Tanító, 1999 (37. évfolyam, 1-10. szám)

1999-01-01 / 1. szám

A szellem ereje EGRI-SZILÁGYI IMRE Több mint ezeréves múltunk igazolja, hogy a magyar nép már nemzedékek óta nemzetté válása embriójával teherben van és várandós önmagával! A kezdetektől önnön lehetőségeit kémlelve irtózatos elszánással és megrendítő erővel akarja maga magát megszülni. A honfoglalás és az első katolikus királykoronázása nem csak történelmi epizód számára, hanem mindkettő önteremtésének valódi kinyilatkozása, vagyis revelációja arról, hogy: mit kell tennie?! A történelem apokalipszisei után szüntelenül ezt a „mintát”, mint valami imitatio Dei-t ismétli! így adott már ezerben Álmos pogány isten királyi áldozatához I. István keresztény királyi értékeket. Ezzel teljes lett az eminens archetipikus cselekedet. Ezt az élményt idézi meg a XIX. században Madách Imre remeke, Az ember tragédiája is. A forradalom és a szabadságharc bukásán már túl, de az 1867-es kiegyezésen még innen éppen az 1860-as éveket írták, amikor a nagy sztregovai átélte az emberiség apokaliptikus látomásait. (Rövidesen már - Arany János szerkesztői jóváhagyásával - olvashatták az érdeklődők javított strófáit.) Madách művét azóta valamenynyi jelentős élő és holt nyelvre lefordították. A drámai költemény átültetésekor - úgy látszik - ez esetben a magyar nyelv közmondásos nehézsége a külföldinek sem okozott gondot. Ez azzal is összefügghet, hogy az alkotás egyszerre szól az ember nemzeti és egyetemes archetipikus sorsáról! A költő/gondolkodót ugyanis a hontalanná vált, azaz elmenekült istenek éppúgy igézték, mint az eljövendő honfoglalók. Madách így tudatja velünk, hogy az embervilág sohasem lehet isten nélküli világtalan „úrré”. Hiszen számtalanszor eltávoztak tőle az istenek, de végleg soha nem hagyták el. Ahogy útvesztőinkben mi is mindig megidézzük őket, hogy szellemi erejükbe kapaszkodva túlléphessünk vaksötét gondjainkon! Ez Madách művének alapgondolata, amelyet kortárs kritikusának, Erdélyi Jánosnak vázolt is .Egész művem alapeszméje az akar lenni, hogy amint az ember istentől elszakad s önerejére támaszkodva cselekedni kezd, az emberiség legnagyobb és legszentebb eszméin egymás után cselekszi ezt. Igaz, hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge, mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint tragikum), de bár kétségbeesve azt tartja, hogy eddig tett minden kísérlet erőfogyatkozás volt, azért mégis fejlődése mindig előbbre s előbbre ment, az emberiség haladt, ha a küzdő egyén nem is vette észre, s azon emberi gyöngét, amelyet saját maga legyőzni nem bír, az isteni gondviselő vezérlő keze pótolja, mire az utolsó jelenet „küzdj és bízva bízzál”-ra vonatkozik.” Az emberhez illő magatartás tehát az, ha létkérdésében a transzcendentálisba is kapaszkodik! Ezt kívánják az értékek, hiszen az ideális létben otthonosak! A humán tőke nemcsak termelőerő! * A létezésre buzdító szavak az önérvényesítő élet mindenkori természetes lüktetésének áradó kegyelméből fakadnak. Igaz a „vég” Szókratésztól számítva Schopenhaueren át Camus-ig és Illyés Gyuláig, de tovább másokig a filozófiának is nagy gondja. A gyermeköngyilkosságok mutatják, hogy már korán itt áll előttünk a transzcendenstől a hétköznapiig nyíló lét egésze, hogy a rész egész mindenkori alternatíváiban valóban útkeresők lehessünk. Létkérdés tehát az, hogy megelégszünk-e a racionalitás nyújtotta világgal, vagy pedig az időfölöttibe is reveláló szellem ereje sem nélkülözhető az útkereséshez? Ahány terület ii., annyiféle lehet az ideák vezette út. Madách a XII. színben a tudománytól, a hagyománytól (ti. a vallástól) és a profán/szent kinyilatkoztatástól egyaránt várt mintát. A falanszterben játszódó szín különösen fontos, mert itt egyszerre beszél ugyanarról mint gondolkozó és mint költő. A különbség az maga is így látta szellemi területeinek eltérő sajátosságát hogy gondolkozóként a létet mondja, költőként pedig a szentet nevezi meg. Gondolkodóként ugyanis így értekezik a csak részleteket vizsgáló tudományról: „A filozófia köre most fogy, amint a tudásé terjed s lesz természettudomány. Szükségesek e részletek, hála munkásaiknak, de amint előbb a teóriát s ráalkalmazták az életet, most midőn ezt vizsgálják tüzetesen, eredményeiből kell a teóriát vonni... mi ebből kijő, fogja adni az igazi filozófiát. A filozófia lesz az építész, ki az egészet felfogja.” Egészként felfogni a részeket már önmagában is mutatja a szellem erejét, de ha azt poézissé is formálja — egyenesen transzcendentálissá, mert művészivé teszi a képet! Az esztétikai metamorfózis az előző szöveghez mérten — kötött beszédként és dialógusban folyik. Ádám és a Tudós imigyen polemizál: „Ádám: Mi, a tudvágyat szakhoz nem kötők, / Átpillantását vágyjuk*az egésznek, /Tudós: Ez helytelen. Kicsinyben rejlik a nagy, / Olyan sok a tárgy, létünk oly rövid, / Ádám: Igaz, Tudom jól, hogy kell olyan is. / Ki homokot hord, vagy követ farag: / Nélküle nem emelkedik terem / De csak homályban tévelyeg, / S fogalma sincs arról, miben segít, / Csak az építész látja az egészet, / bár megfaragni nem tud egy követ, / A művet ő teremti, mint egy isten. Ezek a reveláló szavak akkor hangzanak el, amikor a magyarság számára újólag sorskérdés egy következő , honfoglalás”, amelyben az első nem jelképesen, hanem valóságosan ismétlődhet. Sokat tehet ehhez a kinyilatkoztatás szellemi ereje is, ha tudjuk hagyományos „rendeltetését” is. A kinyilatkoztatás és eredete: * A Krisztus születése utáni első században a Néró fennhatósága alatt élő keresztényeken rettegő félelem vett erőt. Az új hit követőit keményen üldözték. Aki keresztény volt és tudott, menekült. Másokat száműztek. János apostolt pl. Patmosz szigetére toloncolták. Ezek és más megpróbáltatások ellentmondtak Jézus ama ígéretének, hogy: „Ne féljetek, én legyőzöm a világot.” E győzelemnek még reménye sem látszott! A kegyetlen megtorlások félelmetessé tették a jövőt. Egyre több hívő kezdett kételkedni Jézus eljövetelében. Az apostolok igyekeztek visszaadni a reményt. János szintén erre törekedett. A meggyőzéshez korhű műfajt választott. 1