Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)

1835-01-31 / 9. szám

Pest, január’ 31 -én TÁRSALKODÓ AZ ÁLOM’ ÉLETE (Töredék Bulwernek „The Pilgrims of the Rhine44 czímű románjából.) Az álmokról eszembe jut — monda Trevylyan ezen rejtélyes tárgyróli beszélgetésük’ folytában , — hogy korábbi utaztamkor Németországban egy különös ábrán­­dozóval találkozom, ki magának egy általa úgy neve­zett „álom-rendszert“ képzelt vala. Midőn velem is erről beszélne, magyarázatát kértem ezen kifejezés­nek ’s e kívánságomat következőleg teljesité: „Én költészi érzelmekkel születtem, de nyelv ezek’ kifejezésére nem lett sajátommá. Ezen érzések a’ külvilággal közlekedésimben folyvást elnyomattak. Rokonim, indulat ’s izgékonyság nélküli, törzsökös né­metek, magokhoz nem vonzottak ’s családomon kívül sem lelék senkiben is viszhangot. A’ barátság hamar undorított, mert tüzét a’ legkisebb változás lohasz­­tá, a’ szerelem pedig megcsald várakozással’, mert a’ valóság soha sem közelített ideálomhoz. Korán a’ költészet’ kebelén ápoltatva, vad és kalandos képze­lettől elragadtatva, a’ mindennapi életet ízetlennek ’s unalmasnak letévi. Mindazáltal amaz andalgó mun­­kátlanság, melly sajátja a’ költész’ charakterének, sokkal kivánatosb­­ön nekem, mint azon sóvárgó lan­­kadhatlan fürgeség, melly egyedül reméllhet nagy si­kert az életben. Gondolatokba merülni, volt lelkem’ természeti eleme. A’ déli órákat egy árnyékos patak mellett heverészve szeretém tölteni ’s fél-álomban ké­pekké alakítani a’ ragyogó nap’ sugárit. Ama’ bo­rongó, ködös philosophia, melly nemzetem’ tulajdo­na, elmém’ kedvencz tanulmánya volt. Homályban ’s rejtélyekben kerestem ama’ bájt ’s ingert, mit a’ köz­élet nem nyújthatott. Illy módon szünet nélkül a’ benső lélek-erők’ hatásit vizsgálván , eszembe ötlött, miként az álomnak tulajdon, noha darabos és elszakadt világa lévén, ennek cháoszából mind azon képzeleti szépséget, erőt, fenséget és szerelmet előteremthetném talán, miket a’ világ, mellyben testileg éltem, meg­tagadott tőlem. Mihelyt ezen gondolat felvillant ben­nem , addig táplálám ’s ápolám azt ’s tűnődöm­ rajta, mig képzeletem a’ kivánt csudát valósítni kezdé. Mi­előtt lefekünném , lelkem’ minden erejével egy meg­­határzott gondolat-sorra, belsőmnek valamelly teremt­ményére függesztvén figyelmem­’, testemet egész nap teljes csendben ’s nyugalomba tartván, elzárván tő­lem a’ külélet’ minden történetét, mellynek viszhang­­ja ama’ képfolyamot, mellyet álmaim vadonába öm­­leszteni szándékoztam, háboríthatta volna, felfedezém lehetőségét, hogy a’ napi élettől teljesen különvált ’s csak ön honában létező alem-eletet éljek. Tornyok ’s paloták, kizárólag örökségem ’s birodalmam, emel­­kedtek-föl előttem az álom­ melyeiből; gyémántos ser­­legekből hörpentem császári pinczékből a’ falernuszit; mennyei zengzetű hárfák melódiája hangzott a’felhők’ nyilásiból s mindeneken napvilágként ragyogott hal­hatatlan szépség’ m­osolyja, így nyertem álmomban ama csudálatost es fölségest, mi éber életemnek nem jutott. Griffekkel s gnómokkal társalkodom ; bűvös várak előtt harsogtatám tárogatómat; lovagi sorom­pók között győztem; lobogóimat a’ bábelihez hasonló magasságú tornyokra tűztem­ fel. — De rettegtem olly tüneményt előidézni, mellynek kellemes lelkemnek minden rejtett szenvedélyit fölgerjesztenék. Aggód­tam, ne­hogy álmom oliy képet mutasson, miilyent újólag létrehozni továbbá ereje nem lévén, első ébre­désem után az általam is magamnak teremtett világ is kietlen pusztává válnék. Reszkettem oliy alakot imád­ni, kit az első hajnali sugár sírba dönthetne.44 — „Ezen tűnődve, gyanítani kezdém, hogy nem volna talán lehetetlen, az álmok’ elszakadt fonalát egybekötni úgy, hogy a’régi formák’s jelenések ismét találkozván , az előbbi és’ történetit a’jövő folytatná, ’s illy módon lé­teimnek nemcsak egyik felében, de gazdagabb ’s fényesb másikában is össze­ függő, harmoniás életet élnék. Alig támadt bennem ezen gondolat’s már tűzzel neki rohantam létesí­tésének. Már tapasztaltam volt, hogy a’ hit legna­gyobb teremtő , hogy buzgón hinni annyi, mint a’ hitet valósítani, így tehát nem hagyám elmémet szándékom’ kivihetésén kétkedni. Nappal bezárkóztam, semmi könyvet nem olvastam, még a’ napot is kerültem, ’s minden képzetimet (’s az álom nem egyéb, mint tük­re annak, a’ mit gondolunk) egy irányba, álmaim’ irányába kénytetém, hogy a’ képzelet éjről éjre tündér fonalát tovább fonván, az utolsó álommal teljes lélek­kel és a’jövőben bízva fekhessem­­ le. ’S nem csak egy nap vagy hónapig folytatom ezen erőködésim­’, hanem mindaddig el nem lankadó buzgalommal, míg végre sikerét kezdém tapasztalni. „Ki irhatná­ le — kiálta­­fel az ábrándozó — még most is látom magam előtt mély, szikrázó, beesett szemeivel ’s borzas, homlokán feltúrt hajával — ki irhatná­ le elragadtatásomat, midőn legelőször vettem észre azon összefüggést, mel­lyel álmaimnak óhajtok, gyöngén ugyan még és ha­tározatlanul. Eleinte csak részletekben és ugráson­ként tapasztalául ezen egybekötést; szemem bizonyos formákra, fülem bizonyos hangokra ismert, mel­­lyek már korábbi álmimban is jelenkeztek. Lassan las­san ezek’ száma szaporodott ’s határzottabb alakot 1835.

Next