Szocialista Művészetért, 1983 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
FILM ÉS KÖZMŰVELŐDÉS Úgy látszik, mindenki egyre gondol! A felhasználók és alkotók gondolatai szerencsés találkozásának eredményeként került sor november 9. és 11. között az I. országos közművelődési filmfórum megrendezésére, amelynek jó házigazdájaként a vendégszerető Bács-Kiskun megye és Kecskemét városa adott otthont. A három nap alatt a Mafilm közművelődési stúdióinak, a Pannónia Filmstúdió rajz- és bábfilm műtermének, a Televízió és más alkotóműhelyek rövidfilmjei közül csaknem 150-et láthattak az ország minden tájáról Kecskemétre sereglett gyakorló népművelők. Nem verseny, vagy valamiféle díszelgő bemutatkozás volt ez a három nap. Nem voltak díjak. Nem folyt vita a filmek esztétikai, művészi értékeiről — bár ez sem volt egészen megkerülhető —, annál inkább a felhasználás tervszerűbbé tételéről, vagy ahogyan manapság divatos szóval fogalmazzuk: a filmek hatékonyságáról. Négy szekcióban (Arövidfilmek forgalmazásának problémái a mozihálózatban — Közművelődési filmek a politikai oktatásban — Rövidfilmek a tudományos ismeretterjesztés szolgálatában — Rövidfilmek a televízióban) folytak a vetítéseket követő viták. A közös célhoz közelebb vivő gondolatcserék. Az ilyen nagy mennyiségben talán kissé fárasztó filmek után az eszmecseréken való aktív részvételt segítette elő dr. Kormos Sándornak, a Művelődési Minisztérium közművelődési főosztálya vezetőjének a gondokat nyíltan feltáró és a feladatokra orientáló, megnyitó előadása is. A bevezetőben elhangzott gondolatok, amelyekre jól feleltek a szekcióülések vitái és a zárszót tartó dr. Kőhalmi Ferenc, a Filmfőigazgatóság helyettes vezetőjének öszszefoglalója élénken foglalkoztatják ma a közművelődés munkásait és a filmek alkotóit. Ezekről a gondokról, a jövő útjainak lehetőségeiről beszélgettem dr. Kormos Sándor elvtárssal, akimaga is sok tapasztalattal rendelkező népművelő és így egyike a problémák legjobb ismerőinek. — Úgy tudom, már régebben érlelődött egy ilyen jellegű tanácskozás gondolata. Tulajdonképpen mi indokolta a filmfórum megrendezését? — Hadd kezdjem egy kijelentő mondattal. Ma már nincs közművelődés film nélkül. Különösen elképzelhetetlen a rövidfilmek nélkül. Elsősorban a népszerű tudományos és oktatófilmek, de a rövidfilmek, így a dokumentumfilmek, híradók, rajzfilmek és mindenféle még lehetséges más műfajú filmek nélkül. Hiszen a rövidfilm nemcsak hogy szerves része a közművelődésnek, de megszületésének első pillanatától fogva a közművelődést szolgálja, ezért jött létre, ez a hivatása. Két évvel ezelőtt beszélgetésre hívott a Magyar Film- és Televízióművészek Szövetsége népszerű tudományos szakosztályának a tagsága. Azon a baráti találkozón kiderült, nem csak egyet akarunk, de jószerével egyformán is gondolkodunk: alkotók és mi, felhasználók is. Kiderült, hogy csak a népszerű-tudományos stúdióban évente közel száz jól felhasználható film készül, és így van ez a Mafilm többi közművelődési stúdiójában is, így a híradó és dokumentum, a katonai, a propaganda stúdióban is, sőt a Pannónia Filmstúdió műtermeiben, ahol is további jelentős számú filmet gyártanak, amelyeknek jobb, célirányosabb felhasználása kézzel fogható eredményeket hozna a közművelődésben, megkockáztatom, még a közoktatásban is, így, a közös gondolkodás eredményeként alakult ki a fórum, amelyet kezdetben valamiféle filmbörzének képzeltünk el, de mert ez nem egyszerűen adok, veszek, kapok játék, hanem jóval több annál, így hát fórummá alakult. Bevezető előadásában hangsúlyozottan szólt a terjesztés, a felhasználás gondjairól. Sokszor lehet még tapasztalt népművelőktől is hallani, hogy a filmek felhasználását menynyi akadály nehezíti. Hogyan látja, menynyiben felelnek meg a közművelődési stúdiók filmjei napjainkban a közművelődés igényeinek és milyen lehetőségei vannak a terjesztésnek, a filmek felhasználásának? — Bontsuk kétfelé a kérdést. Ami a filmek tematikai sokszínűségét, művészi színvonalát és felhasználhatóságukat illeti, állíthatom nagy többségük megfelel a kor igényeinek. Hogy milyen tematikai hiányosságok, az alkotóműhelyek között milyen esetleges átfedések vannak, azt csak egy részletesebb elemzés, vagy felmérés tudná kideríteni. Sajnos, még mi sem ismerjük eléggé a filmeket, különösen nem a stúdiók programjait. Gondolom, csak hasznos lehetne, ha közművelődési stúdiók művészeti tanácsaiban a jövőben több gyakorló népművelő is helyet kapna. Jól tudom a filmek gyártását, a gyártható filmek mennyiségét megszabják az egyre nehezedő gazdasági feltételek. De azt is nyugodtan állíthatom, hogy a filmfőigazgatóság egyetértésével, javaslatára a központi kulturális alapból eddig még mindig megszerezhető atematikusan legfontosabb és művészi szempontból legígéretesebb művek megszületéséhez szükséges — az alapdotáción felüli — anyagi támogatás. Az Országos Közművelődési Tanács is tekintélyes összeget áldoz a közművelődési stúdiókban és a Televízió műhelyeiben készült filmek terjesztését elősegítő kópiák gyártására. Ami a kérdés második részét illeti úgy vélem, a felhasználás lehetőségei szinte kimeríthetetlenek. Csak felsorolásszerűen: a mozikban a rövidfilmek mint önálló programok, aktuális politikai társadalmi, tudományos kérdéseket érintő tematikus összeállítások, egy-egy művész munkásságát bemutató portrék és a játékfilmek mellett mint kísérő műsorok is szerepelhetnek. Bár mint hírlik, ennek egyre szűkül a köre. Vannak olyan tapasztalataink, hogy a moziüzemi vállalatok művelődési otthonokkal és a közművelődés más intézményeivel összefogva, vagy akár önállóan is eredményes rövidfilmes programokat állítanak össze. Hajdú-Bihar és Zala megyékben tematikus műsoraikkal a közelmúltban a Mafilm Népszerű-tudományos és oktatófilm stúdió és a híradó- és dokumentumfilm stúdió bemutatkozására került sor. Mindez azt mutatja, hogy a leleményességgel és úgyszeretettel mindegyre jobban hasznosíthatók a rövidfilmek. Néhány éve került a köztudatba az úgynevezett társadalmi filmforgalmazás. Akkoriban ez látszott a filmek mozin kívüli felhasználása egyik legígéretesebb formájának. A Komárom és Veszprém megyékben folytatott első kísérletek után ama már világosan látható, hogy az alapjaiban jó elképzelést — enyhén szólva — finomítani kell. Most a kecskeméti filmfórumon bemutatott rövidfiilmek is azt igazolják, leginkább ezeknek van helyük a társadalmi forgalmazásban, és azt sem tematikusan, sem másképpen nem lehet egyetlen filmkészítési metódus (gondolok itt a hosszú dokumentumfilmekre) szerint készülő alkotások köré csoportosítani. A társadalmi filmforgalmazásban, a mozin kívül, a filmtárak hálózatán keresztül az egész magyar rövidfilm művészetnek, minden arra érdemes alkotásának helye van és ezeknek a műveknek a filmtárak útján évről-évre szisztematikusan be kell épülniük a közművelődés hálózatába. Még egy ide kívánkozó gondolat. Egyre többen vannak olyanok, akik maguk is felcsapnak filmkészítőknek. Gondolnunk kell azokra is, akik az amatőr filmklubokban, saját nemes kedvtelésüknek hódolva, tudatosan használják a felvevőgépet, értéket mutatnak fel és őriznek meg ezáltal közvetlen környezetükben, s ezzel cselekvő résztvevői a közművelődésnek. — Szó esett a filmtárakról. Ha jól tudom, a több mint húsz éve létrehívott megyei ismeretterjesztő filmtárak valamikor a hatvanas évek második felében még erőteljesen fejlődtek, majd később a hetvenes évek közepére működésük feltételei erősen megromlottak, filmállományuk tekintélyes része elavult, új filmekkel való ellátásuk napjainkban is akadozik ... — A kérdés így túl sarkított, és azt hiszem, túlzó. A kép pedig árnyaltabb. Már utaltam az Országos Közművelődési Tanács tevékenységére és anyagi támogatására. Az általuk megvásárolt kópiák mind a filmtárakba kerülnek. Vannak ma is jól működő filmtárak, mint Vas, Hajdú-Bihar, Zala, Komáromés Csongrád megyékben, de a kérdésben foglalt megállapításokban azonban sajnos sok az igazság is. Más jellegű segítséget kell nyújtanunk ott, ahol jók a körülmények, ahol tervszerű a filmtár fejlesztése és a filmeket a közművelődésbe hatékonyan bekapcsoló munkafolyik. És más a tennivaló, ahol ma kell megteremteni, vagy ismét vissza kell állítani az értelmesen végzett munka feltételeit, lehetőségeit. Azt hiszem, hogy ezen a területen ma a legtöbb gondunk abból adódik, hogy az elmúlt évek folyamán messze távolodott egymástól az alkotás, a forgalmazás és felhasználás folyamata. Jó jel, hogy Kecskeméten a filmfórum vitáin mindenki a maga feladatkörében kereste a legjobb megoldás lehetőségét. A jelenlegi helyzet kialakulásának okai között egyként megtalálhatjuk mind az irányításból származó, mind a feltételek hiányából eredő, mind a műszaki, technikai elégtelenségből származó hiányosságokat is. Hangsúlyozni szeretném, a rövidfilmek hatékonyabb felhasználása a közművelődésben nem pusztán, sőt elsősorban nem anyagi kérdés. Vegyük ismét a filmtárak példáját. Nem elég, ha feltárjuk, felismerjük hol, merre van a hiba. Hogy segíteni is tudjunk magunkon, azért valamit tenni kell. "Néha bosszankodom, máskor mosolygok rajta, hogy néhány helyen milyen késhegyre menő presztízsharc folyik arról, hol, kinek az égisze, felügyelete alatt működjék a filmtár. Az a véleményem, megfelelő koordinációval — amely úgyis az irányítás, mondhatnám a minisztérium és az illetékes tanácsok feladata — a filmtár akkor használ legtöbbet a közművelődésnek, ha ott működik, ahol a legjobbak a feltételek. Akárhol működhet, csak működjön, s mindenki aki érintett a dologban, tudjon róla, és kiváltképp ismerjék azok, akik a mindennapi aprómunkában használni akarják. Molnár László Miklós Rohrbacher Béla, ismert mozis feltaláló nemrég bemutatott energiatakarékos, ózonmentes xenon-lámpaház szellőzője (Jánosi felv.) A HELYSZÍNEN JOBB Feljegyzések az szmt titkárságok és titkárságunk együttes üléseiről A magyar szakszervezetek szervezeti felépítésében sajátos helyet foglalnak el a szakszervezetek megyei tanácsai. Irányítják a területpolitikai elvek megvalósulását segítő szakszervezeti tevékenységet, ellenőrzik, segítik, összehangolják a megyékben működő szakszervezeti testületek munkáját. Nemcsak az alapszabály rögzíti, hogy e tevékenységük során működjenek együtt az iparági-ágazati szakszervezetek vezető testületeivel, hanem a kölcsönös érdek is erre készteti őket.Ez érződött azokon a találkozókon, amelyeket a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének titkársága kezdeményezett egyes szmt-k titkárságaival. 1982-ben Baranya, Hajdú-Bihar és Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe látogattak el vezető tisztségviselőink, hogy közösen értékeljék a megyében működő alapszervezetek munkáját, és az elhangzottak alapján együttesen határozzák meg a teendőket. Három találkozó önmagában nem sok, hiszen 19 megyében dolgoznak alapszervezeteink. Arra azonban elegendő, hogy néhány általánosítható tapasztalatban összegezni lehessen a benyomásokat. „A művészek munkája értékteremtő erő” — jegyezte meg Miskolcon Sereg János, a megyei koordinációsbizottság titkára. És ezt mindenütt megbecsülik. Segítik munkájukat a megyei párt- és állami szervek. Ennek a segítségnek jónéhány érezhető, látható jelével találkoztunk. Debrecenben ebben az időszakban fejezték be a Csokonai Színházrekonstrukcióját, amelynek költsége 190 millió forintot tett ki. Látogatásunk előtti napon adták át az új zeneiskola épületét. Miskolcon — ha kompromisszummal is —, de belátható időn belül megoldódik a szimfonikus zenekar elhelyezése; bábszínház létesül; új kiállítási lehetőséget biztosítanak a Miskolci Galéria és a Mini Galéria mellett az Ady Endre Művelődési Házban. A megyei pártbizottság kezdeményezésére bővült a képzőművészek szerződtetési lehetősége, esetenként ez havi 3—5 ezer forint támogatást jelent. A művelődéspolitikai célok megvalósulását nemcsak anyagi eszközökkel támogatják. Jobban figyelnek a művészek hangulatára, érzékenyebben reagálnak rá, figyelmet érdemlő partnerként avatják őket be a gondokba, segítik eligazodásukat és kérik közreműködésüket. Miskolcon a megyei pártszervek politikai-ideológiai aktívára hívták meg őket, az szint kulturális, agitációs és propaganda bizottsága várhatóan foglalkozott a művészeti alapszervezetek munkájával, Debrecenben pedig megalakították a fiatal művészek fórumát... Az együttes üléseket mindig kötetlen eszmecsere követte a megyei alapszervezetek tisztségviselőivel. E találkozókon már az egyes embereket foglalkoztató, úgynevezett „kis ügyek” is szóba kerülhettek. Kis ügyek? Annak nevezte, jobb híján, az egyik szb-titkár. Valójában nem azok, mert általánosítva, már emberek kisebb-nagyobb csoportját érintik. A Miskolci Nemzeti Színháznál a 14 műszaki dolgozó heti munkaideje 80—90 óra; a szakközépiskolai zenetanárok szakmai továbbképzése megoldatlan; a szerződéses üzletek bérlői nem ismerik a szakszervezeti jogosultságokat; a vendéglátóipari vállalatok gyakran nincsenek tekintettel a zenészek érdekeire. Azt hiszem, a jónéhány gond, kérés, konfliktushelyzet így, „direktben”, a helyszínen való megismerése csak erősítette vezető tisztségviselőinkben a szándékot: a sokszemközti beszélgetések, a közvetlen, áttétel nélküli párbeszédek folytatására szüksége van mindkét félnek. Erősíti a bizalmat, a mozgalmi munka tekintélyét. Erre pedig most, amikor minden elért eredményt becsülni kell, elismerten nagy szükség van. A tanulságok és a született állásfoglalások alapján minden fél számba veszi a teendőket, mi hárul a szakszervezeti szövetségre, a szakszervezetek megyei szerveire, az alapszervezetekre és mi az, amit az illetékes állami vezetőktől kell kérni. E kapcsolattartási formáknak már jelentkeztek kézzel fogható eredményei. Mivel folyamatként tekintik az érdekeltek, hasznosságának teljes megítéléséhez több tapasztalat szükséges. Az együttes ülések egyik résztvevője — nem művész — fogalmazta meg ezt a jeligének is tekinthető mondatot: „Mi alkotni nem tudunk, de segítenünk kell azoknak, akik erre képesek!" A segítségnek ezernyi megjelenési, megvalósulási lehetősége van. Ezek közül egyik a kapcsolattartásnak ez az új, 1982-ben megteremtett formája. Várnai Ferenc Szocialista MŰVÉSZETÉRT.