Szinházi Látcső, 1863 (1. évfolyam, 1-261. szám)
1863-10-19 / 193. szám
Nemzeti színház. „Szécsi Mária“ címü színművet Egressy G., Greguss A. és Tóth Lőrincz biráló urak ajánlották előadásra. Pest, October 18. 1863. Csepregi Lajos, titkár. A pályavígjátékok megbirálására fölkért bizottmány „A szerelmesek iskolája“ cimü 2 sosos vígjátékot, mely mint a postabélyeg mutatja, Szt.-Udvarhelyt oct. 7-én, s igy egy héttel a határidő eltelte után létetett postára, pályázatra nem bocsáthatván, az ismeretlen szerzővel tudatja, hogy művét a színházi titkári hivatalnál vagy visszaveheti, vagy a rendes drámabiráló bizottmány elébe adhatja. Pest, October 17. 1863. Feeki Miklós m. k., bizottmányi jegyző. ------ ------ Egy német kritikus a „jövő zenéjével“ álmodik.*) Álmodtam, hogy dr. Liszt Ferenc udvari tanácsos ur meghalt, és leirhatlan pompával eltemettetett. 722 fogat követte koporsóját, és a világ minden részéből összesereglett 177 trombitás fútta sírjánál a kardalt: „És nyugosznak ők!“ Minden hírlap tömve volt a zongoratitán, és a „jövő zenéjének“ hőse biográfiájával, nekrológjával; arcképét metszették fába, és acélba, mellképét vésték kőbe, és ércbe, aláírásokat nyitottak emlékszobrára, s az emberiség csak most érezte , mit vesztett benne ! Liszt el volt temetve! Mi — korlátolt eszű halandók — hisszük, hogy minden halott okvetlenül a mennybe, vagy a pokolba vándorol. Liszt úr, mint jámbor keresztyén , útnak indult, és csakhamar a menny kapujához ért, hol Péter állt őrt. „Ki ön ?“ — kérdezi ez. „Nevem Liszt Ferenc.“ „Zenekarigazgató, és díszkardtulajdonos ?“ „Szolgálatára. “ „Mutassa útlevelét.“ Liszt Ferenc átnyújtja, és amaz rendben találja. „A zenész-boldogultak sokat foglalkoztak önnel az utóbbi időkben“ — folytatja a kapus. — Nem volna ön oly szíves, nekik egyet halhatlan művei közül személyesen előadni ?“ Nagyon megörülve e szívélyes fogadtatáson, Liszt azonnal késznek nyilatkozott, és „Prometheust“ választja a boldogult fülek gyönyörködtetésére. — Az egész égi zenekart rendelkezése alá bocsátják, és milyen zenekar lehet az ! Az ó és új világ minden kitűnő zenésze, —kivéve azokat, kik a pokolban voltak — együtt volt itt Liszt szolgálatára. — Próbák tartottak, míg végre előadhatónak vélte Liszt művét, és mindenki sietett a menny hangversenytermében megjelenni. — Lisztelt ád, a zene elkezdetik ! — Az első húsz taktus után Mozart vattával , és kaucsukkal dugja be fülét. Beethoven, ki még mindig nagyot hall, közelebb állott volt a zenekarhoz , de csakhamar elhagyta állomását, mert fájdalmas fülzúgást kapott. Spontini eleinte gyönyörködött a szokatlan hangokon, de csakhamar jónak látta a terem végső zugába vonulni. Orlandi di Lasso, ki az első hegedűsök mögé ült, azon erős elhatározással, hogy bátran szemébe néz a szörnyetegnek , nyugtalankodni kezdett, majd egyik majd a másik lábára állott, és oly torzpofákat vágott kínjában, hogy Paganini, kit ez által játékában háborított, kénytelen volt vonójával fejére egy kis rendreutasítást húzni. Donizetti így kiáltott fel: „Ha már rég el nem vesztettem volna eszemet, ma bizonyosan elveszteném!“ és Hasse : „Ha nem volnék is Hasse, Liszt mégsem szeretnék lenni!“ — Végre mindenki elkezdett fütyülni, pisszegni, annyira, hogy a zenekar megszűnt játszani. Gréry, udvariatlanabb a többinél, egész dühvel kiabálta: „A la porté, á la porté!“ — A zenészek kétszer se mondatták maguknak, megfogták dr. Liszt urat, és kitették a friss levegőre. Midőn a nyugalom az égiek közt némileg helyre állt, Weber Károly Mária Weiglhez így szólt: „Most lehet önnek, kedves barátom fogalma a „jövő zenéjének hőseiről“ — olyan valamennyi mint ez. Weigl fejét rázta, és hallgatott. Liszt ur nagyon elkomorult. Mihez kezdjen ? Gondolja magában: ha az égben nem sikerült, megkísértem a pokolban! — És úgy tett, a miként beszélte. Egy sötét folyosón a pokol kapujához érvén, kopog és Sátán ő felsége saját magas kezeivel kegyeskedett kinyitni, kérdezvén az újonnan érkezettet: „Kihez van szerencsém?“ Liszt megmondja nevét és rangját. — Lehetetlen! tán csak nem az a Liszt, a ki szeretett nemzetétől díszkarddal tiszteltetett meg, s hálából cigányországba vándorolt, hogy szeretett nemzete zenéjét fölfedezze. — Esküszöm diszkardomra, hogy az vagyok. „Ah dr. Liszt Ferencz úr, nagy férfiú, udvari tanácsos, és díszkardtulajdonos, örülök hogy önt megismerhetem ! Az elátkozott zenészek sokat foglalkoznak önnel, nem volna ön oly szíves nekik halhatlan művei közül egyet személyesen előadni ? Liszt kész volt. Itt is rendelkezése alá bocsátanak minden zenészt, kiknek száma mit sem engedett a menybeliek számának. Nagy örömére szolgált, hogy az előbbi zenekarból kizárt cigányokat is mind itt találta prímásukkal együtt, kit ő egykor az egész cigány nemzet képében összevissza ölelt. Liszt „M a z e p pá t választotta.“ Minden — még nem zenész elkárhozott is tudósittatott ez eseményről s mind siettek — a hangversenyterembe, hol — mint hitték — örök kíntól elcsigázott lelkük nehány órai gyönyört élvezend. A kínos csalódás! A gyönyör előérzetétől sugárzó arcokon mindjárt kezdetben meglátszott a fülek kínszenvedése, s utóbb mindnyájan vad ordítással tették lehetlenné a zenekar működését. Sátán úr el volt a hatás által ragadtatva. Ugyanis már hetek óta törte fejét, milyet kint gondoljon ki kedves elkárhozottai mulattatására és ime Liszt úr túltett rajta! Leszállóit tüzes trónusáról, megölelte vendégét, és első udvari karnagyává nevezte ki. „Ön kétszer fog hetenkint hangversenyt rendezni, és rendes fizetésen felül kap ingyen fűtést, és világítást. Szállást —a fájdalom — nem ajánlhatok önnek, mert nem tartozik a szabadalmazott gonosztevők közé, hanem menjen ön a purgatóriumba, ott elfér mindenki kinek itt vagy amott nem jut szállás!“ Nagyon megörülve az aratott siker felett, szállására indult Liszt úr, midőn egy sápadt alakot lát közeledni. „Jól látok-e?“ — így kiált fel — „nem Wagner Rikhárdez? Az alak közéig, — ő az ! „Testvér!“ — ujjong Wagner! „Üdvözlégy itt a magasban ,“ mond Liszt, és egymás karjában pihennek ők. S az öröm könye áradoz szemekben. Liszt elbeszéli túlvilági eleményeit, hogy bukott meg Prometheusz az égben, mily hatást idézett elő Mazeppája a pokolban. Midőn elvégezte elbeszélését, Wagner imigyen szólt: „Látom számomra se fognak rózsák virulni, ha tehát megengeded nálad maradok.“ Liszt úr bemutatta barátját magas pártfogójának, ki azt azonnal második karnagyává nevezte, s azóta ketten igazgatják minden szerdán és szombaton a pokoli bérleti hangversenyeket, melyek rendkívül híresekké váltak. *) Ad nótám „Zenészeti Lapok“ közleménye : „Schidt Julián műveiből“ Wagner zenéje felett. * * * Váljon ez álom csak álom!"? -------------------- Jelenet a Bakonyban. Előadja az öreg Balogh. Pesten 1820-ban találkozik három vándorszínész, kik különböző helyekről azért jöttek Pestre, hogy szinészigazgatót tudakoljanak. Hallják: Ujfalusi társasága Veszprémben működik, s neki egyénekre van szüksége. Oda utazni elhatározzák. Málhájuk egy úti táskában elfér, azt sorban vitte, majd egyik, majd másik. Beérnek Fehérvárba, hol a megyétől pártolt színtársulat tagjai közt jó barátokra akadnak. Jól mulattak, utolsó fillérük is oda lett. Se baj, gondolák, holnap Veszprémben leszünk, hol Ujfalusi előlegező erszénye tárt karokkal vár. Mennek, és jó kimerülten Veszprémbe érnek, és ők kegyetlen sors! hallják: Ujfalusi tegnapelőtt társaságával elutazott Sümegre. Néznek egymás szemébe, keresgélnek máshajókban , mit lehetne pénzé tenni. Volt bizott elég, ott volt Lear király koronája is. Végre egy kupakatlan tájt pipánál állapodának meg: ezt kell áruba bocsátani; testvérek közt is megér harminc garast. Akadnak egy korcsmárosra végre, ki hajdan színész volt. Ez nagylelkűen kifizette fejében a pipa árát, azon feltét alatt, hogy más korcsmába menjenek költeni, mert ha az ipja haza jő a pincéből, és megtudja, hogy Belzebub fiaia színészek a házánál voltak, 3 hónapig zsörtöl vele, és a feleségét szobájába sem ereszti.