Táncművészet, 1977 (2. évfolyam, 1-6. szám)
1977-01-01 / 1. szám
Ráeszmélés a táncra Hatvanöt évvel ezelőtt, 1912 tavaszán tértem haza párizsi tanulmányutamról, tele filozófiával és tánccal. A Collège de France-on Henri Bergsont hallgattam, a Châtelet-ben Izadora Duncant bámultam. A háromévi filozofálás során a szabadon szálló gondolat intuitív varázsa, a három esti táncelőadáson a szabadon mozgó emberi test esztétikai bűvölete forrott össze bennem valamivé, melyet először tagadni akartam, majd elismertem, először görög tornának, majd orkesztikának neveztem egy mozdulatrendszerré, mely később a tánc nyersanyagát, az emberi test összes mozdulatlehetőségeit kívánta feltárni, megvizsgálni, tudományos alapelvekre helyezni és művészi célokra használni. Egy gondolat fogamzása, mint minden életindulás, nehezen köthető térhez, időhöz. Én mégis a tízes évek Párizsából fakadónak érzem, amikor a testszínű kitonban, mezítlábasan röpködő Szadora szótlanul beszélt hozzánk a színpadról, vonalakkal mondott el mindent, amit akart. Testével önmagát becsületesen megváltó, látvány- és hallomás-ritmust közlő emberalak a gondolatoknak és érzéseknek térbedalolásával és időberajzolásával soha nem észlelt empíriák határaira vitt bennünket. Amit táncolt, azt nem lehetett szavakba önteni; oda volt az rejtve, mondjuk odatáncolva az eszmélet szellemvilágának titokzatos útjaira, ahol azok járnak, akik nem mondatokkal beszélnek, közléseiknek szavak mögötti nyelve van. Ebbe a szómögöttiség- Isadora Duncan: a MARSEILLAISE