Szociális Munka, 1989 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1989 / 1. szám - Illyés Sándor: A szociális munka emberközelsége
A SZOCIÁLIS MUNKA A SZOCIÁLIS MUNKA EMBERKÖZELSÉGE Az ember életével közelebbről foglalkozó tudományok - főként a szociálpszichológia, a szociológia - fontos felismerése, hogy mi emberek egymástól különböző távolságra éljük életünket. Nem téri távolságra gondolunk, hanem az egymáshoz való alkalmazkodás, az egymásra figyelés, az egymással való törődés, az egymásért való áldozatvállalás nehezen megfogalmazható, a pszichológiai realitások szintjén mégis átélt szociális távolságaira. A társadalomtudósok módszert is kidolgoztak e szociális távolságtartás mérésére, amelynek ugyan nincs mértéke, de fokozatai az élethelyzetekben és a közgondolkozásban mégis elkülöníthetők. Ha például valakivel nagymértékben akarjuk csökkenteni a találkozás valószínűségét, és ezért vele még egy városban sem szeretnénk élni, akkor ettől a személytől a szociális távolság nyilvánvalóan nagyobb, mint attól, akivel egy házban is laknánk, vagy akit akár családtaggá is fogadnánk. E távolságtartó magatartásunk a mindennapi életben többnyire azokkal a személyekkel szemben érvényesül, akiket már megismertünk és akikkel szemben érzelmeink, megfontolásaink irányítják kapcsolatainkat. Szűkebb és tágabb környezetünkben élnek azonban olyan emberek is, akik ismeretlen ismerőseink. Őket bár személyesen nem ismerjük, de van valami tulajdonságuk, amely alapján e nélkül is meg tudjuk határozni a távolságtartás számunkra előnyös és kívántos mértékét.Ismeretlen ismerőseink közé tartozik a szociális gondoskodásra rászoruló sokféle ember is. Mi az a közös vonás, amely a szociális gondoskodást, a szociális munkát igénylőket - az öreget, rokkantat, a veszélyeztetett fiatalt, a börtönviseltet, az alkoholistát, a lét peremén tengődő lecsúszott családot stb. szemléletünkben egy csoportba tömöríti, és amely az e csoporthoz való viszonyulásunkat egységesen szabályozza. Rájuk egységesen az jellemző, hogy hozzánk, a szemlélőkhöz viszonyítva rosszabb helyzetben a "baj állapotában" vannak. Erről a "baj állapot"- ról többféleképpen lehet gondolkodni. Az egyik bajt súlyosabbnak tarthatjuk mint a másikat, a bajban lévő személyek egyéni felelősségét eltérőnek láthatjuk helyzetük kialakulásában, sőt azt is érezhetjük, hogy számunkra az egyik baj elviselhetetlenebb mint a másik. Nem egyformák a bajok, és mi sem vagyunk egyformák, akik a bajokkal szembesülünk és azokat értékeljük. Ennek ellenére a bajok kihívásaira adott válaszaink mégis egységesen két ellentétes irányba mutatnak. A másik ember kedvezőtlen helyzete vagy menekülésre, a szociális távolság fokozására, vagy közeledésre, a szociális távolság csökentésére késztet. Ősi emberi tulajdonságunk, hogy a másik ember bajával szemben nem tudunk közömbösek lenni, a baj bennünk belső feszültséget kelt, amelyet segítségnyújtással 1989. 1.