Színházi Élet, 1934. július 8–14. (24. évfolyam, 29. szám)

1934-07-08 / 29. szám

kis midimettelk. Novella írta: Újvári Sándor Nem kerülgetem az igazságot, beval­lom őszintén, én nem azért utaztam Párizsba hogy az Eiffel-torny­­t bámul­jam meg, a Napoleon sírja sem izgatott túlságosan, én bizony a nőkre voltam kíváncsi. Hogy nem szégyenlem ezt ilyen nyíltan bevallani! Tessék elhinni, a ez csak sorrendi kérdés. Mert azok, akik Louvre-múzeum­mal meg az Eiffel­toronnyal kezdik, végül szintén a nők­nél lyukadnak ki. Hiába. Párizs a pár­tőm, sikk, szellem, pezsgő és a nők ha­zája! Minden a nők szolgálatában áll és azok mindenhatóságát harsogja. A re­vük, káprázatos­ kirakatok, a luxusszál­lodák­ raffinált fényűzése és ínyenc ét­rendje, a könyvek és novellák tízezrei, mind a párizsi szerelem misztériumát zengi és erre a finom, érzéki muzsikára csődül ide öt világrész minden világ­csavargója. Én természetesen mindenekfelett a midinetteket akartam megismerni, az édes kisleányokat, Marget hősnőit, az örök romantika Vesta papnőit, kócos művészek és kávéházi titánok Múzsáját! Akik fillérekért robotolnak a különböző áruházakban, de mikor távoznak onnan, csinosan tiszták, elegánsak és mind­egyik külön olyan szép, hogy szinte várjuk: talán másnapra indul meg szé­dületes karrierjük az autó és Nizza felé. A szállodából egyenesen a Luxem­bourg-parkba vitettem magamat. Azt mondták, a déli órákban százszámra sé­tálnak ott a telivér párizsi lányok, akik­nek éppen nincsen állásuk vagy szabad­ságon vannak és napfényben akarnak egy kicsit nyújtózkodni. Párizs, június és a Luxembourg-park! Szökőkutak, nevető és ugráló napfoltok a kavicsokon és gyepágyakon. A pado­kon is exotikus virágok, erősen piro­sított arcú lányok, raffináltan és minden színárnyalatban, mintha a virágágyak harsány színorgiáját akarnák túllici­tálni. — Ez Párizs! — ujjongtam boldogan és már néztem körül, hogy melyik a legszebb leány és a regényt szimatol­tam, melynek most kell kezdődnie. Dau­det, Decobra... mormogtam magamban és rajzottak bennem az olvasott regé­nyek édes figurái. Bocsánatot kérek, de ez mégis más volt, mint Budapest. Nem jut az eszembe, hogy ki mondta azt a nagy bölcsességet — azt hisz­em, a Napkirály egy kardiná­lisa, hogy a fogoly a világ legjobb pe­csenyéje, de nem lehet mindennap fog­lyot enni. Lehet, hogy Pesten minden szebb, de most az újdonság nagyszerű varázsát éreztem, megrészegültem az idegen race édes ismeretlenségétől és a szemem szinte részegen tapadt a két kislányra, a legpárizsibbakra az egész parkban. Egy padon ültek egymáshoz bújva és képeslapot néztek. A kalapjuk a Printemps-áruház olcsó, de nagyon kedves modellje, a blúz a Louvre kira­katai mögül került ki- az összhang, sikk, amely az egészen elömlött, pedig a Párizs volt! ... És persze az arcuk! A mélyen aláfes­tett nevető, huncut szemek. Mennyi szel­lem, gátlástalan jókedv csillogott ben­nük. Az erősen pirosított ajkak mennyi S * Egy padon ültek egymáshoz bújva . . . 40

Next