Művészvilág, 1988 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1988-01-01 / 1. szám

. Még mindig az adóról. E rovat­ban az utolsó hónapokban részle­tesen szóltam a döntés előtti mun­káról, álláspontjainkról, az érvé­nyesítésükért kifejtett erőfeszíté­seinkről. Amiért — még várhatóan hosszú ideig — állandó témája lesz a Rovásfának az adórendszer, an­nak két fő oka van. Az egyik, ami­re a múltkor is utaltam: meg kell tanulni az adórendszert, annak mű­ködését; számolnunk kell az adó­sávokkal, a mértékekkel; ismer­nünk kell, mit milyen címen von­hatunk le az adóalapból, az adó­ból; el kell sajátítatnunk a techni­káját és még sorolhatnánk tovább. A másik: bár a törvények megszü­lettek (azok megváltoztatása, eset­leg hibáinak korrekciója az eljö­vendő időszak, a jövő év feladata), megítélésünk szerint mégis vannak értelmezésre váró problémák, ame­lyek egyértelmű rendezést kíván­nak. Hiszen az új kollektív szerző­désekben, munkaügyi szabályza­tokban már nem maradhatnak „fe­hér foltok”, e dokumentumokban egyértelműen kell rögzíteni az adó­rendszer bevezetésével járó új hely­zetet, a dolgozók jogait és kötele­zettségeit. Ezen értelmezésre váró problémák megoldása érdekében tett lépéseinkről kívánok rövid tá­jékoztatást adni. Az általános forgalmi adóról rit­kábban esett szó e lapokon. Ma­gyarázata egyszerű: a kulturális tevékenységek, szolgáltatások dön­tő többsége az ún. „0” kulcsos be­sorolásba került (ez az adózás szempontjából a legkedvezőbb be­sorolás), ezért figyelmünk inkább más, megoldandó kérdésekre irá­nyult. Ez azonban nem jelenti, hogy ezen a téren ne lennének gondjaink. Javaslatunk ellenére a videofelvétel és kiadás a 25 szá­zalékos kulcsba lett sorolva. Állás­pontunk szerint ez a besorolás helytelen döntés volt, hiszen egy technikai hordozót minősít, füg­getlenül a tartalomtól, így az okta­tás és a közművelődési ismeretter­jesztés céljait szolgáló videoműso­­rok indokolatlanul hátrányos hely­zetbe kerülnek. Még azt is meg­kockáztatom, hogy ez a minősítés kulturális elveinkkel is ellentétes. Hasonlóan értelmezési problé­mát jelent a másodállásból és mel­lékfoglalkozásból szerzett jövedel­mek adóztatása. A művészeti te­rület — és ezen belül különösen a művészetoktatás — sajátossága, hogy jelentős számban másodállás­ban, illetve mellékfoglalkozásban történik a munkavégzés. (Gondol­junk a szimfonikus zenekari mű­vészre, aki zeneiskolában oktat, vagy a zeneiskolai tanárra, aki a színházi zenekarban játszik; a fő­iskolán oktató színművészre és a példákat még sorolhatnánk.) A mi álláspontunk szerint az így végzett tevékenységre érvényesek a „ked­vezményes” adózás szabályai. Különös és speciális gondot je­lent a 2000 Ft alatti, egy szerződés­ből eredő jövedelmek kezelése. A törvény betű szerinti értelmezése hátrányos helyzetbe hozza az ilyen bevételekből élőket, ezért az a ja­vaslatunk, hogy az ilyen kis ösz­­szegű kifizetésnél a művész választ­hasson, hogy bevallja-e vagy sem. Amennyiben igen, úgy érvényesül­jön a szellemi tevékenységből szár­mazó jövedelmekre vonatkozó ál­talános adózási szabály, kerülje­nek bejelentésre és összevonásra ezen összegek is. Az érintettek vi­tathatatlanul művészi tevékenysé­get folytatnak, így megoldhatónak találjuk azt az utat is, hogy a kis összegű kifizetésekre is vonatkoz­zon a művészi tevékenységre vo­natkozó átalánykulcs (az adóalap a kifizetés 35 százaléka), és annak 20 százaléka legyen a levonandó adó. Csak a leglényegesebbeket em­lítettem a megoldandó problémák közül. Javaslatainkat eljuttattuk a Pénzügyminisztérium illetékes bi­zottságához. Remélhetőleg a kö­vetkező számban kedvező dönté­sekről adhatok számot. Persze nemcsak „adóztunk”. Fo­lyamatosan véleményt nyilvání­tottunk a különböző jogszabály­­tervezetekkel kapcsolatban, és ki­alakítottuk álláspontunkat egyes állami előterjesztésekről. Csak a fontosabbakat említve: Nem értettünk egyet egészében és részleteiben sem a gyógyszerek és gyógyászati segédeszközök térí­tési díjának módosítására vonat­kozó előterjesztéssel. A térítési díj­rendszer emelését indokolatlannak tartottuk, az előterjesztés önmagá­ban ellentmond az egészségmegőr­zés társadalmi programja szelle­mének. Észrevételeket fűztünk m­a már évek óta az egyeztetés stádiumá­ban levő — műsoros előadáson, munkaviszonyon kívül fellépő hi­vatásos művész és közreműködő művész díjazásáról szóló új rende­lettervezethez. Várhatóan a közel­jövőben végre az új jogszabály megjelenik. Véleményeztük — a még elem­ző, tanulmány stádiumában lévő — a társadalombiztosítás hely­zete, korszerűsítésének feladatai és a nyugellátások értékmegőr­zésének rendszerére vonatkozó ja­vaslathoz. Hangsúlyoztuk a to­vábbi variánsok kidolgozásához a biztosítási elv kidomborításának szükségességét, a társadalombizto­sítási ellátások értékmegőrzésének, állami garanciáinak szükségessé­gét. Kezdeményeztük a művészeti te­rületet érintő különböző honorári­umrendszerek felülvizsgálatát. Ezek a kérdések még az egyeztetés stádiumában vannak. A felsoroltak elolvastán látom azonban, hogy mindezek a prob­lémák is közvetve az új adórend­szerrel összefüggésben vannak. A hatásokat előre csak jósolhatjuk; igazi tapasztalatokat — és a jósla­tok igazolását vagy cáfolatát — csak a bevezetés után, a gyakorlat­ban szerezhetünk. Bízunk abban, hogy a körülmé­nyekhez képest az optimistáknak — és a szakszervezet sem sötét szemüvegen keresztül néz a jöven­dő felé — lesz igazuk. Ehhez kívánok minden tagunk­nak, tisztségviselőnknek erőt, egész­séget és eredményes új évet! Pető Kálmán Nem búcsúzunk... Életutunkat ajtók szegélyezik. Egyeseken „Be­menet”, másokon „Kijárat” felirat. Ez utóbbiak között van az is, amelyen kilépve a nyugdíjaskor „kertjébe” jutunk. Egy ilyen ajtó közelében talál­kozunk Terényi Imrénével, a Magyar Rádió üzem­­gazdasági osztályának csoportvezetőjével. 1961 óta volt rádiós, az elnökségen kezdte, majd lett a b­írók irányítója, s később a kézbesítők mun­kájának szervezésével és vezetésével is megbízták. Végül csaknem negyven dolgozó feladatának ellá­tásáért lett felelős, amely létszám már osztály­méretű kötelezettségeket ró a vezetőre. A kezdet nem volt könnyű, elég sokan vándorol­tak, munkahelyüket átmenetinek tekintették. Teré­­nyiné — azaz, ahogyan a házban ismerik: Edit — a maga törékeny mivoltában átgondoltan, s ha kel­lett, erélyesen fogta össze a társaságot. Negyvenkét évi munkával a háta mögött az em­ber nyugodtan panaszkodhat fáradtságra, senki sem rója meg érte. Edit a tennivalókat keresi most is, tervei egy örökmozgó emberre vallanak, olyan­ra, aki a nyugállomány fogalmán egyáltalán nem a pihenést érti. De hát így volt ez mindenkor. Tíz évig tevékenykedett szakszervezeti vb-titkárként, s a tagoktól kapott megbízatást valóságos feladat­nak tekintette. Jogos igény, törvényes járandóság nem maradt elintézetlenül. Hét évig brigádvezetést is vállalt, s ez alatt az idő alatt kétszer nyerték el a „Kiváló brigád” megtisztelő címet. Természetesen mindez a közösség érdeme, ám egyáltalán nem mindegy, hogy a vezető hogyan látja el feladatát, hogy alkalmas-e az irányításra. Terényiné itt is bi­zonyított. Nem is tudjuk, honnan merített annyi energiát, hogy a napi munkája mellett a társadalmi megbízatásoknak is maradéktalanul, közmegelége­désre eleget tegyen. Tíz esztendeig volt pártvezető­ségi tag, és mint az oktatás felelőse, sikeres „beis­kolázásokra” emlékezhet. Azt hiszem, van valami titka, amellyel meggyőzi az embereket, hogy szíve­sen vállalják a néha nemtetsző feladatokat is. Re­méljük, ezt a jó módszert megkísérli utódaiba is át­örökíteni. De miért is beszélünk utódokról, amikor már az írás címében is megfogadtuk, hogy nem bú­csúzunk. Jó, igaz, felkelt egy íróasztaltól, s nem végzi azt a munkát, amelyet évtizedeken át csinált. Ám máris találkozhatunk vele az épület egy másik szárnyában: a Kossuth Kiadó könyveinek árusítá­sát vállalta. Aztán megmarad egy régi, kedves tevé­kenysége: válaszol a Miska bácsi levelesládájába érkező kérésekre, kérdésekre. Rengeteg emléket őriz a rádióról, kollégákról. Azt sem lehet egykönnyen elfelejteni, hogyan gon­doskodtak egy nevelőotthon lakóiról. Ajándékok, vendégül látás , és mindenekfelett szeretet, amely­re az otthonbeli gyerekek igencsak ki voltak éhezve. Most majd több idő jut a családra, a gyerekekre, az unokára. És nem számolja az éveket. Minden napra kitűz maga elé valamilyen feladatot, és azt végrehajtja, így dacol az idővel, s nem adja meg magát. Simon Emil MŰVÉSZVILÁG A tények tükrében Tavaly a fővárosban 123 ezerrel kevesebb színházlátogatót jegyez­tek, mint egy évvel korábban. Az országban összesen mintegy 136 ezer néző „veszett el”. A Filharmó­nia hangversenyeinek és látogatói­nak száma az elmúlt öt évben egy­aránt húsz-huszonöt százalékkal csökkent. A mozisok szintén arról panaszkodnak, hogy amióta fel­emelték a mozijegyek árát, azóta kevesebb látogatójuk van. Hason­ló érdektelenség tapasztalható a képzőművészeti kiállításokon. Az írók és a költők szerint jelentős művek elsikkadnak, miután azok nem képesek versenyezni a könyv­piacot elárasztó úgynevezett „alul­járó-irodalommal”. E kulturális forrásvidéket a be­fogadó oldaláról körüljárva azt tapasztalhatjuk, hogy egyre szem­betűnőbben érzékelhető a gazda­sági szemlélet negatív hatása. A kö­zönség nagy részének vékonyabb lett a pénztárcája. Mások viszont — akiknek elegendő pénzük van — különleges igényeket támasztanak a kulturális piacon. Egyre több olyan egzisztenciális gonddal küsz­ködő művésszel találkozhatunk, akik partvonalra kerültek, mert kevés a munkalehetőségük. A mű­vészet terén ugyanakkor felbuk­kantak a pusztán kasszasikerre szá­mító legális és nem legalizált vál­lalkozások. Kulturális-művészeti élet gond­­ainak eredetét tovább vizsgálva a­eglényegesebb ellentmondásokat a piacgazdaság, a gazdálkodás és a kultúra viszonyában kell keres­nünk. Egyelőre aligha belátható következményekkel kell számol­nunk, amiatt, hogy a művészeti szféra érzékeny folyamatait óvó „védőernyő” hirtelen eltűnt, s a támogatások reálértékének csök­kenése azonnal a piacgazdaság kí­méletlen hatásainak tette ki a mű­vészeteket. A mecénás váratlan visszavonu­lása egyaránt felkészületlenül érte a művészeket és a művészeti intéz­ményeket. Szép számmal találha­tók azonban még olyan alkotók és alkotóközösségek, amelyek a min­dennapi kenyérharc és bóvligyár­tás helyett továbbra is az igazi mű­vészet megteremtésére esküsznek, de megszaporodott azoknak a szá­ma is, akik a kommercializálódás csapdájába estek, mivel megpró­bálnak a piacgazdálkodás keretei között is a felszínen maradni. Azok az országok, amelyek a piacgazdaság begyakorlott útján járnak évszázadok óta a kultúrát és a művészeteket nem szolgáltatják ki teljes egészében a gazdálkodás öntörvényeinek, a piacnak. A kul­túrának legtöbb ágát ideológiai szférának tekintik, ezért hatéko­nyan segítik és támogatják. A legutóbbi országgyűlésen jó­váhagyott kormányprogram — amint azt szeptember végén a mű­velődési miniszterhelyettes a Ma­gyar Nemzet hasábjain megjelent nyilatkozata is megerősítette — „nem túlságosan bőbeszédű a kul­túra, a művészetek helyzetét ille­tően”. A szellemi tevékenység po­zícióinak megőrzéséről e fontos közéleti fórumon mindössze né­hány képviselő beszélt. Ezek azon­ban mindannyian komolyan figyel­meztettek az értelmiségi pálya presztízsének csökkenésére, s szót emeltek annak érdekében, hogy a tennivalók sorában az elsők kö­zött kell visszaállítani a kultúra becsületét. Varga Imre szobrász­­művész például a fiatal művészek pályakezdésének gondjait taglalta, de azt is elmondta, ha ma egy kö­zépkorú művész meg akar jelen­ni egy hazai vagy külföldi tárla­ton, akkor annak milliókat kellene arra áldoznia. A képviselők még­sem fogadták megértő kegyeikbe a művészek számtalan gondját. Zsigmond Attila, a Budapesti Ga­léria főigazgatója ebből azt a ke­serű következtetést vonta le, hogy „a szellemi tevékenység, a tudomá­nyos és a művészeti alkotómunka lebecsülése érzékelhető”. Számos jelenség figyelmeztet te­hát arra, hogy veszélytünetek ma már nemcsak egy-egy művészeti ágban váltak uralkodó tendenciá­vá, hanem veszélyben forognak a szocialista kultúrpolitika negyven év alatt elért tényleges és elvitat­hatatlan eredményei is. A művé­szeti szakszervezetek nem nézhe­tik közömbösen a közönség érdek­­lődésének csökkentését és — a tá­mogatások reálértékének zsugoro­dása miatt — a megrendült kultu­rális ökológia egyensúlyának el­vesztését. A szakszervezeti mozga­lom jelentős szerepet vállalhat a problémák feloldásában azzal, hogy rávilágít az egyébként elke­rülhetetlen társadalmi reformlépé­sek következtében jelentkező nega­tív kulturális folyamatokra. A szakszervezetek is közremű­ködhetnek a nyolcvanas évtized végének jellegzetes kulturális ve­szélyforrásainak feltárásában: a kommercializálódás eluralkodása, a humán kultúra egészségtelen visszaszorulása, s az ellenőrizhe­tetlen piaci viszonyok behatolása a kultúra szférájába. Fontos len­ne tehát, hogy a művészeti köz­élet ne csak ijesztgesse önmagát, miután nap mint nap szomorú ta­pasztalatokat gyűjt, hanem foly­tasson érdemi párbeszédet az al­kotókkal és a dolgozókkal helyze­tük megkönnyítése érdekében. Dura László F. Farkas Tamás: Típusmű hiperkocka

Next