Délvilág és Temesvári Új Szó, 1991. július-szeptember (48. évfolyam, 157-228. szám)

1991-07-06 / 157. szám

Visszatértek a barátok a Ciszterciták Zircen Útbaigazítást kértem azonnal, beszélni szeretnék velük. Azt a választ kaptam, bizo­nyára nem lesz könnyű. Meglehetősen zár­­kózottan élnek. A templomajtó mellett, jobbra van egy ajtó, azon menjek be. A plébániát találom ott, de ne keseredjek el, ha a plébánost nem lelem benne. Menjek beljebb, találok egy csöngős ajtót, próbál­kozzak ott. Hajszálra úgy történt minden. Nyomom a csöngőt, és kijön a plébános, Liska Szil­veszter. Siet nagyon, hittanórára várják. Ő is nehéznek ítéli meg a találkozás lehetősé­gét, mert rendkívül elfoglaltak valameny­­nyien. A zárkózottság és az elfoglaltság tehát csupán külső jegyeiben hasonlíthat egymáshoz, valójában egészen más. Talán holnap délután próbálkozhatnék legna­gyobb sikerrel - mondja, és elsiet. Azt még megmondta, ő is a rendhez tartozik, mire azonnal ellenkezni kezdek. A reverendája ugyanis teljesen fekete, a cisztereké vi­szont fehér, csupán a „kötény" fekete. Azt mondja rá, jól tudom, de ki győzné fehéren tartani a fehéret? „Hétköznaplónak” a feke­tét használják. Kerültünk egyet az újsütetű városban, megnéztük a híres arborétumot is, és mivel szállásunk a régi rendházból lett kollégium­ban van, megintcsak a téren megyünk át. Ünneplőbe — fehér reverendába — öltözött idős pap jön, valahonnan éppen most érke­zett, sietve jár, de megszólítom. Kedves mosollyal fogad, esetleg most mindjárt? Mondhatnám, lám-lám, két pap se egy­forma, de minden normális ember tudja, minek mondanám. Segítenem kell még a szállás elfoglalásában, most én kérek hala­dékot, de fél óra múlva már nyomom is a másik csöngőt. Vasrács zárja el a lépcsőt, jön a mosolygós pap, Sulyok Ignác, kulcs­csal kinyitja, de be is zárja mindjárt. Egy másik folyosón keresünk szobát a beszél­getésre, de talán a harmadikat nyitjuk ki, mindben dolgozik éppen valaki. Maximum fél órában egyezünk meg mindjárt a beszélgetés elején, de ötvenhá­rom perc lett belőle, és akkor is én szedtem a sátorfámat. Ha tudom, hogy más elfoglalt­sága van, nem élhetek vissza a vendégsze­retettel. Mert készséggel válaszol minden kérdésemre. Úgy is mondhatnám, szeretet­tel. Tanító rend a cisztercitáké is, Ignác atya Baján tanított. Nagy volt a nyugtalanság akkoriban az egész országban, Damoklész kardját a fejük fölött érezhették, de hogy mikor szakad el a szőrszál, senki nem tudhatta. Éjfél előtt fél órával - 1950-ben divat volt az éjjeli akció - négy rendőrt találtak a rendházban. Nem a kapun át jöttek, a portásfülke ablakán másztak be. Előkiabáltak mindenkit, fél órát adtak a húszkilós csomag összeszedésére, és elő­állt a ponyvás teherautó. Volt egy háború­ban sérült, lábatlan rendtársuk is, tolóko­csistól fölrakták őt is. - Mit gondoltak, hová mennek? - Azt hittük, a Szovjetunióba visznek azonnal bennünket. Éreztük egyszer, nagy folyó hídján megyünk át, gondoltuk, csak a Tisza lehet. - Semmit nem láttak? - A ponyvát kívülről befűzték, és egyéb­ként is éjszaka volt. - Nagy folyónk a Duna is... - Igaz, de mi a Duna mellől jöttünk. Ha azon mentünk volna át, indulás után mind­járt átértünk volna rajta, ez pedig sok időbe tellett, tehát csak a Tisza lehetett. - Ugorjunk vissza egy pillanatra! A négy rendőr hogyan viselkedett? - Három idősebb volt, arcukról inkább a szánalom sugárzott, ők se nagyon érthet­ték, mi történik velünk és velük. A negyedik azonban fiatal volt, és nagyon hepciásko­­dott. - A bizonytalanság mindig kétségbe­ejtő. - Nem voltunk kétségbeesve. Imádkoz­tunk. Az egyik atya induláskor rázendített a Himnuszra, de a fiatal rendőr leintette: nem szabad megtudnia senkinek, hogy mi törté­nik az éj leple alatt. Kunszentmártonba vittek bennünket, egy kicsike, tízszemélyes karmelita kolostorba. Gondolhatja, hogyan éltünk ott. Élelmezés semmi, de azt csinál­hattunk, amit akartunk. Még a Körösre is kijárhattunk fürödni. Szeptember 14-éig a falu táplált el bennünket. - Mi volt szeptember 14-én? - Addigra megegyezett az állam az egy­házzal, a kényszertartózkodásunkat fölol­dották. Ki sekrestyés lett, ki ipari munkás. Néhányan általános iskolába is elmehettek tanítani. - Remem­ volt? - Harmincegynehányat ítéltek el a nagy perekben. Endrédy Vendel zirci apát pél­dául tizennégy évet kapott. Ötvenhatban kiszabadult ugyan, de utána visszavitték, és végül Pannonhalmát jelölték ki neki kényszertartózkodási helyként. Ott is halt meg. Nagy matematikus volt, beletemetke­zett a matematikába. - A mostani apát? - Kerekes Károly. Hetvenhárom éves ő is már, Budapesten lakik, de itt éppen ez az ő szobája, amelyikben beszélgetünk. Mivel a görögöt ismerte, megtanulta az újgörögöt is, és a hozzánk menekült görögök gyere­keit tanította. -Esőn? - Szerencsésnek mondhatom magam, kis kitérők után püspökségi könyvtáros és levéltáros lettem. Itt van közöttünk Szabó Vilmos, akiből országos hírű ornitológus lett. - Ki a negyedik? - Hervay Ferenc Levente. - Mire számítanak ezután? - Sokra számítanánk, de kevésnek van realitása. Ötvenhat atya van már csak, az átlagéletkor hetvenen fölül! Akiket titokban vettek föl a rendbe, azok is 50-60 év közöttiek már. Ha mi még újra indíthatjuk a szerzetesi életet, elégedettek lehetünk. A tanítás és a lelkipásztorkodás, bizonyára tudja, közös föladata a cisztercitáknak. - Az egész apátságot visszakérnék? - Méltányosak vagyunk, csak annyit, amennyiben újraindulhatunk. A priori kvad­­rummal beérnénk, ez a legrégibb magja az apátságnak. Folynak róla a tárgyalások, jó szándékot, sőt készséget tapasztalunk mindenfelől. Be kell azonban látnunk, az a szakközépiskola, amelyik a falaink közé költözött, nem járhat ugyanúgy, ahogy mi jártunk annak idején. Igaz, hogy számunkra minden nap veszteség, a korunk miatt, de ha a minisztériumtól ígéretet kapnánk rá, hogy elkezdik építeni az új iskolát, megnyu­godnánk a döntésben. - Bizonyára a mostani változásoknak is voltak előjelei. - Hogyne, voltak, de legtöbbje csak utó­lag értelmezhető. A nyolcvanas évek elejé­től már félelem nélkül összejöhettek a rend­társak imádkozni. Azelőtt ez is tilos volt. Dunaújváros melletti kicsike faluban már novíciusokat is vehettünk föl, de nagyon merész fantázia kellett volna hozzá, hogy ekkora változásra számíthattunk volna. Az előző kormánynak kell mindenekelőtt kö­szönetet mondanunk, Németh Miklósnak és Pozsgay Imrének többek között. Ha közönségesen akarnám magam kifejezni, azt mondanám, ők kaparták ki számunkra a gesztenyét a tűzből.­­ A komoly akadályok tehát elhárultak. - Egyáltalán nem mondhatnám. Ekkora időszakot nem lehet gombnyomásra meg­változtatni. Vegyük csak az egyház általá­nos romlását: annyira kevés a pap, vannak körzetek, ahol két-három falut is el kell látnia egy-egy plébánosnak. Megállna az élet, ha kivonnánk a szerzeteseket. A püs­pökségek is ragaszkodnak tehát hozzánk, és ezt meg kell értenünk. Saját egyházunk ellen nem léphetünk! Sajnos, a még munka­bíró rendtársainkat kell továbbra is nélkü­löznünk, bár az előbb említett átlagos élet­korból következően az ő számuk is fogytán fogy, így az újraindítás gyönyöre terhe a legidősebbekre marad. Azt szeretnénk elérni, ahol egyházi gimnázium működött, kaphassa vissza az egyház, és legalább hitoktató lehessen cisztercita. - Maga Zirc hogyan fogadta az Önök visszatérését? - Az idősebb generáció másként néz ránk, mint a fiatalabb. Akit semmi emlék nem fűz hozzánk, az közömbösen, a többi arcán azonban öröm látszik. - Ellenséges érzület? - Lehet, hogy elfogultnak hisz bennün­ket, de nem is volt ilyen, és nincs is. A rendszerváltás előtt kommunista tanácsel­nök volt Zircen, de kölcsönösen jó kapcso­lat alakult ki közöttünk már akkor, ötszáz gyerek jár hittanra, és a hívek is szépen jönnek misékre. Négyen vagyunk, bár öre­gek, de szívesen szolgálunk. A szerzetesi élet minden szabályát betartjuk, és amellett minden munkába bekapcsolódunk. A város mai vezetése is jóindulattal viseltetik irán­tunk, és a megyei vezetőkben is tapasztal­ható ugyanez a jóindulat. Az a bizonyos kiebrudalás, akkori és mostani meggyőző­désünk szerint is egynéhány forrófejű akar­­nok akciója volt csupán. Sajnos, sokáig éreztük hatását, és föltehetően sokáig lát­juk még kárát. - Végezetül engedjen meg egy egészen pórias kérdést: kik készítik a reverendákat? - A cisztercita nővérek. Maradtak szép számmal, bár idősek ők is. Köztük olyan is van, aki már annak idején megtanult varrni. Érden húzták meg magukat Nappal dol­goztak, mint bárki más, szerzetesi életet este és éjszaka éltek. Az áldozattól soha nem riadtak vissza, készséggel segítenek most is. HORVÁTH DEZSŐ Zircen kirándulván most is a Reguly-köny­vtárba mentünk először. Apátsági könyvtár volt ez régebben, de abban a szerencsében volt része, hogy a ciszterciták kiűzetése után nem szórták szét a könyvei­ket is, hanem pártfogásába vette az állam. Ma is az Országos Széchényi Könyvtár kezeli. Idegenvezetőnk említi, négyen már visz­­szatértek a barátok közül, de föltehetően sokáig nem lesznek abban a helyzetben, hogy a könyvtárukat is visszaköveteljék. NÉMETH JÓZSEF: HORDÁR Füredi Rózsa János Abszolút értékek Abszolút értékek nincsenek­ — jóság, szépség, igazság, lélek visszaemlékezése — mondta egykoron Arisztotelész a klasszikus görög korban, s megtagadta mesterét. Éljen hát az első­­ konformista idealista, aki a misztikumot végleg összezúzta. Jöjj, hát te szőkén habzó kőbányai világos sör! Igaz, nem árpából lettél. * S mégis dicsérem a XXI. század hajnalán az agyagedényekben megromlott árpát. Baj még nincs, hiszen a konformista kiáll a sorból... Vérezne, de már minek. Arisztotelész megmondta: abszolút értékek nincsenek. Szeged, 1981. december 10. _______________________________/ N SZOMBAT, 1991. JÚLIUS 6. ­ Amikor 1987-ben dr. Maróti György megszerkesztett egy irodalmi és folklór­­műsort Transzilvánia örökségéből, sokan félve, még többen kétkedve fogadták en­nek hitelességét Az időszerűséget azon­ban senki sem vitatta. A műsor akkortájt szellemi bombaként robbant mind Szege­den, mind a fővárosban. A történelmi vál­tozások Magyarországon éppúgy, mint Romániában, új vetületet adtak ezen alko­tásnak. Éppen ezért több kérdés is felte­vődött, mikor az idén májusban felújíttatott e műalkotás, és a JATE-klubban bemutat­ták. Bodolay Géza négy év előtti rende­zése aktualitásából (sajnos) mit sem vesz­tett, ám alaposan átértékelődött. Sütő, Kányádi, Szilágyi sorai ma éppúgy pusz­tába kiáltott szavaknak tűnnek, mint az elmúlt évtizedekben bármikor, sőt a hely­zet tragikumát tovább fokozza a látszat­szabadság, a nemlétező demokrácia, mely az eddigi véres, kegyetlen, fasisztoid elnyomásnál a jelek szerint sokkal na­gyobb szellemi béklyóként nehezedik az erdélyi magyarságra, mint a korábbi re­zsimben való fizikális fenyegetettség, így a műsor súlya és aktualitása felértékelő­dött, ám a hazánkban bizonyos szélsősé­gekben megjelenő mellveregetős ma­gyarkodás hitelét veszi a mégoly tiszta szándékkal létrehozott színházi produk­cióknak, mint a fiatal táncosok, zenészek és színművésznő Táltos kőparipán című estje. Mert miről is van itt szó? Bodolay és Maróti a szó-zene-tánc alapegységét és összefüggésrendszerét tárja elénk egy tragikus történelmi szituáció kapcsán. A válogatás, a szerkesztés nem didaktikus, bár ma, a fent említett jelenségek miatt, annak tűnhet. Miért kell félnie a határain­kon kívül élő magyarságnak? Ez az alap­kérdés, amelyre pro és kontra válaszok hangzanak hangi és képi síkkon. Minden­nek elébe menvén, az előadás végső válaszadása a következő: van remény (mint mindig), de ezt csak a rendületlen és töretlen HIT képes táplálni. S amíg a szellemiség tiszta marad, addig el lehet vonatkoztatni a kíméletlen valóságtól. És Megtáltosodva pontosan ebben rejlik Sütőék nagyszerű­sége és örök érvényessége. A koncentrá­ciós táborok között vagy épp e lágerek­ben parazsat lehet adni egy kóparipának. Amely a gyimesi, kalotaszegi, mezőségi, magyar és román népzene,­s tánc segít­ségével körberepíthet bennünket a Har­gita csúcsain, de az erdő őrével szemben már képtelen a primitív válaszadásra: — Az elvtárs tud olvasni?" — kérdés tekin­tetében. Mert a magyarságnak, bár ter­jesszék és tételezzék fel róluk, nincs ,bo­­londcédulája". Van azonban egy olyan kulturális tradíciója, amit magyar, nem magyar, izraelita vagy pravoszláv, hívő vagy ateista el kell, hogy ismerjen. Maga a műsor a négy évvel ezelőtti stádiumához képest sokat fejlődött. A ke­sernyés tapasztalatok érettebbé, letisz­tuttabbá tették az est előadóművészi ol­dalát, s ez Dobos Katalin színművésznő­től kezdve Harmados Mária, Izsó Katalin, Tésik Péter, Kopasz István táncosokon át a Fabatka bandáig (dr. Maróti György, Králik Gusztáv, Szabó János, Ózott Ko­vács Zoltán) mindenkinek hasznára vált. Az a puszta, de sokat mondó tény, hogy ma is teltházat vonzott a produkció, újfent mutat valamit. A városszerte ismert kiváló táncosok a népszerű és szűkebb pátri­ánkban legmagasabb színvonalon nép­zenét művelő zenekar, valamint a Sze­gedi Nemzeti Színház művésznője önma­gát háttérbe szorítva egy gondolatnak élve lépett a deszkákra. A harmónia, az egység idevarázsolta Kányádiékat, így maximális mértékben teljes volt a lét­szám. Hála Istennek, erről a felújításról hiányoztak a kokárdák. De nem úgy a mai köztudatból. Sajnos, mind a folklór, mind a nemzeti gondolaton nyugvó színházak területén, egy„csa­­kazértis magyar vagyok", mindenféle tör­ténelmi, kulturális ismereteket nélkülöző hangulat kezd úrrá lenni. S ez baj. Az erdélyi magyarságnak nincs szüksége ilyen típusú segítségre az anyaországból, ám annál több csendes, visszafogott, már-már hallgatólagos támogatásra. S ez a Táltos kőparipán pontosan erről szólt. Hiszem, hogy az igazi siker, az igazi politizálás (jó értelembe vett) az lenne, ha ezt a produkciót magyar trikolór lengetése nélkül lehetne mind a „népi-nemzeti" fóru­mokon, illetőleg Marosvásárhelyen vagy éppen Csíkszeredán bemutatni. És ekkor lesz „mindig­ jelen" a múlt és a kilátásta­lannak tűnő jövő. A szerkesztők és az előadók rájöttek arra, amit egyre keve­sebben vesznek tudomásul, hogy a folk­lór lett­ légyen az ukrán, horvát, szerb, cigány vagy éppen magyar, egy egyete­mes értékrendszerben vizsgálandó, és így képezi bármely művészeti ág alapját. Ez a rövid eszmefuttatás kritika. De hála Istennek, és ez talán Marótiék műso­rának legnagyobb érdeme — nem az előadás kritikája. CSŰRI ÁKOS

Next