Szózat, 1922. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-14 / 11. szám
Szerkesztőségi iósdóhivatal: Vill., Rökk Szérd u. 9. TELEFON: Szerk. :József 63-52 64-46 Kiadóhivatal: József 63-51 Ai*a 3 kommá BUDAPEST, 1922 január* 14 SZOMBAT IV. ÉVFOLYMM 11. SZJIM KERESZTÉNY POEITIKMI NNPIEMPTOMUMKnTüns: ZSILINSZKY ENDRE ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Negyedévre . 170 kor. Egy hónapra 60 kor. Egyes szám : 3 kor. A bécsi tárgyalások Minden politikai józanság nélkül valódolog volna a bécsi tárgyalások sikerét akadályozni vagy akár csak rossz szemmel is nézni. Magyarországnak okvetlen szüksége van rá, hogy végre kiszabaduljon abból a gazdasági ketrecből, melybe ártalmas szándékú szomszédai zárták, egyenesen abból a szándékból, hogy megfulladjon benne s haAusztria az első szomszédunk, akivel a megegyezés lehetősége megérik,akkor természetesen sietünk a megegyezést megkötni a becsületes üzletemberek módja szerint, a kölcsönös érdekek és kölcsönös kívánságok öszsszeegyeztetésével, a gazdasági kompromiszszum értelmében, úgy hogy mindegyik egyezkedő fél megtalálja a maga számítását. Az időpontot is alkalmasnak tartjuk a tárgyalásokra most, amikor — mint Bethlen gróf miniszterelnök helyesen mondta a „Neue Freie Pressernek adott intenyjújaiban, — .a két állam belpolitikai helyzete is bizonyos mértékig nivellálódott. Ausztriában a Rentier-féle egyoldalú és a mai Magyarországgal szemben bevallottan ellenséges politikai koncepció háttérbe szorulásával és az osztrák politikai erőviszonyoknak polgári irányban való jobbrafordulásával, Magyarországban pedig a kormány és a szociáldemokrata munkásság között létrejött megegyezéssel. Reméljük tehát, hogy Bethlen gróf fáradozása Bécsben kedvező atmoszférát talál és az osztrákoknak a megegyezésre való jóakarata túlmegy a jól hangzó szavakon és tényekben is nyilvánul. Hangsúlyozzuk a kilátásban levő megegyezés gazdasági jellegét. Két üzletember, határgyal egy ügyben, akkor félrevet minden mellékszempontot, különösen pedig minden érzelmi szempontot, csak a reális üzleti lehetőségeket nézi és nem elegyíti bele a diskusszióba, ha az egyiknek oka van személyi haraggal viseltetni a másik iránt, ha előbbi ügyekből kifolyó sérelmek, haragok vannak köztük. Csak az elérendő célt: az üzleti hasznot tartják szemük előtt. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a régi sérelmeket csakugyan el is felejti és hy ezek a jövőben aktuálissá válnak, ne igyekezzenek reparálni, így állunk mi ma az osztrákokkal szemben. Az üzletet, ha ránk nézve kívánatosnak és hasznosnak mutatkozik, megkötjük, de azért el nem felejtjük azt a perfid eljárást, amellyel Ausztria benninkét állami területünk egy részétől megfosztott, nem felejtjük el, hogy ez milyen módon és milyen körülmények között történt. A megtörtént tényeket a célszerűségnek megfelelően kénytelenek vagyunk tényeknek elfogadni, de a magyar érzés mindig tiltakozni fog az ellen, hogy Nyugat- Magyarország elszakításába beletörődjék. Ez I.mitünk -kal az egyetemes magyar álláspont, ha a ..Neue Freie Presse“ említett közlése szerint a magyar miniszterelnök azt mondta, hogy „a velencei egyezmény perfektté válása után, alig tv a kérdés, amely minket — Magyarországot és Ausztriát — egymástól lényegileg elválasztana“, akkor vagy azt kell hinnünk, hogy Bethlen gróf szavai némi szerkesztőségi retouche-on mentek keresztül, mielőtt nyilvánosságra jutottak, vagy pedig Bethlen gróf e szavakat pontosan és körűen a tároltan csak c, gazdasági viszonyra értette. Valóban jó volna, Bethlen szavai szerint a fájó töviseket kihúzni a testünkből, de Ausztriával szemben nem tudjuk elfelejteni, hogy a nyugatmagyarországi tövis még bennünk van. Ha aztán a megegyezés sikerül és belőle ránk haszon származik, ha a bensőbbé váló gazdasági viszony az érintkezést is nemcsak sűrűbbé, hanem őszintébbé és jóindulatubbá ♦tudja tenni, s főkép Ausztriától érdekeink becsületes figyelembevételét ",tapasztaljuk, igekor talán a tövis iskevésbbé fog fájni. Fájni azonban fog mindaddig, amíg tényleg ki nem húzzák, vagyis amíg Ausztriától vissza nem kapjuk azt, ami becsület és erkölcs szerint a miénk, akármit mondanak akármilyen kényszerült államiakták. Végül azonban meg kell mondanunk, hogy ezektől az üzleti kapcsolatoktól mi igen jelentős, erkölcsi eredményt is várunk. Lehetetlen, hogy Ausztria a barátságos érintkezés folyamán rövid idő alatt tudatára ne ébredjen annak a nagy igazságtalan-ságnak, melyet a kényszerült „honfoglalással“ ellenünk elkövetett. Lehetetlen be nem látnia, hogy tisztán üzleti szempontból is az erőszakkal „elcsatolt“ terület békés visszaadása százszorosan több hasznot jelent majd Ausztriának, mint amennyit a megszállás költségei fölemésztettek. Üzletről természetében addig is lehet szó köztünk, de csakis az üzleti élet rideg törvényei szerinti reális üzletről, semmi másról. A ritka tudósítás írta: Kilián Zoltán Pengő Andor, a „Nyílt Vélemény“ munkatársa haragos volt. Szitkozó áfát, sőt felségsértést követett el: magát a népet, a legnagyobb szuverént illette illetlen szavaival, amint kifordult a szerkesztője ajtaján. — Könnyű neki!— dohogott. — Csak ül itt és bogarássza a kéziratokat... Undok moloch egy ilyen újság! Tömni csak, tömni! S ha még jóllakna egyszerű, tápláló falattal?! De nem, a szörnynek a szája mindig látva mered s bele mindig, mindennek a legjava kell! Az is csak mnifimilian, újszerű szakács,kodásba® ... S ki fogyasztja a moloekon át ezt az apadó aggyal kieszelt rengeteg újat? Az a sok tökülke,aki itt szaladgál körülöttem az utcán! Mind földet meg mennyet akar a rongyos három koronáért! Egy kétsoros nyugtát nem tud a húsz százalékuk megirni, de az újságot azért ledobják a sikhigigyssztés s . d. — Nincs benne ma semmi! Ne ítéljük meg szegény Pengő Aladárt, ha így vélekedett is rólunk. Hogy az ördögbe ne lett volna bosszús, amikor azt mondta neki két szemrebbenéssel előbb odabent a „kéziratülő"“ .— Az ég szerelmére, hozzon egyszer már valamit! Valami ritka riportot ... És mindene,kfölült írja, amit senki sem irt még meg maga előtt! Pengő Aladárnak pedig éppen négy riportja feküdt a kézirathalmaz tetején. Szolidan szorongással mulatott rájuk. — Ezek?! — vonta fel a vállát,a kéziratölő. — Nem mondom, hogy rosszak ezek, de tud maga sokkal, de sokkalta különbező . . Befelé magába pedig sunyitott egyet a kézirat fölé. Ez volt a módszere, az önérzetet szítani így. Nem kímélni a pénzt, egy dolgot néggyel, öttel is meghatni s azt adod, amelyik a legjobb! így kapta a nevét: ,kéziratöló“. Pengő Aladár otthagyta az épületet. Tétlenül, indulattal kódorgott az utcán. Egy-két „hogy vagy.“-ra langyos utálattal felelt. — Amit nem csinált még senki maga előtt! — zúgott még egyre fülében. — Mi lehetne az az Isten csodája?! Van-e olyan egyáltalában, amit senki sem irt volna még meg? Ment, ment, baktatott. Egyszer csak egy pompás villára eszmélt. — Kié is ez? —- ötlött föl benne a kérdés. — Ja, igen, magyaros kapu, tulipán . . . Az öreg Haberkorné!... Hopp, megvan! Meginterjúvolom az öreget! Ezt még csakugyan nem cselekedte seng újságíró... se nagy, se kicsi . . . ltaberkorn Péter közgazdasági király volt. Gyémánteszü, vascselekvésü király. Arany volt az aratása. Talán már száznál több vállalata is volt. És egyre szerezte hozzá a többit. Újságíróval soha szóba nem állt. — Nincs szükségem a közvéleményre — üzente ki mindig ridegen. Úgyis az a közvélemény, amit én akarok! Ennek az embernek, pattant most neki a fölajzott búr, Pengőben az önérzet. Becsengetett. Ajtót nyitottak. Pengő Aladár csak most eszmélt arra, mire'veselkedett rá?! ' — Mit is mondok az Öregnek? ... Tannina gyár? Eh... Mi a célja, igen, mi ,az élete célja? !Bobog-e, mi a legfőbb önömé? . '.Végig se gondolta, mit mond,, ajtót tart az inas- Pengő azt-,sem tudta hogyan, ott termett a nagyér előtt. „ — Pengő Aladár? — kérdezte az öreg, ön az, «aki azokat az ostoba tárcákat írja? Pengő riadtan nézett az öreg szúrós, összenőttszömördöke alá Mi lesz itt? — gondolta magáíban. De azután úrrá lett rajta megszokott vére. — Legfeljebb megkérem a lánya kezét, ha nagyon goromba... Arra a hatásra magam is kiíváncsi vagyok! — Szolgálatra készen felelt. — Sőt ostoba riportokat is. Most azonban egy okosat szeretnék, azért bátorkodtam idejönni... Slaberkorn nem felelt rögtön Csontkeretes, pápaszeme fölött fölnézett a falra. Pengő pecig szeppenés nélkül állt az asztal előtt. — Legfeljebb kirúgni! — vélte s már éppen újra szólni akart, mikor ismét kérdést tett föl agvárfelk ura. — És azokat a bamba verseket is? Pengiő Aladárból kiveszett a félsz, harag nyoma is. Rázó hahota ugrott a helyébe, barlojfcóira felelte. — A... zo... hát is. . . Haibenkom megvárta, amíg kinevette magát. Azután intett neki. — Foglaljon helyet, akkor tárgyalhatunk! Pengő két hosszú lába megmerevül. Ahogy rázódott benne minden az előbb, annyira megállt még a lélekzete is... így még nem tettek sohra csúffá interviuvolót... Az öreg azonban újra leülésre tessékelte. Nyájasan mondta.— Természetesen nem intervju lesz a dologból ... hanem ... bizonnyal tudja, fiaim, hogy két gyermekem van, egy fiam, egy hulyom ... Pengő Aladáron édes sejtelmek búrjai lendültek*- -- - - , Csonka Magyarország nem ország Egész JVlagyaronszdg snenyonszdg