Művészvilág, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1988-01-01 / 1. szám
. Még mindig az adóról. E rovatban az utolsó hónapokban részletesen szóltam a döntés előtti munkáról, álláspontjainkról, az érvényesítésükért kifejtett erőfeszítéseinkről. Amiért — még várhatóan hosszú ideig — állandó témája lesz a Rovásfának az adórendszer, annak két fő oka van. Az egyik, amire a múltkor is utaltam: meg kell tanulni az adórendszert, annak működését; számolnunk kell az adósávokkal, a mértékekkel; ismernünk kell, mit milyen címen vonhatunk le az adóalapból, az adóból; el kell sajátítatnunk a technikáját és még sorolhatnánk tovább. A másik: bár a törvények megszülettek (azok megváltoztatása, esetleg hibáinak korrekciója az eljövendő időszak, a jövő év feladata), megítélésünk szerint mégis vannak értelmezésre váró problémák, amelyek egyértelmű rendezést kívánnak. Hiszen az új kollektív szerződésekben, munkaügyi szabályzatokban már nem maradhatnak „fehér foltok”, e dokumentumokban egyértelműen kell rögzíteni az adórendszer bevezetésével járó új helyzetet, a dolgozók jogait és kötelezettségeit. Ezen értelmezésre váró problémák megoldása érdekében tett lépéseinkről kívánok rövid tájékoztatást adni. Az általános forgalmi adóról ritkábban esett szó e lapokon. Magyarázata egyszerű: a kulturális tevékenységek, szolgáltatások döntő többsége az ún. „0” kulcsos besorolásba került (ez az adózás szempontjából a legkedvezőbb besorolás), ezért figyelmünk inkább más, megoldandó kérdésekre irányult. Ez azonban nem jelenti, hogy ezen a téren ne lennének gondjaink. Javaslatunk ellenére a videofelvétel és kiadás a 25 százalékos kulcsba lett sorolva. Álláspontunk szerint ez a besorolás helytelen döntés volt, hiszen egy technikai hordozót minősít, függetlenül a tartalomtól, így az oktatás és a közművelődési ismeretterjesztés céljait szolgáló videoműsorok indokolatlanul hátrányos helyzetbe kerülnek. Még azt is megkockáztatom, hogy ez a minősítés kulturális elveinkkel is ellentétes. Hasonlóan értelmezési problémát jelent a másodállásból és mellékfoglalkozásból szerzett jövedelmek adóztatása. A művészeti terület — és ezen belül különösen a művészetoktatás — sajátossága, hogy jelentős számban másodállásban, illetve mellékfoglalkozásban történik a munkavégzés. (Gondoljunk a szimfonikus zenekari művészre, aki zeneiskolában oktat, vagy a zeneiskolai tanárra, aki a színházi zenekarban játszik; a főiskolán oktató színművészre és a példákat még sorolhatnánk.) A mi álláspontunk szerint az így végzett tevékenységre érvényesek a „kedvezményes” adózás szabályai. Különös és speciális gondot jelent a 2000 Ft alatti, egy szerződésből eredő jövedelmek kezelése. A törvény betű szerinti értelmezése hátrányos helyzetbe hozza az ilyen bevételekből élőket, ezért az a javaslatunk, hogy az ilyen kis öszszegű kifizetésnél a művész választhasson, hogy bevallja-e vagy sem. Amennyiben igen, úgy érvényesüljön a szellemi tevékenységből származó jövedelmekre vonatkozó általános adózási szabály, kerüljenek bejelentésre és összevonásra ezen összegek is. Az érintettek vitathatatlanul művészi tevékenységet folytatnak, így megoldhatónak találjuk azt az utat is, hogy a kis összegű kifizetésekre is vonatkozzon a művészi tevékenységre vonatkozó átalánykulcs (az adóalap a kifizetés 35 százaléka), és annak 20 százaléka legyen a levonandó adó. Csak a leglényegesebbeket említettem a megoldandó problémák közül. Javaslatainkat eljuttattuk a Pénzügyminisztérium illetékes bizottságához. Remélhetőleg a következő számban kedvező döntésekről adhatok számot. Persze nemcsak „adóztunk”. Folyamatosan véleményt nyilvánítottunk a különböző jogszabálytervezetekkel kapcsolatban, és kialakítottuk álláspontunkat egyes állami előterjesztésekről. Csak a fontosabbakat említve: Nem értettünk egyet egészében és részleteiben sem a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök térítési díjának módosítására vonatkozó előterjesztéssel. A térítési díjrendszer emelését indokolatlannak tartottuk, az előterjesztés önmagában ellentmond az egészségmegőrzés társadalmi programja szellemének. Észrevételeket fűztünk ma már évek óta az egyeztetés stádiumában levő — műsoros előadáson, munkaviszonyon kívül fellépő hivatásos művész és közreműködő művész díjazásáról szóló új rendelettervezethez. Várhatóan a közeljövőben végre az új jogszabály megjelenik. Véleményeztük — a még elemző, tanulmány stádiumában lévő — a társadalombiztosítás helyzete, korszerűsítésének feladatai és a nyugellátások értékmegőrzésének rendszerére vonatkozó javaslathoz. Hangsúlyoztuk a további variánsok kidolgozásához a biztosítási elv kidomborításának szükségességét, a társadalombiztosítási ellátások értékmegőrzésének, állami garanciáinak szükségességét. Kezdeményeztük a művészeti területet érintő különböző honoráriumrendszerek felülvizsgálatát. Ezek a kérdések még az egyeztetés stádiumában vannak. A felsoroltak elolvastán látom azonban, hogy mindezek a problémák is közvetve az új adórendszerrel összefüggésben vannak. A hatásokat előre csak jósolhatjuk; igazi tapasztalatokat — és a jóslatok igazolását vagy cáfolatát — csak a bevezetés után, a gyakorlatban szerezhetünk. Bízunk abban, hogy a körülményekhez képest az optimistáknak — és a szakszervezet sem sötét szemüvegen keresztül néz a jövendő felé — lesz igazuk. Ehhez kívánok minden tagunknak, tisztségviselőnknek erőt, egészséget és eredményes új évet! Pető Kálmán Nem búcsúzunk... Életutunkat ajtók szegélyezik. Egyeseken „Bemenet”, másokon „Kijárat” felirat. Ez utóbbiak között van az is, amelyen kilépve a nyugdíjaskor „kertjébe” jutunk. Egy ilyen ajtó közelében találkozunk Terényi Imrénével, a Magyar Rádió üzemgazdasági osztályának csoportvezetőjével. 1961 óta volt rádiós, az elnökségen kezdte, majd lett a bírók irányítója, s később a kézbesítők munkájának szervezésével és vezetésével is megbízták. Végül csaknem negyven dolgozó feladatának ellátásáért lett felelős, amely létszám már osztályméretű kötelezettségeket ró a vezetőre. A kezdet nem volt könnyű, elég sokan vándoroltak, munkahelyüket átmenetinek tekintették. Terényiné — azaz, ahogyan a házban ismerik: Edit — a maga törékeny mivoltában átgondoltan, s ha kellett, erélyesen fogta össze a társaságot. Negyvenkét évi munkával a háta mögött az ember nyugodtan panaszkodhat fáradtságra, senki sem rója meg érte. Edit a tennivalókat keresi most is, tervei egy örökmozgó emberre vallanak, olyanra, aki a nyugállomány fogalmán egyáltalán nem a pihenést érti. De hát így volt ez mindenkor. Tíz évig tevékenykedett szakszervezeti vb-titkárként, s a tagoktól kapott megbízatást valóságos feladatnak tekintette. Jogos igény, törvényes járandóság nem maradt elintézetlenül. Hét évig brigádvezetést is vállalt, s ez alatt az idő alatt kétszer nyerték el a „Kiváló brigád” megtisztelő címet. Természetesen mindez a közösség érdeme, ám egyáltalán nem mindegy, hogy a vezető hogyan látja el feladatát, hogy alkalmas-e az irányításra. Terényiné itt is bizonyított. Nem is tudjuk, honnan merített annyi energiát, hogy a napi munkája mellett a társadalmi megbízatásoknak is maradéktalanul, közmegelégedésre eleget tegyen. Tíz esztendeig volt pártvezetőségi tag, és mint az oktatás felelőse, sikeres „beiskolázásokra” emlékezhet. Azt hiszem, van valami titka, amellyel meggyőzi az embereket, hogy szívesen vállalják a néha nemtetsző feladatokat is. Reméljük, ezt a jó módszert megkísérli utódaiba is átörökíteni. De miért is beszélünk utódokról, amikor már az írás címében is megfogadtuk, hogy nem búcsúzunk. Jó, igaz, felkelt egy íróasztaltól, s nem végzi azt a munkát, amelyet évtizedeken át csinált. Ám máris találkozhatunk vele az épület egy másik szárnyában: a Kossuth Kiadó könyveinek árusítását vállalta. Aztán megmarad egy régi, kedves tevékenysége: válaszol a Miska bácsi levelesládájába érkező kérésekre, kérdésekre. Rengeteg emléket őriz a rádióról, kollégákról. Azt sem lehet egykönnyen elfelejteni, hogyan gondoskodtak egy nevelőotthon lakóiról. Ajándékok, vendégül látás , és mindenekfelett szeretet, amelyre az otthonbeli gyerekek igencsak ki voltak éhezve. Most majd több idő jut a családra, a gyerekekre, az unokára. És nem számolja az éveket. Minden napra kitűz maga elé valamilyen feladatot, és azt végrehajtja, így dacol az idővel, s nem adja meg magát. Simon Emil MŰVÉSZVILÁG A tények tükrében Tavaly a fővárosban 123 ezerrel kevesebb színházlátogatót jegyeztek, mint egy évvel korábban. Az országban összesen mintegy 136 ezer néző „veszett el”. A Filharmónia hangversenyeinek és látogatóinak száma az elmúlt öt évben egyaránt húsz-huszonöt százalékkal csökkent. A mozisok szintén arról panaszkodnak, hogy amióta felemelték a mozijegyek árát, azóta kevesebb látogatójuk van. Hasonló érdektelenség tapasztalható a képzőművészeti kiállításokon. Az írók és a költők szerint jelentős művek elsikkadnak, miután azok nem képesek versenyezni a könyvpiacot elárasztó úgynevezett „aluljáró-irodalommal”. E kulturális forrásvidéket a befogadó oldaláról körüljárva azt tapasztalhatjuk, hogy egyre szembetűnőbben érzékelhető a gazdasági szemlélet negatív hatása. A közönség nagy részének vékonyabb lett a pénztárcája. Mások viszont — akiknek elegendő pénzük van — különleges igényeket támasztanak a kulturális piacon. Egyre több olyan egzisztenciális gonddal küszködő művésszel találkozhatunk, akik partvonalra kerültek, mert kevés a munkalehetőségük. A művészet terén ugyanakkor felbukkantak a pusztán kasszasikerre számító legális és nem legalizált vállalkozások. Kulturális-művészeti élet gondainak eredetét tovább vizsgálva aeglényegesebb ellentmondásokat a piacgazdaság, a gazdálkodás és a kultúra viszonyában kell keresnünk. Egyelőre aligha belátható következményekkel kell számolnunk, amiatt, hogy a művészeti szféra érzékeny folyamatait óvó „védőernyő” hirtelen eltűnt, s a támogatások reálértékének csökkenése azonnal a piacgazdaság kíméletlen hatásainak tette ki a művészeteket. A mecénás váratlan visszavonulása egyaránt felkészületlenül érte a művészeket és a művészeti intézményeket. Szép számmal találhatók azonban még olyan alkotók és alkotóközösségek, amelyek a mindennapi kenyérharc és bóvligyártás helyett továbbra is az igazi művészet megteremtésére esküsznek, de megszaporodott azoknak a száma is, akik a kommercializálódás csapdájába estek, mivel megpróbálnak a piacgazdálkodás keretei között is a felszínen maradni. Azok az országok, amelyek a piacgazdaság begyakorlott útján járnak évszázadok óta a kultúrát és a művészeteket nem szolgáltatják ki teljes egészében a gazdálkodás öntörvényeinek, a piacnak. A kultúrának legtöbb ágát ideológiai szférának tekintik, ezért hatékonyan segítik és támogatják. A legutóbbi országgyűlésen jóváhagyott kormányprogram — amint azt szeptember végén a művelődési miniszterhelyettes a Magyar Nemzet hasábjain megjelent nyilatkozata is megerősítette — „nem túlságosan bőbeszédű a kultúra, a művészetek helyzetét illetően”. A szellemi tevékenység pozícióinak megőrzéséről e fontos közéleti fórumon mindössze néhány képviselő beszélt. Ezek azonban mindannyian komolyan figyelmeztettek az értelmiségi pálya presztízsének csökkenésére, s szót emeltek annak érdekében, hogy a tennivalók sorában az elsők között kell visszaállítani a kultúra becsületét. Varga Imre szobrászművész például a fiatal művészek pályakezdésének gondjait taglalta, de azt is elmondta, ha ma egy középkorú művész meg akar jelenni egy hazai vagy külföldi tárlaton, akkor annak milliókat kellene arra áldoznia. A képviselők mégsem fogadták megértő kegyeikbe a művészek számtalan gondját. Zsigmond Attila, a Budapesti Galéria főigazgatója ebből azt a keserű következtetést vonta le, hogy „a szellemi tevékenység, a tudományos és a művészeti alkotómunka lebecsülése érzékelhető”. Számos jelenség figyelmeztet tehát arra, hogy veszélytünetek ma már nemcsak egy-egy művészeti ágban váltak uralkodó tendenciává, hanem veszélyben forognak a szocialista kultúrpolitika negyven év alatt elért tényleges és elvitathatatlan eredményei is. A művészeti szakszervezetek nem nézhetik közömbösen a közönség érdeklődésének csökkentését és — a támogatások reálértékének zsugorodása miatt — a megrendült kulturális ökológia egyensúlyának elvesztését. A szakszervezeti mozgalom jelentős szerepet vállalhat a problémák feloldásában azzal, hogy rávilágít az egyébként elkerülhetetlen társadalmi reformlépések következtében jelentkező negatív kulturális folyamatokra. A szakszervezetek is közreműködhetnek a nyolcvanas évtized végének jellegzetes kulturális veszélyforrásainak feltárásában: a kommercializálódás eluralkodása, a humán kultúra egészségtelen visszaszorulása, s az ellenőrizhetetlen piaci viszonyok behatolása a kultúra szférájába. Fontos lenne tehát, hogy a művészeti közélet ne csak ijesztgesse önmagát, miután nap mint nap szomorú tapasztalatokat gyűjt, hanem folytasson érdemi párbeszédet az alkotókkal és a dolgozókkal helyzetük megkönnyítése érdekében. Dura László F. Farkas Tamás: Típusmű hiperkocka