A Tanító, 1990 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1990-01-01 / 1. szám
A társadalmi közvélemény nem azonnal, hanem csak 10-15 év késéssel ocsúdott fel, s akkor gyorsult fel a pálya presztízsének a süllyedése. Az adatokból kiolvasható, hogy a nyolcvanas évekre a hazai tanítóság mintegy fele képesítés nélküliként került a pályára! A legmélyebb válságon a főváros esett át. Nem nehéz belátni, hogy miféle társadalmi presztízse lehet egy szakmának, ha ilyen arányban képzettség nélküliek művelhetik! Tény, hogy az iskolák nehéz helyzetbe kerültek, s úgy oldották meg a tanítóhiányt, ahogy tudták, mert az iskolának mennie kellett. A közoktatás tehát fojtogató napi gondokkal küszködött, a pedagógusképzés meg egyre magasabb színvonalra törekedett: egyre heterogénebbek lettek a testületek, nőtt a „mesterségbeli diszkrepancia”. Az eltelt 30 évben több, mint 90 ezren kaptak tanítói diplomát.Papíron a reális szükségletet ennek a fele is fedezte volna. Hová tűnt a végzettek másik fele? Nos, részben továbbtanult, részben elhagyta a pályát, de voltak, akik eleve nem is akartak tanítani (csak a főiskolai papírra volt szükségük.) Megjegyzendő, hogy hasonló — vagy még súlyosabb volt az óvodák helyzete. Felsőfokú végzettségűek az alapfokú intézményekben (1961-89.) igénye 42 ezer 34 ezer 76 ezer fő. Mivel az óvónők továbbtanulási aspirációja zömmel a tanítói pályára irányul, szép számmal akadnak tanítók, akik óvónői majd a tanítói oklevelüket levelező tanulással szerezték, vagyis sosem vettek részt nappali (elsősorban gyakorlati) képzésben. Mindenképpen felelősség terheli a társadalmat, amikor eltűrte, hogy a jövő nemzedékek formálását szakképzetlen vagy részben képzett (levelező) emberek végezzék! A tanítókép — s általában a pedagóguskép — devalválódásának, válságának a társadalmi belenyugvás — igénytelenség — a legfőbb oka, nem pedig más (pl. elnőiesedés, bizonytalan képzési koncepció stb.)! Az anyagi-erkölcsi elismerés bajai Közismert tény, hogy a tanítók javadalmazása nemhogy a (fizikai) szakmunkások, de a betanított munkások keresetét sem érte el az elmúlt 30 év alatt. A pálya elnőiesedése ezzel magyarázható, hiszen a tanítói fizetésből nem lehet családot eltartani avagy értelmiségi életet élni. Az anyagiaknál súlyosabbak sokszor a morális problémák, amelyek többet takarnak a kitüntetések és vállveregetések számánál!A főkérdés ugyanis az, hogy engedik-e a tanítót önállóan, felelőséggel, szabadon dolgozni! Ebben segíti-e a hivatalos és nemhivatalos társadalmi közvélemény avagy korlátozza? Ismerve a közoktatásban uralkodó állapottokat, megállapítható, hogy a tanítók gyermekek iránti szakmai-emberi felelősségét alaposan megnyirbálták; önállósága és szabadsága jelentéktelenre zsugorodott. A teljes kiszolgáltatottság — gyakran megalázottság — olyan hangzatos elvek deklarálásával vált általánossá, mint „az egész társadalom nevel” (tehát bárki beleszólhat), avagy a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása főként az iskola dolga stb. Gondok a közoktatás (általános iskola) szerepének koncepciójával Az alsó tagozati oktató-nevelő munka tagadhatatlanul nem tud kielégítő alapozást nyújtani a tanulók fejlődéséhez. Az emiatt felerősödő társadalmi elégedetlenség elsősorban a tanítóságra üt viszsza. A gyerekek fokozódó túlterheléséért, a „kúszó maximalizmusért”, a tagozatok közötti törésért, az időnkénti magas bukási arányokért stb. a szülői társadalom elsősorban a tanítóságot okolta. Az 1978-as tantervi reform bajaiért szintén. (Ennek a reformnak külön elemzést érdemelne az a sajátossága, hogy a sok szakmai újdonságát a felnőttek nehezen értették meg — lásd matematika, környezetismeret, irodalom stb. —, miáltal komoly veszélybe került a nemzedékek egy nyelven beszélése! Az új elvárások számos esetben a tanítóság tehetetlenségét, olykor csődjét idézték elő.) A 30 év során az általános iskola diszfunkciói folyamatosan kiütköztek, de mivel ez a rendszer képtelen volt az önkorrekcióra (önmaga megújítására), ezért a „felülről vezérelt”, utasításos korrekciók kampányszerű elrendelése volt az általános. Az elmúlt évtizedekben 2-3 évenként érték el az iskolákat a pedagógiai „divathullámok”, igazában egyiknek a végigvitelére sem maradt idő, mert egy újabb lobbi kiszorította a régit... Az újdonságok jelentőségéhez általában nem férhet kétség, de az kilátástalan dolog, hogy egyszerre, vezényszóra fordulatokat hajtson végre a közoktatás! Ennek a bonyolult, finom rendszernek még a közeli távlatai is évtizedes léptékűek; megbolygatása beláthatatlan felelőséggel jár mindig! A központi irányítás sosem mondott le a teljesen egységes általános iskola illúziójáról, mely egységnek a „centralizált akarat” a letéteményese. Az egységesség igyekezetében sorra elapadtak az önnálló egyéni és testületi kezdeményezések, a kibontakozást célzó kísérletek.Voltak elvetélt kísérletek a demokratikus iskola megtermelésére, ám ennek a legfőbb értelme (a gyermek, az új nemzedék érdekérvényesítése) rendszerint elfelejtődött az intézkedések útvesztőjében. A nyolcvanas évek közepétől egészséges elmozdulás tapasztalható az iskolai funkciók letisztulásában (önállóság, kísérletezés ösztönzése, a pedagógustovábbképzés rendezése stb.), ám ezek személyi- Nappali TANÍTÓ ÓVODAPEDAGÓGUS EGYÜTT tagozatról Levelező 55.574 15.415 70.989 tagozatról 39.217 30.892 (!) 70.109 Összesen: A reáliscsúcs 94.791 46.307 141.098