Tanító, 1998 (36. évfolyam, 1-10. szám)

1998-01-01 / 1. szám

Néptanítói hittel és szívvel KALLÓS KÁROLYNÉ Hetvenöt évvel ezelőtt, 1922. október 30-án halt meg Gárdonyi Géza író, a magyarság nagy tanítómestere, a nemzeti nyelv következetes művelője. Alkotó személye már életében nemzeti jelképpé vált. Olyan életművet hagyott ránk, amit ma is sajátjának érez mindenki, aki valójá­ban ismeri. Érdekes, titokzatos ember volt. „Lenni akart és nem látszani” - mondták róla kortársai. Könyveiből, írásaiból mégis jól ismeri az egész világ, mert alkotásaiban benne van a lélek, műveinek minden sora saját lelkének „leheletét” hordozza. Alkotói törekvéseinek értékes termékei időről időre vonzóvá, összessé­gében halhatatlanná teszik a nagy írót. Hetvenöt év távlatából is elmond­hatjuk: neve összeforrt az egri csillagokkal, a néptanítóval, a lámpás­sal, a „tanítóbaráttal”. Emlékét mindenütt őrzik, ahol járt, írt, tevékeny­kedett, ahol az élet lüktetését árasztó műveit olvassák, tanulmányozzák. Mert alkotásaiból sugárzik a tanítás, a szív és a lélek művelésére irányuló törekvés, a nemzeti műveltség szüntelen emelését célzó termi akarás. Móra László a „tanítók tanítójának”, Kosztolányi Dezső „az egész magyarság tanítómesterének” nevezte. Valójában belső érzületében élete végéig tanító maradt; kezdetben az osztályteremben, később a nemzet katedráján művel­te mesterségét. 1881-ben néptanítóként indult pályája. Fiatalon, lendületesen, eredeti tervekkel, elképzelésekkel lépett be az iskolába. Vajon miként tudta ösz­­szeegyeztetni új szemléletű törekvéseivel az akkori megrögzött iskolai rendszert? Karád, Devecser, Sárvár, Dabrony népiskoláiban szerzett ta­pasztalatai, élményei sokrétűen elénk tárulnak írásaiból, műveiből. Sze­rette a gyermekeket, nagy gonddal nevelgette, formálgatta a rábízott kis „lélekvirágokat”. Kovács Rozika, Fodor Lidi, Tabi Jóska, Bozóki Ilon­ka, Kószó Jancsi mélyen a szívéhez nőtt. „Nekem semmi sem olyan szép, mint az ártatlan gyermeki arc” - mondta többször barátainak. Ké­sőbbi nagy műveinek kedves gyermekszereplőit - Vicuskát, Gergőt, Zé­­tát, Jancsit és a többieket - is mindig körültekintő gonddal és gyönyö­rűséggel formálgatta. Tanítási elveiben, metodikájában korát meghaladó elképzelések megva­lósításán fáradozott. Mindenekfölött hangsúlyozta a nevelést. Pedagógiai felfogása szerint „először a lelket kell csiszolgatni, utána az értelmet”. Ne­velési eszköztárában gyakran alkalmazta a megértést, az együttérzést, a sze­­retetet és a meggyőzés számos formáját. Szelíden, apaiasan megsimogatta a bánatos Tabi Jóskát, vigasztalta, gyámolította a beteg Rozikát, felkereste a mezőn Ábrist, s a fűzfa alatt tanította a betűvetés tudományára. „Min­den gyermeket gondozni kell, de nem egyformán, karaktere ellenére” - hitte, megérezte az egyéni bánásmód jelentőségét a nevelésben, ta­nítványaihoz személyiségükön keresztül közelített. Iskolájában következetesen fáradozott a gyermek elfogadását előtérbe helyező természetes, közvetlen viszonyrendszer megteremtéséért. A tanterv „lélektelen ledolgozása” idegen volt számára. Határozottan bírálta a száraz stílusú, üres szellemű tankönyveket. A népiskolák képzési rendszerében hiányolta az illemtant, a gazdálkodás tanítását, a kézügyességen alapuló oktatást. Különös fontosságot tulajdonított a közvetlen megfigyelésen és tapasztaláson alapuló tanításnak. Ha módja nyílott rá, gyakran tartott órákat a szabadban, az iskolaudvar „gyepes helyén”. „Az én iskolámban csupa szemléltetés lenne minden, csupa eleven szó” - ez az alapelv mélyen áthatotta pedagógiáját. A szakmában érvényesített egyéni törekvéseit a tanügyi környezet gyak­ran értetlenül fogadta, a korabeli feljegyzések szerint „furcsán tanított”. Munkáját több esetben élesen bírálta a tanfelügyelő, a „magas iskolaszék” tagjai sem támogatták. Négyéves falusi tanítóskodása számos szép és érté­kes, de még több nyomasztó és kimerítő tapasztalatot hagyott lelkében. A pályán szerzett benyomásait írói forrásként bőségesen hasznosította, erre a későbbiekben folyamán is többször utalt: „annyi kincset gyűjtöttem ta­nítókoromban, hogy háromszáz évig is lenne mit írnom”. Kezdő tanítóként gyakran kényszerült olyan élethelyzetbe, ahol kiszolgáltatott­ságban és megalázottságban volt része. Az ilyen állapot önérzetét mélysé­gesen sértette, lelki életét nyugtalanította, megviselte. Ennek is tulajdonít­ható, hogy gyakran felemelte szavát a tanítóság mellett, a magyar tanügy érdekében. Nagy lehetőséget látott ehhez a sajtóban. Fiatal újságíróként 1886 januárjában havonként megjelenő peda­gógiai lapot indított Győrött, Tanítóbarát címmel. „A legfüggetlenebb tanügyi lap és vidéki” - tette közzé a sajtóban. Lapjában őszintén, önzetle­nül tenni akart a kultúráért. Ebben különösképpen támaszkodni kívánt a nyilvánosságra, segítségül hívta a néptanítókat. Milyen átfogó kérdésekkel foglalkozott a Tanítóbarát? A benne közzétett cikkek, tanulmányok, infor­mációk elsődlegesen az ország tanügyi állapotának megvilágítására, a tan­ügyben szereplő személyek helyzetének, tevékenységének bemutatására irá­nyultak. Néptanítók sokaságának véleményét, gondjait, félelmeit, aggo­dalmait, szakmai meglátásait és jobbító szándékú javaslatait tolmácsolta hónapról hónapra a lap. Az írásokból egyértelműen kiderült, mennyire el­hanyagolt, „áldatlan” tanügyi állapot jellemzi a századvégi Magyarország népoktatását. Az okok összefüggésbe hozhatók a néptanítók lehangoló hely­zetével. A megalázóan alacsony jövedelemmel rendelkező tanító képtelen munkakörének és képzettségének megfelelő életmód gyakorlására. Gárdo­nyi „Az év utolsó órája” című cikkében élesen tiltakozott a néptanítók szomorú sorsa ellen: „Nem akarunk a társadalom nyomorultjai lenni, mert mi neveljük a népet, a nemzetet, a mi fáklyánk hinti a szellemi világosság első sugarait”. Világosan látta azt is, hogy a néptanítók elszigeteltsége, ér­dekképviseletük hiánya megnehezít mindennemű előrelépést, változtatást. Szomorú valóság, de „hazánkban a legnagyobb távolság a néptanítók és a közoktatási minisztérium között van”. Márpedig végre tudomásul kellene venni, a „népoktatás maga a tanügy” - írta egyik tanulmányában. Kérlel­hetetlenül támadta Trafort Ágoston közoktatásügyi miniszert „pazarlásai” miatt. Bírálta a szakfelügyelőket, mert többségük nem rendelkezik szak­mai kompetenciával, emberileg sem segíti a tanítók munkáját. A magyar művelődésügy egyik súlyos gondja a demokratikus irányítási törekvések teljes hiánya. A kritikus hangvételű Tanítóbarát őszintén feltárta a népoktatók mű­veltségbeli állapotát is. Állást foglalt a tanítók önművelésének szükséges­sége és jelentősége mellett. Többször hangsúlyozta: „a tanító a művelődés első bajnoka”. Ha szakmájának igazi mestere kíván lenni, folytonosan ké­peznie kell magát, haladnia a „haladó művelődéssel”. Gárdonyit külö­nös érzékenységgel foglalkoztatta a tanítói önbecsülés és öntudat kér­dése. A lapban erről többször írt. Óvta tanítótársait a „szolgai aláza­tosságtól”, emberi tartásra, megfontoltságra intette őket. Meggyőző­déssel vallotta és hirdette: „a jó tanító maga emeli társadalmi állá­sát”. Hogyan lehetne segíteni a tanítók folyamatos művelődését? Ehhez számos javaslat olvasható a lapban. Többek között könyvajánlás, konkrét filozófiai, neveléstudományi, szépirodalmi művek megnevezésével. Orszá­gos intézkedések szorgalmazása, amelyek lehetővé tennék az olcsó könyv­kiadást, a pedagógiai tapasztalatcserét, a külföldi tanulmányutakat. Szó­rosta a szép és magyar beszéd folytonos csiszolása céljából. Idegen szavak értelmezése, magyarázata. A Tanítóbarát négy évfolyamot ért meg. Olvasói tábora hatalmas mére­tűvé duzzadt. Ötven tanítóegylet csoportosult köré. Sikerének legfőbb tit­ka a néptanítók igaz érzületéből fakadó, őszinte hangú megszólalásában keresendő. A lap mindenkor tisztán, világos szemlélettel, hatásosan, egy­szerűen fogalmazta meg mondandóját. Olvasói érezték és tudták, hogy a szerkesztő Gárdonyi igaz néptanítói hittel és szívvel nevelni, oktatni, segí­teni akar, tenni és cselekedni azok érdekében, akik az ő számára a „legtisz­teletreméltóbb” személyek. Az ország tanítósága nemcsak a Tanítóbarátot, hanem Gárdonyit is ma­gáénak érezte, mestereként tisztelte. „A nagy tanító tanító marad az is­kolán kívül is, tanító marad műveiben. A tanítók tanítója” - írta róla halála után néhány évvel Öveges Kálmán. Mi, pedagógusok elődeinkhez méltó megbecsüléssel emlékezünk rá, személyében kora oktatásügyének, a nemzeti művelődésnek egyik élharcosát tiszteljük. Mindig nyitott szemlé­lete, jobbító szándékú, előre mutató törekvésre irányuló magatartása ma is tanító erejű lehet számunkra.

Next