Színházi Élet, 1935. szeptember 1–7. (25. évfolyam, 36. szám)
1935-09-01 / 36. szám
fflatmpiy,Mkwlv 4 ü p Hpuvipé i <ss Mi Mi&apipâgpé Tegnap betévedtünk egy mulatóhelyre. Esős este volt és hétfői nap. A helyiség nem volt zsúfolt. Pár átutazó idegen úr, egy-két vidéki család, akik még Szent Istvánról maradtak itten. A parketten öt-hat pár forgott, a helyiség alkalmazottai. A lányok majdnem kivétel nélkül szépek voltak. Az impriméruháik kivágása szabadon hagyta az egyenes, egyenletesen barnára sült hátakat, a napbarnított arcokban jobban ragyognak a szemek, villognak a fogak, virít a száj. A hivatásos táncosok ellenben, kicsik voltak, véznák, sápadtak és mosolytalanok, túlhosszú frakkjaikban és túlfényezett lakkcipőjükben. Amint körülnéztem a kék fényben és »Its June in Janivary«-ben úszó teremben, egy kis aszalnál magányos hölgyet láttam. Ritkán láttam hölgyet, aki oly kevéssé illett mulatóba, mint ez a hölgy, ötven év körüli lehetett, vaskos és csontos, derék családanyatípus, kinek haja még nem ismerte meg fodrász vasát, orra nem látott púdert és ajka sem ízlelt rúzst. Decens, otthon készült fekete-fehér komplét viselt, kicsit elgörbült kalapot és kitaposott, kényelmes cipőt. Első percben azt hittem, a családját várja, lányait, vejeit, unokáit. Valahogy elképzelhetetlen volt ez a hölgy, nagy családi kör nélkül. Tévedtem. Az asztalhoz pincér közeledett és óriási adag rántotthalat helyezett a hölgy elé. Ha ezt a sok kirántott halat egyedül fogyasztja el, katasztrófa lesz — gondoltam. Nem fogyasztotta el egyedül. Az egyik legvéznább, legvérszegényebb táncos odalépett az asztalhoz, a hölgyet mint régi ismerőst üdvözölte és igen rövid kéretés után, pillanatok alatt eltüntette a halat. Aztán táncolni mentek. Némán táncoltak, a hölgy arcán odafagyott mosollyal, a fiú szenvtelenül és fásultan. Ha néha a fiút elhívták, hogy egyik kolleganőjével táncoljon, a hölgy haragosan nézett utána és miután az eset két-háromszor ismétlődött, odahívatta a tulajdonost és szemmelláthatólag panaszt emelt. Kísérőm, aki javíthatatlan optimista, azt mondta, hogy a hölgy egészen biztosan a fiú mamája, aki feljött vidékről, hogy karriert futott gyermekében gyönyörködjön. Most már érdekelt a dolog és megkérdeztem a mulató vezetőjét, hogyan kerül ide ez a polgári szolidság lovasszobra. Megtudtam, hogy a hölgy vagyonos üzletasszony, magányos magánzó, rendes úrinő, aki minden héten egyszer, egyedül kiruccan. Elmegy valami divatos mulatóba, vacsorát rendel, kinéz magának egy táncost, megeteti, megitatja, megtáncoltatja és hajnaltájban, mint aki dolgát jól végezte, szépen egyedül hazamegy. Új típus világunkban és ezért megérdemli ezt a pár sor ismertetést. * Az a ház, ahol a nyár legszebb napjait töltöttem, a Dunán fekszik. Az oszlopos tornácról, letekint az ember a puszta, a sárga, homokos partra, mely a velencei lagúnák partjára emlékeztet, meg a vízre, mely olyan, mint a fényes szürke atlaszszalag. Szalag, melyet a kereskedő szépen rendesen felrollnizva helyez a pultra és a rolhii i