfoltok a kavicsokon és gyepágyakon. A padokon is exotikus virágok, erősen pirosított arcú lányok, raffináltan és minden színárnyalatban, mintha a virágágyak harsány színorgiáját akarnák túllicitálni. — Ez Párizs! — ujjongtam boldogan és már néztem körül, hogy melyik a legszebb leány és a regényt szimatoltam, melynek most kell kezdődnie. Daudet, Decobra... mormogtam magamban és rajzottak bennem az olvasott regények édes figurái. Bocsánatot kérek, de ez mégis más volt, mint Budapest. Nem jut az eszembe, hogy ki mondta azt a nagy bölcsességet — azt hiszem, a Napkirály egy kardinálisa, hogy a fogoly a világ legjobb pecsenyéje, de nem lehet mindennap foglyot enni. Lehet, hogy Pesten minden szebb, de most az újdonság nagyszerű varázsát éreztem, megrészegültem az idegen race édes ismeretlenségétől és a szemem szinte részegen tapadt a két kislányra, a legpárizsibbakra az egész parkban. Egy padon ültek egymáshoz bújva és képeslapot néztek. A kalapjuk a Printemps-áruház olcsó, de nagyon kedves modellje, a blúz a Louvre kirakatai mögül került ki- az összhang, sikk, amely az egészen elömlött, pedig a Párizs volt! ... És persze az arcuk! A mélyen aláfestett nevető, huncut szemek. Mennyi szellem, gátlástalan jókedv csillogott bennük. Az erősen pirosított ajkak mennyi S * Egy padon ültek egymáshoz bújva . . . 40