Társalkodó, 1835. január-december (4. évfolyam, 1-104. szám)
1835-01-31 / 9. szám
Pest, január’ 31 -én TÁRSALKODÓ AZ ÁLOM’ ÉLETE (Töredék Bulwernek „The Pilgrims of the Rhine44 czímű románjából.) Az álmokról eszembe jut — monda Trevylyan ezen rejtélyes tárgyróli beszélgetésük’ folytában , — hogy korábbi utaztamkor Németországban egy különös ábrándozóval találkozom, ki magának egy általa úgy nevezett „álom-rendszert“ képzelt vala. Midőn velem is erről beszélne, magyarázatát kértem ezen kifejezésnek ’s e kívánságomat következőleg teljesité: „Én költészi érzelmekkel születtem, de nyelv ezek’ kifejezésére nem lett sajátommá. Ezen érzések a’ külvilággal közlekedésimben folyvást elnyomattak. Rokonim, indulat ’s izgékonyság nélküli, törzsökös németek, magokhoz nem vonzottak ’s családomon kívül sem lelék senkiben is viszhangot. A’ barátság hamar undorított, mert tüzét a’ legkisebb változás lohasztá, a’ szerelem pedig megcsald várakozással’, mert a’ valóság soha sem közelített ideálomhoz. Korán a’ költészet’ kebelén ápoltatva, vad és kalandos képzelettől elragadtatva, a’ mindennapi életet ízetlennek ’s unalmasnak letévi. Mindazáltal amaz andalgó munkátlanság, melly sajátja a’ költész’ charakterének, sokkal kivánatosbön nekem, mint azon sóvárgó lankadhatlan fürgeség, melly egyedül reméllhet nagy sikert az életben. Gondolatokba merülni, volt lelkem’ természeti eleme. A’ déli órákat egy árnyékos patak mellett heverészve szeretém tölteni ’s fél-álomban képekké alakítani a’ ragyogó nap’ sugárit. Ama’ borongó, ködös philosophia, melly nemzetem’ tulajdona, elmém’ kedvencz tanulmánya volt. Homályban ’s rejtélyekben kerestem ama’ bájt ’s ingert, mit a’ közélet nem nyújthatott. Illy módon szünet nélkül a’ benső lélek-erők’ hatásit vizsgálván , eszembe ötlött, miként az álomnak tulajdon, noha darabos és elszakadt világa lévén, ennek cháoszából mind azon képzeleti szépséget, erőt, fenséget és szerelmet előteremthetném talán, miket a’ világ, mellyben testileg éltem, megtagadott tőlem. Mihelyt ezen gondolat felvillant bennem , addig táplálám ’s ápolám azt ’s tűnődöm rajta, mig képzeletem a’ kivánt csudát valósítni kezdé. Mielőtt lefekünném , lelkem’ minden erejével egy meghatárzott gondolat-sorra, belsőmnek valamelly teremtményére függesztvén figyelmem’, testemet egész nap teljes csendben ’s nyugalomba tartván, elzárván tőlem a’ külélet’ minden történetét, mellynek viszhangja ama’ képfolyamot, mellyet álmaim vadonába ömleszteni szándékoztam, háboríthatta volna, felfedezém lehetőségét, hogy a’ napi élettől teljesen különvált ’s csak ön honában létező alem-eletet éljek. Tornyok ’s paloták, kizárólag örökségem ’s birodalmam, emelkedtek-föl előttem az álom melyeiből; gyémántos serlegekből hörpentem császári pinczékből a’ falernuszit; mennyei zengzetű hárfák melódiája hangzott a’felhők’ nyilásiból s mindeneken napvilágként ragyogott halhatatlan szépség’ mosolyja, így nyertem álmomban ama csudálatost es fölségest, mi éber életemnek nem jutott. Griffekkel s gnómokkal társalkodom ; bűvös várak előtt harsogtatám tárogatómat; lovagi sorompók között győztem; lobogóimat a’ bábelihez hasonló magasságú tornyokra tűztem fel. — De rettegtem olly tüneményt előidézni, mellynek kellemes lelkemnek minden rejtett szenvedélyit fölgerjesztenék. Aggódtam, nehogy álmom oliy képet mutasson, miilyent újólag létrehozni továbbá ereje nem lévén, első ébredésem után az általam is magamnak teremtett világ is kietlen pusztává válnék. Reszkettem oliy alakot imádni, kit az első hajnali sugár sírba dönthetne.44 — „Ezen tűnődve, gyanítani kezdém, hogy nem volna talán lehetetlen, az álmok’ elszakadt fonalát egybekötni úgy, hogy a’régi formák’s jelenések ismét találkozván , az előbbi és’ történetit a’jövő folytatná, ’s illy módon léteimnek nemcsak egyik felében, de gazdagabb ’s fényesb másikában is össze függő, harmoniás életet élnék. Alig támadt bennem ezen gondolat’s már tűzzel neki rohantam létesítésének. Már tapasztaltam volt, hogy a’ hit legnagyobb teremtő , hogy buzgón hinni annyi, mint a’ hitet valósítani, így tehát nem hagyám elmémet szándékom’ kivihetésén kétkedni. Nappal bezárkóztam, semmi könyvet nem olvastam, még a’ napot is kerültem, ’s minden képzetimet (’s az álom nem egyéb, mint tükre annak, a’ mit gondolunk) egy irányba, álmaim’ irányába kénytetém, hogy a’ képzelet éjről éjre tündér fonalát tovább fonván, az utolsó álommal teljes lélekkel és a’jövőben bízva fekhessem le. ’S nem csak egy nap vagy hónapig folytatom ezen erőködésim’, hanem mindaddig el nem lankadó buzgalommal, míg végre sikerét kezdém tapasztalni. „Ki irhatná le — kiáltafel az ábrándozó — még most is látom magam előtt mély, szikrázó, beesett szemeivel ’s borzas, homlokán feltúrt hajával — ki irhatná le elragadtatásomat, midőn legelőször vettem észre azon összefüggést, mellyel álmaimnak óhajtok, gyöngén ugyan még és határozatlanul. Eleinte csak részletekben és ugrásonként tapasztalául ezen egybekötést; szemem bizonyos formákra, fülem bizonyos hangokra ismert, mellyek már korábbi álmimban is jelenkeztek. Lassan lassan ezek’ száma szaporodott ’s határzottabb alakot 1835.