Tanító, 1998 (36. évfolyam, 1-10. szám)
1998-01-01 / 1. szám
Néptanítói hittel és szívvel KALLÓS KÁROLYNÉ Hetvenöt évvel ezelőtt, 1922. október 30-án halt meg Gárdonyi Géza író, a magyarság nagy tanítómestere, a nemzeti nyelv következetes művelője. Alkotó személye már életében nemzeti jelképpé vált. Olyan életművet hagyott ránk, amit ma is sajátjának érez mindenki, aki valójában ismeri. Érdekes, titokzatos ember volt. „Lenni akart és nem látszani” - mondták róla kortársai. Könyveiből, írásaiból mégis jól ismeri az egész világ, mert alkotásaiban benne van a lélek, műveinek minden sora saját lelkének „leheletét” hordozza. Alkotói törekvéseinek értékes termékei időről időre vonzóvá, összességében halhatatlanná teszik a nagy írót. Hetvenöt év távlatából is elmondhatjuk: neve összeforrt az egri csillagokkal, a néptanítóval, a lámpással, a „tanítóbaráttal”. Emlékét mindenütt őrzik, ahol járt, írt, tevékenykedett, ahol az élet lüktetését árasztó műveit olvassák, tanulmányozzák. Mert alkotásaiból sugárzik a tanítás, a szív és a lélek művelésére irányuló törekvés, a nemzeti műveltség szüntelen emelését célzó termi akarás. Móra László a „tanítók tanítójának”, Kosztolányi Dezső „az egész magyarság tanítómesterének” nevezte. Valójában belső érzületében élete végéig tanító maradt; kezdetben az osztályteremben, később a nemzet katedráján művelte mesterségét. 1881-ben néptanítóként indult pályája. Fiatalon, lendületesen, eredeti tervekkel, elképzelésekkel lépett be az iskolába. Vajon miként tudta öszszeegyeztetni új szemléletű törekvéseivel az akkori megrögzött iskolai rendszert? Karád, Devecser, Sárvár, Dabrony népiskoláiban szerzett tapasztalatai, élményei sokrétűen elénk tárulnak írásaiból, műveiből. Szerette a gyermekeket, nagy gonddal nevelgette, formálgatta a rábízott kis „lélekvirágokat”. Kovács Rozika, Fodor Lidi, Tabi Jóska, Bozóki Ilonka, Kószó Jancsi mélyen a szívéhez nőtt. „Nekem semmi sem olyan szép, mint az ártatlan gyermeki arc” - mondta többször barátainak. Későbbi nagy műveinek kedves gyermekszereplőit - Vicuskát, Gergőt, Zétát, Jancsit és a többieket - is mindig körültekintő gonddal és gyönyörűséggel formálgatta. Tanítási elveiben, metodikájában korát meghaladó elképzelések megvalósításán fáradozott. Mindenekfölött hangsúlyozta a nevelést. Pedagógiai felfogása szerint „először a lelket kell csiszolgatni, utána az értelmet”. Nevelési eszköztárában gyakran alkalmazta a megértést, az együttérzést, a szeretetet és a meggyőzés számos formáját. Szelíden, apaiasan megsimogatta a bánatos Tabi Jóskát, vigasztalta, gyámolította a beteg Rozikát, felkereste a mezőn Ábrist, s a fűzfa alatt tanította a betűvetés tudományára. „Minden gyermeket gondozni kell, de nem egyformán, karaktere ellenére” - hitte, megérezte az egyéni bánásmód jelentőségét a nevelésben, tanítványaihoz személyiségükön keresztül közelített. Iskolájában következetesen fáradozott a gyermek elfogadását előtérbe helyező természetes, közvetlen viszonyrendszer megteremtéséért. A tanterv „lélektelen ledolgozása” idegen volt számára. Határozottan bírálta a száraz stílusú, üres szellemű tankönyveket. A népiskolák képzési rendszerében hiányolta az illemtant, a gazdálkodás tanítását, a kézügyességen alapuló oktatást. Különös fontosságot tulajdonított a közvetlen megfigyelésen és tapasztaláson alapuló tanításnak. Ha módja nyílott rá, gyakran tartott órákat a szabadban, az iskolaudvar „gyepes helyén”. „Az én iskolámban csupa szemléltetés lenne minden, csupa eleven szó” - ez az alapelv mélyen áthatotta pedagógiáját. A szakmában érvényesített egyéni törekvéseit a tanügyi környezet gyakran értetlenül fogadta, a korabeli feljegyzések szerint „furcsán tanított”. Munkáját több esetben élesen bírálta a tanfelügyelő, a „magas iskolaszék” tagjai sem támogatták. Négyéves falusi tanítóskodása számos szép és értékes, de még több nyomasztó és kimerítő tapasztalatot hagyott lelkében. A pályán szerzett benyomásait írói forrásként bőségesen hasznosította, erre a későbbiekben folyamán is többször utalt: „annyi kincset gyűjtöttem tanítókoromban, hogy háromszáz évig is lenne mit írnom”. Kezdő tanítóként gyakran kényszerült olyan élethelyzetbe, ahol kiszolgáltatottságban és megalázottságban volt része. Az ilyen állapot önérzetét mélységesen sértette, lelki életét nyugtalanította, megviselte. Ennek is tulajdonítható, hogy gyakran felemelte szavát a tanítóság mellett, a magyar tanügy érdekében. Nagy lehetőséget látott ehhez a sajtóban. Fiatal újságíróként 1886 januárjában havonként megjelenő pedagógiai lapot indított Győrött, Tanítóbarát címmel. „A legfüggetlenebb tanügyi lap és vidéki” - tette közzé a sajtóban. Lapjában őszintén, önzetlenül tenni akart a kultúráért. Ebben különösképpen támaszkodni kívánt a nyilvánosságra, segítségül hívta a néptanítókat. Milyen átfogó kérdésekkel foglalkozott a Tanítóbarát? A benne közzétett cikkek, tanulmányok, információk elsődlegesen az ország tanügyi állapotának megvilágítására, a tanügyben szereplő személyek helyzetének, tevékenységének bemutatására irányultak. Néptanítók sokaságának véleményét, gondjait, félelmeit, aggodalmait, szakmai meglátásait és jobbító szándékú javaslatait tolmácsolta hónapról hónapra a lap. Az írásokból egyértelműen kiderült, mennyire elhanyagolt, „áldatlan” tanügyi állapot jellemzi a századvégi Magyarország népoktatását. Az okok összefüggésbe hozhatók a néptanítók lehangoló helyzetével. A megalázóan alacsony jövedelemmel rendelkező tanító képtelen munkakörének és képzettségének megfelelő életmód gyakorlására. Gárdonyi „Az év utolsó órája” című cikkében élesen tiltakozott a néptanítók szomorú sorsa ellen: „Nem akarunk a társadalom nyomorultjai lenni, mert mi neveljük a népet, a nemzetet, a mi fáklyánk hinti a szellemi világosság első sugarait”. Világosan látta azt is, hogy a néptanítók elszigeteltsége, érdekképviseletük hiánya megnehezít mindennemű előrelépést, változtatást. Szomorú valóság, de „hazánkban a legnagyobb távolság a néptanítók és a közoktatási minisztérium között van”. Márpedig végre tudomásul kellene venni, a „népoktatás maga a tanügy” - írta egyik tanulmányában. Kérlelhetetlenül támadta Trafort Ágoston közoktatásügyi miniszert „pazarlásai” miatt. Bírálta a szakfelügyelőket, mert többségük nem rendelkezik szakmai kompetenciával, emberileg sem segíti a tanítók munkáját. A magyar művelődésügy egyik súlyos gondja a demokratikus irányítási törekvések teljes hiánya. A kritikus hangvételű Tanítóbarát őszintén feltárta a népoktatók műveltségbeli állapotát is. Állást foglalt a tanítók önművelésének szükségessége és jelentősége mellett. Többször hangsúlyozta: „a tanító a művelődés első bajnoka”. Ha szakmájának igazi mestere kíván lenni, folytonosan képeznie kell magát, haladnia a „haladó művelődéssel”. Gárdonyit különös érzékenységgel foglalkoztatta a tanítói önbecsülés és öntudat kérdése. A lapban erről többször írt. Óvta tanítótársait a „szolgai alázatosságtól”, emberi tartásra, megfontoltságra intette őket. Meggyőződéssel vallotta és hirdette: „a jó tanító maga emeli társadalmi állását”. Hogyan lehetne segíteni a tanítók folyamatos művelődését? Ehhez számos javaslat olvasható a lapban. Többek között könyvajánlás, konkrét filozófiai, neveléstudományi, szépirodalmi művek megnevezésével. Országos intézkedések szorgalmazása, amelyek lehetővé tennék az olcsó könyvkiadást, a pedagógiai tapasztalatcserét, a külföldi tanulmányutakat. Szórosta a szép és magyar beszéd folytonos csiszolása céljából. Idegen szavak értelmezése, magyarázata. A Tanítóbarát négy évfolyamot ért meg. Olvasói tábora hatalmas méretűvé duzzadt. Ötven tanítóegylet csoportosult köré. Sikerének legfőbb titka a néptanítók igaz érzületéből fakadó, őszinte hangú megszólalásában keresendő. A lap mindenkor tisztán, világos szemlélettel, hatásosan, egyszerűen fogalmazta meg mondandóját. Olvasói érezték és tudták, hogy a szerkesztő Gárdonyi igaz néptanítói hittel és szívvel nevelni, oktatni, segíteni akar, tenni és cselekedni azok érdekében, akik az ő számára a „legtiszteletreméltóbb” személyek. Az ország tanítósága nemcsak a Tanítóbarátot, hanem Gárdonyit is magáénak érezte, mestereként tisztelte. „A nagy tanító tanító marad az iskolán kívül is, tanító marad műveiben. A tanítók tanítója” - írta róla halála után néhány évvel Öveges Kálmán. Mi, pedagógusok elődeinkhez méltó megbecsüléssel emlékezünk rá, személyében kora oktatásügyének, a nemzeti művelődésnek egyik élharcosát tiszteljük. Mindig nyitott szemlélete, jobbító szándékú, előre mutató törekvésre irányuló magatartása ma is tanító erejű lehet számunkra.