Tanító, 2005 (43. évfolyam, 1-10. szám)

2005-01-01 / 1. szám

A partnerség titkaiból Az ünnep metamorfózisa CSILLAG FERENC December egyik délutánján két anyuka beszélgetett a villa­moson. Az utasok többsége hatalmas pakkokkal egyensú­lyozott. Mindenki a közelgő ünnepekre készült. A pesti forgalom nyugtalansággal, feszültséggel párosult. Az a szerda délután olyan volt, mintha az emberekben az tudato­sult volna, hogy többet az üzletek nem nyitnak ki, tehát valamiféle világvégeszerű pánik lett úrrá mindenkin. A két asszony szavai kissé hangosak voltak, ezért akarva-akarat­­lan többen is hallották eszmefuttatásaikat. A magasabb, úgy a harmincas évei közepén járt. — „A halálom ez a hónap! Két gyerekkel ez olyan, hogy sem időben, sem anyagilag, de fizikailag sem bírom! — hangzottak a keserű szavak. — Tudod, először Mikulásra kellett őket felkészítenem. Már az októberi szülői értekezleten is erről beszéltünk. A kisebbnél a tanító néni jól megcsinálta, csak azt kérte, küldjünk be 400 forintot, s az ajándékokról, a dekorációról és az uzsonnáról ő gondoskodik. A nagyobbnál, tudod, Olivérről, a negyedikesről van szó, ott cetliket húzogattak, kisorsolták a megaján­dékozandó társ nevét. Persze a fiamnak éppen egy lányt kellett megajándékoznia! Napokig vitatkoz­tunk, hogy mit is vegyünk. Olivér legszívesebben el sem ment volna, mert neki már ciki, hogy kit is ajándékoz meg. Nagy rábeszélésre vettünk egy kirakós játékot, becsomagoltam, a fiam meg vitte. Ő viszont egy egész jó kazettát kapott. Nem örült neki, de nekem nagyon tetszik. ” — „Ne is mondd — így a másik szülő —, nálunk mindez kiegészül a közös karácsonyozással! Van a Mikulás, amely az osztályközösségében zajlik. Majd jön az iskolai nagy karácsony, amikor a teljes közösség szórakozik. Ez az utolsó tanítási nap helyett van. De tudod, engem inkább emlékeztet egy farsangi kavalkádra, mint a csendes, meghitt ünnep­re. És persze mindez mindenütt megsokszorozódik, hiszen a külön angolon is karácsonyoznak a gyerekek, majd a zeneórán is, sőt a korcsolyaedzésen is. ” — „Mindez szerintem csak arra jó, hogy a pedagógu­sok megrendeztessék a maguk köszöntését! ” Be kell vallj­am, itt elfogyott a türelmem, szívesen közbe­szóltam volna, de nem akartam a szülői beszélgetést vitázás­­sal megzavarni. De mire is jók az ünnepek? Mindig mindent meg kell ismételni az iskolában is? — töprengtem az út további részén. Magam nagyon szeretem az ünnepeket, tanítványaimmal mindig is próbáltam átéreztetni az ünnepek fontosságát, megtanítani a rákészülés módját. Ez nem véletlen, hiszen egy gyerekkori „kalandom” mind a mai napig emlékezetes­sé teszi az ajándékozást, a karácsonyt. Minden osztályom­nak el is meséltem a történetet, s ők tátott szájjal hallgatták. Hogy mi is történt voltaképpen? Az esemény 44 évvel ezelőtt, 1960-ban játszódott le, de még ma is élénken él bennem, s azt is elmondhatom, hogy azóta karácsony körül minden eszembe jut újra. Édesanyám már november közepe táján félrevont, s el­mondta, közeledik az ünnep. Ilyenkor mindenkinek — akit szeretek — illik valamivel kedveskedni. Megterveztette, kinek mit is szeretnék adni, venni, készíteni. A felsorolásból természetesen önmagát kihagyta. Tudta, s ebben utólag is igazat kell adnom, hogy egy második osztályos gyereknek gondolnia kell arra is, aki az ötletadó, a tervező, sőt az egész családi program megszervezője. Nem voltam túlzottan taka­rékos gyerek, de a heti ötforintos zsebpénzemet félretettem. Időről időre beszélgettünk, hol is tartok a készülődésben. Nagy család voltunk, a nagy­szüleimmel közös lakásban laktunk, s anyai unokatestvéreim is folyamatosan velünk voltak. Nem kellett különösebb tudás ahhoz, hogy minimá­lisan hat ajándékot produkáljak. Először nagymamámnak vettem valami apróságot, kértem az édesanyámat, hogy kísérjen el, mert a bolt, ahol az ajándékot szerettem volna beszerezni, néhány villamosmegállóval odébb volt. Majd következett az édesapám. Ott anyám szerepe annyi volt, hogy „eldugja” a meglepetést. December közepére — a tervek szerint — mindenkinek az ajándéka már a megfelelő helyen volt. És itt álljunk meg egy pillanatra! Az iskolában a tanító nénink is szólt az ajándékozás fontossá­gáról. A kézimunka- és a rajzórákon dolgoztunk is derekasan. 1960 már nagyon messze van, majd’ egy emberöltő. Mégis jól emlékszem, hogy az osztályba december 6-án megérkezett a Télapó. Akkortájt ilyenek örvendeztették meg a gyerekeket. A negyvenegy diák izgatottan leste a zsákból előkerülő ajándéko­kat, amelyek a megszólalásig egyformák voltak, csupán abban különböztek, hogy mindenkiét a saját névjegye díszítette. Persze a szigorú, fehér szakállas vendég az osztály valamennyi tagjáról mondott néhány jellemző tulajdonságot, a dicsérettel fukarkodott, az elmarasztalásokat bővebben osztotta. Mind­annyian azt figyeltük, ki is lehet a vendég. Reménytelen volt kitalálnunk. Többen faggatózásba kezdtek, vajon kinek az apukája lehet a jóságos öregember. A tanító néni sejtelmesen mosolygott, de a vendég távoztá­­val, akinek persze még rengeteg helyre kellett mennie, folytattuk a tanulást. A nyelvtanórán egyszer-egyszer meg­­zörrentek az ajándékcsomagok, aztán visszatértünk a napi munkánkhoz. Mintegy 30 percnyi idő jutott erre az ünnep­ségre. A karácsonyi szünet előtt nem rendeztünk semmiféle osztályprogramot. A faliújságon egy díszített fenyőgally jelezte a közelgő ünnepet és a vele együtt érkező téli szünetet. Emmi néninek gondja volt rá, hogy a családnak készített ajándékokat átnézze, apróbb javításokat eszközöl­jön. Jó tanáccsal is ellátott bennünket: „Ne feledkezzetek meg arról, hogy az ajándékozás nem pótolhatja azt a szeretetet, amit ti is elvártok a családotoktól! Segítsetek, érezzétek jól magatokat, januárban majd beszélünk arról, kinek, hogyan sikerült a családi ünnep. ” December 22-től már nem mentünk iskolába.

Next