Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-29 / 24. szám
8 Irodalom* művészet <Száz év) maijijai nú oilláiból elnők a vállalat legkisebb tisztviselője volt az egyetlen közlegény a kapitányok, hadnagyok és tiszthelyettesek között. Ezt a nagy mélák embert mindenki félretolhatta, a legnyomorultabb gyakornok is rajta köszörülhette humorát, a legújabb sütetű cégvezető is rajta tombolhatta ki hatalmi mámorát. Pedig senki sem haragudott Sebőkre, inkább szerette mindenki, és csupa szeretesből, csupa ingerkedő gyöngédségből alázta meg és gyötörte halálra. Szerencsére Sebők nemigen vette fel a dolgot, határtalan flegmával, sőt bizonyos humorral tűrte a kollégák szeszélyeit. Az erkölcsi bántalmakra jóformában ügyet sem vetett, csak az hozta ki a béketűréséből, ha megdolgoztatták. Ilyenkor a fogát vicsorította és az öklét rázta — természetesen csak a főnök háta mögött. Rabszolga volt, a rabszolgák bölcsességével és fölényével felvértezett ember. Az erkölcsi és esztétikai ítélkezés az urak dolga, az urak alapjában véve együgyű és haszontalan szórakozása. Sebők meg tudta különböztetni a lényegest a lényegtelentől; tudta, hogy az étkezdében egy óra előtt jobb ebédet adnak, mint egy óra után, és már délelőtt tízkor készen volt a haditerve, hogy miképp fogja abbahagyni a munkát. Tudta, hogy az igazgató anyósának a költözködésnél segíteni jobb dolog, mint az irodában robotolni, mert az ember jó levegőt szívhat, és elszórakozhat a cselédekkel. Tudta, hogy dolgozni csúf és utálatos, és amikor tehette, kivonta magát a munka alól. Olyan volt, mint a katicabogár vagy a házinyúl, hol halottnak tettette magát, hol nyomtalanul eltűnt, de mindig tudott alibit igazolni, főnökei időnkint sakálordítással rontottak neki, amit szomorú nyugalommal tűrt, mint egy öreg túzok az eset. Az intrikák között, amelyekből kimaradt, a karrier és a kegyvesztettség minden esélye nélkül viszonylag biztonságban érezte magát, és egyenesen boldog ember lett volna, ha a megdolgoztatás réme nem fenyegeti. Egy napon valamelyik tisztviselő a homlokára csapott: „Gyerekek Sebők huszonöt éve van a vállalatnál!” Senki sem esküdött meg az adat pontosságára, nem néztek utánna a dolognak. De akár igaz volt, akár nem, az eseményt jelentőségteljesen hunyorogva adták tovább egymásnak. Mikor a hír az igazgató fülébe jutott, az nyomban határozott: „Bankettet rendezünk Sebők tiszteletére.” Három napig folytak az előkészületek, végre elkövetkezett a szombat este. Sebők nem volt az illúziók rabja, gyanította, hogy meg fogják tréfálni, de azért nagyot nézett, mikor szép, bár kissé kifényesedett fekete zsakettjében megérkezett a budai kocsmába, és ott afféle éjjeli menedékhely fogadta. Az igazgató kitűnő ötletnek tartotta hogy tekintettel Sebők alárendelt helyzetére és rossz anyagi viszonyaira, valamennyien koldusoknak és csavargóknak öltöznek. Ő maga rövid ujjú csíkos trikóban jelent meg, rongyos cipőben, mint afféle kiérdemesült úszómester. A legidősebb cégvezető egy garniszálló éjszakai portásának a jelmezét öltötte fel. A legidősebb gyakornok — nagy kópé — hosszú álszakállt ragasztott, és úgy mutatkozott be, mint Sebők apja. A pincéreket kitanították, hogy ne adjanak neki enni, vihogva elszaladtak mellette. Az evés a lényeges dolgok közé tartozott Sebők életében, eb Hevesi András ben nem ismert tréfát, és hangosan követelte, hogy neki, az ünnepeltnek is adjanak levest. Végre kapott levest, sőt kapott sört is, de a szomszédja, Rácz, ez a csintalan fiatalember, beleverte cigarettáját a söröskriglijébe. Kárpótlásul felajánlt öt pengőt, ha kiissza. Sebők kiitta, de amikor az öt pengőt kérte, Rácz nagyot röhögött. Mikor a pecsenyénél tartottak, két sunyin vigyorgó pincér — ők is be voltak avatva a tréfáiba — óriási ládást cipelt be. Hozzáfogtak a kicsomagoláshoz. A ládából dőlt a szalmaforgács, majd kisebb láda került elő. Sebők izgatottan figyelt. Utóvégre csakugyan huszonöt éve van a vállalatnál, valamivel talán mégis meglepik, egy cigarettatárcával vagy karkötőórával. Úgy gondolta, a komiszkodásnak semmi értelme sincs, ha komiszsággal végződik, és várta a happy endet. A másik kisebb ládából nagy sokára kicsomagoltak egy gyönyörű selyempapírba takart piszkos, kockás parasztzsebkendőt. Egyik csintalan kollégája lopta el Sebőktől, most a jubileum örömére visszaadják neki jogos tulajdonát. Elhangzott az első pohárköszöntő. Az éjszakai portásnak öltözött cégvezető mondta, így hangzott: „Mélyen tisztelt igazgató úr, kedves barátaim. Ma este érdemtelen ember ünneplésére gyűltünk össze, vállalatunk legrosszabb, leghasznavehetetlenebb tisztviselőjét köszöntjük, abból az alkalomból, hogy huszonöt éve lopja nálunk a napot. Semmi hasznát nem vettük a múltban, és nem fogjuk venni a jövőben, de azért isten neki, lábatlankodjon itt még huszonöt esztendeig!” A beszéd kirobbanó sikert aratott. Az úszómesternek öltözött igazgató a pocakját verdeste, és fuldoklott a nevetéstől. Néhányan úgy találták, hogy a cégvezető túlságosan kedves volt Sebőkhöz, hiszen azt is mondhatta volna neki, hogy dögöljön meg a neve napján, vagy más effélét, amit nem bír ki a nyomdafesték. Ezután az igazgató emelkedett szólásra, neki nagy gyakorlata volt a pohárköszöntőkben. Beszéde végén elővett a tárcájából egy ezres bankjegyet: — Kedves Sebők barátom! Elhatároztam, hogy a mai ünnepi est emlékére ezerpengős Sebőkalapot létesítek. Ez az összeg az öné. De, hogy biztos helyen legyen, hogy el ne tulajdoníthassa senki, célszerűnek tartom, ha halálom bekövetkezéséig nálam marad! — Azzal visszatette az ezrest a tárcájába. iadósan ittak, a hangulat egyre kedélyesebb lett. Sebőkkel, aki az egész vacsora alatt némán és dacosan evett és ivott, senki sem törődött. Egyszerre csak valaki észrevette, hogy teljesen elázott. — No, Sebők, mutasd be a tudományodat! — biztatták. Sebők többször azzal dicsekedőhogy jól tud dzsiggelni. Sebők hajlandó volt, ha fejenkint egy pengőt fizetnek. Mikor beszedte a pént, ormótlan, nagy testével csakugyan elkezdett vonaglani, mint valami táncoló dervis. Három perc múlva holtrészegen elterült a földön. A társaság felszedelőzködött, az igazgató még fölnézett a klubjába, ahol jól mulattak az urak az est történetén Az ezres bankjegyet tíz perc alatt elkártyázta. Mikor Sebők két óra múlva kissé kijózanodva hazakerült, megszámolta pénzét. Harmincöt pengőt keresett — több, mint semmi, gondolta feszélyezettség nélkül, határtalan megvetéssel, mert tudta, hogy ő ér legtöbbet az egész társaságban. Hevesi András (1902—1940) szépprózai, kritikusi, műfordítói munkássága egyaránt jelentős. Hevesi Sándor író és rendező fogadott fia. Tanulmányait Budapesten és Párizsban végezte. Filológusnak készült, számos cikke, tanulmánya jelent meg irodalomtörténeti folyóiratokban. Újságíróként dolgozott, munkatársa volt a Nyugatnak, a Napkeletnek. Novellái, regényei — melyekre elsősorban a modern francia irodalom volt hatással — kiváló lélekábrázolásukkal és ironikus szemléletükkel tűnnek ki. Első nagy sikerét Párizsi eső című regényével aratta, s nagy figyelmet keltett az Irén is. Jelentős műfordítói munkássága során Flaubert, Aragon, Martin du Gard, Huxley, Virginia Wolf műveit tolmácsolta. A zsidótörvények idején Párizsba emigrált. A második világháborúban mint a francia hadsereg önkéntese harcolt és halt hősi halált a fasiszták elleni harcban. 1983. JANUÁR 29. Dósa Lajos: Visszfény jegyese Hajlott őszi fa, édesanyám, bóbiskolsz, tél jön. Jó a tűz. Lángokat mímel köréd a táj: falevél-sárgát és vöröst, aztán már azt sem. Elparázslik minden, s hideggé csöndesül. Magad vagy, anyám. Látom, ahogy pernyesötétben üldögélsz. Felkél a Hold és viasz-sápadt sárga nagykendőt dob le rád. Jaj, már a visszfény jegyese vagy! Néznek, néznek az éjszakák. Duba Gyula: Küzdelmem Winnetouval A híres apacs főnökkel vívott küzdelmem közel másfél évig tartott, de a harc végül is az én — bár nem teljes — győzelmemmel végződött. Olyan háború volt ez, amelyről a haditörténészek és tudósok azt mondják, hogy bár az egyik nyilvánvalóan felül maradt és győztesnek nevezhető, de tengernyi vesztesége miatt nem nagyon örülhet győzelmének, s legyen boldog, hogy sebesültjeit, halottad magával víve, háborítatlanul visszavonulhatott. Így végződött valahogy az én csatározásom is az apacsok rettenthetetlen főnökével, győztem bár, de közben jó néhány súlyos sebet kaptam magam is, melyek módfelett legyengítettek. A nyílt ellentétek, mint annyi más egyéb konfliktusa az életnek, Kati körül robbantak ki. Igazában úgy is mondhatnám, hogy az apacsok törzsével, azaz Winnetouval az élen kiástam a harci bárdot. Kati akikor hatodikos volt, vékony lábú, nyurga és kék szemű. Egy ködös novemberi délután hazajött az Ezüst-tó kincse című kalandfilmről, kék szemét mély felindulás és hivatástudat tette még kékebbé és élénkebbé. Pontosan úgy, mint amikor az ember megtalálja egyedüli életcélját, amiért egyáltalán megszületett, és amiért élnie érdemes. Leült egy fotelba és előre-hátra himbálózott, mint aki lovagol. Hallgatott. — Kérlek szépen — mondta később elgondolkodva —, vegyél nekem egy nyilat! — Jó, jó — igyekeztem szórakozottan megnyugtatni, éppen írtam valamit, és ekkor még nem vettem őt komolyan —, majd a fizetéskor, elsején beszerzek egy rugalmas íjat. Hány nyílvesszőt vegyek hozzá? — Legalább húszat — mondta rövid habozás után határozottan —, és nem elsején, de azonnal! — Ne könnyelműsködj — tértem erre észhez, és Katira pislogtam. — A probléma komolyabb, mint gondolod! Abban a filmben szúrnak és lőnek, de Winnetou mindenkit legyőz. Téged is legyőzhet, ha nem vigyázol! — Kati tekintetén láttam, hogy nem tréfál, hogy ez a dolog halálosan komoly. Óvatosan kikérdeztem, miről van szó tulajdonképpen. Részletesen elmesélte, hogy ez ideig két talpig férfi él ezen a földön, Winnetou és Old Shattenhand, s a nyíl arra kell, hogy ilyen forrongó korban, mint a miénk, Kati ne legyen egészen fegyvertelen. Lépten-nyomon annyi a veszély, s neki még csak egy árva nyila sincs. — Banditák támadhatják meg a házat — mondta gondterhelt hangon hatodikos lányom —, és akkor védekezni kell. Hogyan, mivel? Aztán a zeneiskolába sem megyek többé fegyvertelenül. El