Szolnok Megyei Néplap, 1983. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-29 / 24. szám

8 Irodalom* művészet <Száz év) m­aijijai nú oilláiból elnők a vállalat legkisebb tisztvi­selője volt az egyetlen közlegény a kapitányok, had­nagyok és tiszthe­lyettesek között. Ezt a nagy mélák embert minden­ki félretolhatta, a legnyomorul­tabb gyakornok is rajta köszörül­hette humorát, a legújabb sütetű cégvezető is rajta tombolhatta ki hatalmi mámorát. Pedig senki sem haragudott Sebőkre, inkább szerette mindenki, és csupa sze­retesből, csupa ingerkedő gyön­gédségből alázta meg és gyötörte halálra. Szerencsére Sebők nem­igen vette fel a dolgot, határta­lan flegmával, sőt bizonyos hu­morral tűrte a kollégák szeszé­lyeit. Az erkölcsi bántalmakra jó­formában ügyet sem vetett, csak az hozta ki a béketűréséből, ha megdolgoztatták. Ilyenkor a fogát vicsorította és az öklét rázta — természetesen csak a főnök háta mögött. Rabszolga volt, a rabszol­gák bölcsességével és fölényével felvértezett ember. Az erkölcsi és esztétikai ítélkezés az urak dolga, az urak alapjában véve együgyű és haszontalan szórakozása. Sebők meg­­ tudta különböztetni a lénye­gest a lényegtelentől; tudta, hogy az étkezdében egy óra előtt jobb ebédet adnak, mint egy óra után, és már délelőtt tízkor készen volt a haditerve, hogy miképp fogja abbahagyni a munkát. Tud­ta, hogy az igazgató anyósának a költözködésnél segíteni jobb do­log, mint az irodában robotolni, mert az ember jó levegőt szívhat, és elszórakozhat a cselédekkel. Tudta, hogy dolgozni csúf és utá­latos, és amikor tehette, kivonta magát a munka alól. Olyan volt, mint a katicabogár vagy a házi­­nyúl, hol halottnak tettette magát, hol nyomtalanul eltűnt, de mindig tudott alibit igazolni, főnökei időnkint sakálordítással rontottak neki, amit szomorú nyugalommal tűrt, mint egy öreg túzok az eset. Az intrikák között, amelyek­ből kimaradt, a karrier és a kegy­vesztettség minden esélye nélkül viszonylag­­ biztonságban érezte magát, és egyenesen boldog em­ber lett volna, ha a megdolgozta­­tás réme nem fenyegeti. Egy napon valamelyik tisztvi­selő a homlokára csapott: „Gye­rekek Sebők huszonöt éve van a vállalatnál!” Senki sem esküdött meg az adat pontosságára, nem néztek utánna a dolognak. De akár igaz volt, akár nem, az ese­ményt jelentőségteljesen hunyo­rogva adták tovább egymásnak. Mikor a hír az igazgató fülébe jutott, az nyomban határozott: „Bankettet rendezünk Sebők tisz­teletére.” Három napig folytak az előkészületek, végre elkövetkezett a szombat este. Sebők nem volt az illúziók rabja, gyanította, hogy meg fogják tréfálni, de azért na­gyot nézett, mikor szép, bár kis­sé kifényesedett fekete zsakettjé­ben megérkezett a budai kocsmá­ba, és ott afféle éjjeli menedék­hely fogadta. Az igazgató kitűnő ötletnek tartotta hogy tekintettel Sebők alárendelt helyzetére és rossz anyagi viszonyaira, vala­mennyien koldusoknak és csavar­góknak öltöznek. Ő maga rövid ujjú csíkos trikóban jelent meg, rongyos cipőben, mint afféle ki­érdemesült úszómester. A legidő­sebb cégvezető egy garniszálló éj­szakai portásának a jelmezét öl­tötte fel. A legidősebb gyakornok — nagy kópé — hosszú álszakállt ragasztott, és úgy mutatkozott be, mint Sebők apja. A pincéreket ki­tanították, hogy ne adjanak neki enni, vihogva elszaladtak mel­lette. Az evés a lényeges dolgok közé tartozott Sebők életében, eb­ Hevesi András­ ben nem ismert tréfát, és hango­san követelte, hogy neki, az ünne­­peltnek is adjanak levest. Végre kapott levest, sőt kapott sört is, de a szomszédja, Rácz, ez a csintalan fiatalember, beleverte cigarettáját a söröskriglijébe. Kár­pótlásul felajánlt öt pengőt, ha­ ki­issza. Sebők kiitta, de amikor az öt pengőt kérte, Rácz nagyot rö­högött. Mikor a pecsenyénél tar­tottak, két sunyin vigyorgó pin­cér — ők is be voltak avatva a tréfáiba — óriási ládást cipelt be. Hozzáfogtak a kicsomagoláshoz. A ládából dőlt a szalmaforgács, majd kisebb láda került elő. Se­bők izgatottan figyelt. Utóvégre csakugyan huszonöt éve van a vál­lalatnál, valamivel talán mégis meglepik, egy cigarettatárcával vagy karkötőórával. Úgy gondolta, a komiszkodásnak semmi értelme sincs, ha komiszsággal végződik, és várta a happy endet. A másik kisebb ládából nagy sokára ki­csomagoltak egy gyönyörű se­lyempapírba takart piszkos, koc­kás parasztzsebkendőt. Egyik csintalan kollégája lopta el Se­bőktől, most a jubileum örömére visszaadják neki jogos tulajdonát. Elhangzott az első pohárköszön­­tő. Az éjszakai portásnak öltö­zött cégvezető mondta, így hang­zott: „Mélyen tisztelt igazgató úr, kedves barátaim. Ma este érdem­telen ember ünneplésére gyűl­tünk össze, vállalatunk legros­­­szabb, leghasznavehetetlenebb tisztviselőjét köszöntjük, abból az alkalomból, hogy huszonöt éve lopja nálunk a napot. Semmi hasznát nem vettük a múltban, és nem fogjuk venni a jövőben, de azért isten neki, lábatlankodjon itt még huszonöt esztendeig!” A beszéd kirobbanó sikert ara­tott. Az úszómesternek öltözött igazgató a pocakját verdeste, és fuldoklott a nevetéstől. Néhányan úgy találták, hogy a cégvezető túlságosan kedves volt Sebők­höz, hiszen azt is mondhatta vol­na neki, hogy dögöljön meg a ne­ve napján, vagy más effélét, amit nem bír ki a nyomdafesték. Ez­után az igazgató emelkedett szó­lásra, neki nagy gyakorlata volt a pohárköszöntőkben. Beszéde végén elővett a tárcájából egy ezres bankjegyet: — Kedves Sebők barátom! El­határoztam, hogy a mai ünnepi est emlékére ezerpengős Sebők­­alapot létesítek. Ez az összeg az öné. De, hogy biztos helyen le­gyen, hogy el ne tulajdoníthassa senki, célszerűnek tartom, ha ha­lálom bekövetkezéséig nálam ma­rad! — Azzal visszatette az ezrest a tárcájába. iadósan ittak, a hangulat egyre ke­délyesebb lett. Se­bőkkel, aki az egész vacsora alatt né­mán és dacosan evett és ivott, sen­ki sem törődött. Egyszerre csak valaki észrevette, hogy teljesen elázott. — No, Sebők, mutasd be a tudományodat! — biztatták. Se­bők többször azzal dicsekedő­­hogy jól tud dzsiggelni. Sebők hajlandó volt, ha fejenkint egy pengőt fizetnek. Mikor beszedte a pént, ormótlan, nagy testével csakugyan elkezdett vonaglani, mint valami táncoló dervis. Há­rom perc múlva holtrészegen elte­rült a földön. A társaság felsze­­delőzködött, az igazgató még föl­nézett a klubjába, ahol jól mu­lattak az urak az est történetén Az ezres bankjegyet tíz perc alatt elkártyázta. Mikor Sebők két óra múlva kis­sé kijózanodva hazakerült, meg­számolta pénzét. Harmincöt pen­gőt keresett — több, mint semmi, gondolta feszélyezettség nélkül, határtalan megvetéssel, mert tud­ta, hogy ő ér legtöbbet az egész társaságban. Hevesi András (1902—1940) szépprózai, kritikusi, műfordí­tói munkássága egyaránt je­lentős. Hevesi Sándor író és rendező fogadott fia. Tanul­mányait Budapesten és Pá­rizsban végezte. Filológusnak készült, számos cikke, tanul­mánya jelent meg irodalom­­történeti folyóiratokban. Új­ságíróként dolgozott, munka­társa volt a Nyugatnak, a Napkeletnek. Novellái, regé­nyei — melyekre elsősorban a modern francia irodalom volt hatással — kiváló lélekábrá­­zolásukkal és ironikus szem­léletükkel tűnnek ki. Első nagy sikerét Párizsi eső című regényével aratta, s nagy fi­gyelmet keltett az Irén is. Je­lentős műfordítói munkássága során Flaubert, Aragon, Mar­tin du Gard, Huxley, Virgi­nia Wolf műveit tolmácsolta. A zsidótörvények idején Pá­rizsba emigrált. A második világháborúban mint a fran­cia hadsereg önkéntese har­colt és halt hősi halált a fasiszták elleni harcban. 1983. JANUÁR 29. Dósa Lajos: Visszfény jegyese Hajlott őszi fa, édesanyám, bóbiskolsz, tél jön. Jó a tűz. Lángokat mímel köréd a táj: falevél-sárgát és vöröst, aztán már azt sem. El­parázslik minden, s hideggé csöndesül. Magad vagy, anyám. Látom, ahogy pernyesötétben üldögélsz. Felkél a Hold és viasz-sápadt sárga nagykendőt dob le rád. Jaj, már a visszfény jegyese vagy! Néznek, néznek az éjszakák. Duba Gyula: Küzdelmem Winnetouval A híres apacs főnökkel vívott küzdelmem közel másfél évig tartott, de a harc végül is az én — bár nem teljes — győzelmem­mel végződött. Olyan háború volt ez, amelyről a haditörténé­szek és tudósok azt mondják, hogy bár az egyik nyilvánvalóan felül maradt és győztesnek nevezhető, de tengernyi vesztesége miatt nem nagyon örülhet győzelmének, s legyen boldog, hogy sebesültjeit, halottad magával víve, háborítat­lanul visszavonulhatott. Így vég­ződött valahogy az én csatározá­som is az apacsok rettenthetetlen főnökével, győztem bár, de köz­ben jó néhány súlyos sebet kap­tam magam is, melyek módfelett legyengítettek. A nyílt ellentétek, mint annyi más egyéb konfliktusa az élet­nek, Kati körül robbantak ki. Igazában úgy is mondhatnám, hogy az apacsok törzsével, azaz Winnetouval az élen kiástam a harci bárdot. Kati akikor hatodikos volt, vé­kony lábú, nyurga és kék szemű. Egy ködös novemberi délután ha­zajött az Ezüst-tó kincse című kalandfilmről, kék szemét mély felindulás és hivatástudat tette még kékebbé és élénkebbé. Pon­tosan úgy, mint amikor az em­ber megtalálja egyedüli életcél­ját, amiért egyáltalán megszüle­tett, és amiért élnie érdemes. Leült egy fotelba és előre-hátra himbálózott, mint aki lovagol. Hallgatott. — Kérlek szépen — mondta később elgondolkodva —, vegyél nekem egy nyilat! — Jó, jó — igyekeztem szóra­kozottan megnyugtatni, éppen ír­tam valamit, és ekkor még nem vettem őt komolyan —, majd a fizetéskor, elsején beszerzek egy rugalmas íjat. Hány nyílvesszőt vegyek hozzá? — Legalább húszat — mondta rövid habozás után határozottan —, és nem elsején, de azonnal! — Ne könnyelműs­ködj — tér­tem erre észhez, és Katira pislog­tam. — A probléma komolyabb, mint gondolod! Abban a filmben szúrnak és lőnek, de Winnetou mindenkit legyőz. Téged is le­győzhet, ha nem vigyázol! — Ka­ti tekintetén láttam, hogy nem tréfál, hogy ez a dolog halálosan komoly. Óvatosan kikérdeztem, miről van szó tulajdonképpen. Részlete­sen elmesélte, hogy ez ideig két talpig férfi él ezen a földön, Win­netou és Old Shattenhand, s a nyíl arra kell, hogy ilyen forron­gó korban, mint a miénk, Kati ne legyen egészen fegyvertelen. Lépten-nyomon annyi a veszély, s neki még csak egy árva nyila sincs. — Banditák támadhatják meg a házat — mondta gondterhelt hangon hatodikos lányom —, és akkor védekezni kell. Hogyan, mivel? Aztán a zeneiskolába sem megyek többé fegyvertelenül. El

Next