Társalkodó, 1834. január-december (3. évfolyam, 1-104. szám)
1834-01-15 / 5. szám
Leila megesküvek. — „Köszönöm kedves! — monda Benőni — de nem fogsz-e visszaborzadni a’ halaitól , ha terjedt keze teendi rajtad az életoltó döfést?“ — „Végső vonagló pillanatom fog ezért köszönni neked!“ felszólamlék Leila, férje körül fonván karjait. „Érdemes leánya a vértanú Kalebnek — monda Benőni álméló tisztelettel, — meg nem csak hitem, nagy al te szived Jeruzalem’ lelkes leánya !“ — — „Ah, Benőni! — esdeklék Leila mézédessérjű hangon — melt esküszüle te is viszont nekem, hogy megőrződ azt, mi lelkemnek legszentebb ?“ — „Meg meg,“ viszontá Benőni szilárdul, ha jámboran tekintve a1 kedves hölgyre. „Eshügyélmeg tehát, hogy soha keresztyén nem leendesz!“*) — Benőni urait a1 törvénykönyv1 (thorah) szent czikkelyére tévé ’s gyermekinek fejére esküvék meg. A1 nyugalom1 ’s béke1 szent érzelme emelé el ritka párt kebelét ’s ők derültebb arcczal tekinték egymást ’s már azon órát is , melly őket gyermekiktől elszakasztandó vala , szendébb lélekkel várhatók. A házajtón egy hánnas lassú kopogás hirdeté, hogy jőnek a’ hollandiak — ’s itt az elválás’ órája. Leila még is megrezzene, midőn Benéni kéré, hogy a’ gyermekeket öltöztesse fel, mig maga leindult a’ férfiaknak ajtót nyitni. Halkan , mintha a’ perczenéti röptét akarná késtetni, ballagott Leila —térdei remegvén — a’ kisdedek’ hálóterme felé ’s imádkozók, hogy fel ne ébrednének. Az Isten meghallgat á kérelmét, a’ gyermekek mélyen ’s édesen alvónak, míg a’ boldogtalan anya őket könyhullajtások közt felöltözteté ’s elboritá csókjaival. Most a’ zordon hajós szózatokat meghalló a’ családteremben, belépett ’s reszketeg hangon monda feléjük a’ Jeruzalemitáki béke-üdvözletét: „Schalom lacem!“ El fölséges jelenésen bámulva meghajlanak a férfiak , mondván: „Üdvözlégy derék asszony!“ mit Benéni hitvesének megfejte. A1 hajósok hatan valónak ’s közöttük egy, óriási testalkatú férfi , naptól barnított arcczal ’s bozontos szakállal; ez a1 pénzváltót hosszan, de szelíd szemekkel kémlelve nézgelé ’s azután kezét hirtelen örömriadva megkapván, e’ valódi hajós-kérdéssel szólítá-meg: Bliksem! dwaal ik? ge bint de brave Benőni! spreekt, Mynheer!“ (Ezer villám! csalódom-e? Hisz te a derék Benőni vagy? szólj uram!). Benőni, ki a’ hollandi nyelvet nem érté, német nyelven válaszola: „Benőni az én nevem, de én téged nem értelek erős férfi!“ — „Majd meglesz hű barátom! mert te csakugyan az vagy; nézz csak jól reám, épen nem emlékezel?“ kérdő a’ hollandi , tiszta német alakkal. Benőni kémlőleg tekintést ’s fejét hajtogató. „Átkozott rövid emlékezet egy pénzbúvárban, mint te vagy barátom, — dünnyöge az óriás — négyezer tallért kiszór, mig én egy dubeltjét! Hm! hm! Halljad tehát! Bécsben ő hollandi felségének egykor egy vígkedvű szeles hajóstisztje volt, ki egy tánczmulatság’ alkalmával zsebkönyvét minden váltó-levelivel együtt elveszte ’s aztán egy kávéházban bizonyos stambuli banquierrel vígan schakot játszók ’s ezen igen szép ’s barátságos férfinak veszteségét panaszlá ’s tőle becsületszavára négyezer tallért veve kölcsön.4'* — „Hah , van der Kerk!“ kiálta Benéni álmélkodva, és szívesen tűré, midőn a’ hálás ember őt vas melléhez szorítván, ismét ’s ismét csókoló. — „Igen, van der Kerknek nevezők azon forgórészes suhanezot — csevegő a’ hollandi — ’s e’ szélkelepén valók. Halljad csak tovább barátom ! Tegnap előtt a’ hollandi követ, az én igen becsülni méltó rokonom elhivat engem szállására, ’s itt szót tesz egy barátjáról, bizonyos zsidó banquier-ről, kit ő Benoninak nevez; érinti egyszer’s mindennek gyermekit ’s erre felidéz engem, hogy őket fregátomon — mert tuddmeg barátom , hogy most ő hollandi fölségének hajóskapitánya vagyok — vinném által Amsterdamba. Bliksem! mint ámulék! kérdeztem ’s újra kérdeztem. Csakugyan ő az, kiélték , más nem lehet! Rokonom a’ követ is tudakozódott ’s én itt elbeszélem neki a’ bécsi történetet; ő Örült a’ ritka találkozásnak ’s szivemre kötő gyermekid’, a’mi szükségtelen volt, mivel őket már úgy is szivemben hordozom. Ámde hol vannak a’ te, — akarom mondani — az én gyermekim?“ Benőni inte Leilának. — A kapitány folytató: ,,’S lássd , akkor már nem vala többé nyugtom a’ hajótetőn; látnom kelle téged, kisdedid’ kellé haza hoznom ingó házamban. — Be, pokol meleg van !“ — Itt egy zöld köpönyeget lelöke magáról ’s most felséges bajnoki alakja tölgyerőben áll a barátja előtt. Aztán hirtelen ismét szála: „Igen, barátom, mit akarok csak mondani, még más illyes tervem is van; Stambulban nagy a’ forradás, a’ Jancsárok’ e’ zordon vadonczok’ nyakára készülnek; ez iszonyú bajokat szülhet. Szedd össze barátom minden ingó javaid’; tizenkét legényem várakozik alant; hat tengeri katona fog védeni; jöszte barátom nőddel ’s gyermekiddel együtt! Az ember honn a’ hollandi földön sokkal kényelmesebben él. — Te olly komoly leszesz, kezet ide!“ — Ő oda tartó kezét ’s Benéni jobbját nyújtó. „Milly örömest — szála felsohajtva, — indulnék veled, éjszaknak erős fia te ! De egy eskü köt engem Stambulhoz.“ — „Átkozott ! — kiálta van der Keck ’s a’ szobában sebesen fel ’s alá járdáit, — fejemben olly szépen gon- * A' török annyira megveti a’ zsidót, hogy ennek előbb keresztyénné kell lennie, hogy az islamot vallhassa. ^