Délvilág és Temesvári Új Szó, 1991. július-szeptember (48. évfolyam, 157-228. szám)
1991-07-06 / 157. szám
Visszatértek a barátok a Ciszterciták Zircen Útbaigazítást kértem azonnal, beszélni szeretnék velük. Azt a választ kaptam, bizonyára nem lesz könnyű. Meglehetősen zárkózottan élnek. A templomajtó mellett, jobbra van egy ajtó, azon menjek be. A plébániát találom ott, de ne keseredjek el, ha a plébánost nem lelem benne. Menjek beljebb, találok egy csöngős ajtót, próbálkozzak ott. Hajszálra úgy történt minden. Nyomom a csöngőt, és kijön a plébános, Liska Szilveszter. Siet nagyon, hittanórára várják. Ő is nehéznek ítéli meg a találkozás lehetőségét, mert rendkívül elfoglaltak valamenynyien. A zárkózottság és az elfoglaltság tehát csupán külső jegyeiben hasonlíthat egymáshoz, valójában egészen más. Talán holnap délután próbálkozhatnék legnagyobb sikerrel - mondja, és elsiet. Azt még megmondta, ő is a rendhez tartozik, mire azonnal ellenkezni kezdek. A reverendája ugyanis teljesen fekete, a cisztereké viszont fehér, csupán a „kötény" fekete. Azt mondja rá, jól tudom, de ki győzné fehéren tartani a fehéret? „Hétköznaplónak” a feketét használják. Kerültünk egyet az újsütetű városban, megnéztük a híres arborétumot is, és mivel szállásunk a régi rendházból lett kollégiumban van, megintcsak a téren megyünk át. Ünneplőbe — fehér reverendába — öltözött idős pap jön, valahonnan éppen most érkezett, sietve jár, de megszólítom. Kedves mosollyal fogad, esetleg most mindjárt? Mondhatnám, lám-lám, két pap se egyforma, de minden normális ember tudja, minek mondanám. Segítenem kell még a szállás elfoglalásában, most én kérek haladékot, de fél óra múlva már nyomom is a másik csöngőt. Vasrács zárja el a lépcsőt, jön a mosolygós pap, Sulyok Ignác, kulcscsal kinyitja, de be is zárja mindjárt. Egy másik folyosón keresünk szobát a beszélgetésre, de talán a harmadikat nyitjuk ki, mindben dolgozik éppen valaki. Maximum fél órában egyezünk meg mindjárt a beszélgetés elején, de ötvenhárom perc lett belőle, és akkor is én szedtem a sátorfámat. Ha tudom, hogy más elfoglaltsága van, nem élhetek vissza a vendégszeretettel. Mert készséggel válaszol minden kérdésemre. Úgy is mondhatnám, szeretettel. Tanító rend a cisztercitáké is, Ignác atya Baján tanított. Nagy volt a nyugtalanság akkoriban az egész országban, Damoklész kardját a fejük fölött érezhették, de hogy mikor szakad el a szőrszál, senki nem tudhatta. Éjfél előtt fél órával - 1950-ben divat volt az éjjeli akció - négy rendőrt találtak a rendházban. Nem a kapun át jöttek, a portásfülke ablakán másztak be. Előkiabáltak mindenkit, fél órát adtak a húszkilós csomag összeszedésére, és előállt a ponyvás teherautó. Volt egy háborúban sérült, lábatlan rendtársuk is, tolókocsistól fölrakták őt is. - Mit gondoltak, hová mennek? - Azt hittük, a Szovjetunióba visznek azonnal bennünket. Éreztük egyszer, nagy folyó hídján megyünk át, gondoltuk, csak a Tisza lehet. - Semmit nem láttak? - A ponyvát kívülről befűzték, és egyébként is éjszaka volt. - Nagy folyónk a Duna is... - Igaz, de mi a Duna mellől jöttünk. Ha azon mentünk volna át, indulás után mindjárt átértünk volna rajta, ez pedig sok időbe tellett, tehát csak a Tisza lehetett. - Ugorjunk vissza egy pillanatra! A négy rendőr hogyan viselkedett? - Három idősebb volt, arcukról inkább a szánalom sugárzott, ők se nagyon érthették, mi történik velünk és velük. A negyedik azonban fiatal volt, és nagyon hepciáskodott. - A bizonytalanság mindig kétségbeejtő. - Nem voltunk kétségbeesve. Imádkoztunk. Az egyik atya induláskor rázendített a Himnuszra, de a fiatal rendőr leintette: nem szabad megtudnia senkinek, hogy mi történik az éj leple alatt. Kunszentmártonba vittek bennünket, egy kicsike, tízszemélyes karmelita kolostorba. Gondolhatja, hogyan éltünk ott. Élelmezés semmi, de azt csinálhattunk, amit akartunk. Még a Körösre is kijárhattunk fürödni. Szeptember 14-éig a falu táplált el bennünket. - Mi volt szeptember 14-én? - Addigra megegyezett az állam az egyházzal, a kényszertartózkodásunkat föloldották. Ki sekrestyés lett, ki ipari munkás. Néhányan általános iskolába is elmehettek tanítani. - Remem volt? - Harmincegynehányat ítéltek el a nagy perekben. Endrédy Vendel zirci apát például tizennégy évet kapott. Ötvenhatban kiszabadult ugyan, de utána visszavitték, és végül Pannonhalmát jelölték ki neki kényszertartózkodási helyként. Ott is halt meg. Nagy matematikus volt, beletemetkezett a matematikába. - A mostani apát? - Kerekes Károly. Hetvenhárom éves ő is már, Budapesten lakik, de itt éppen ez az ő szobája, amelyikben beszélgetünk. Mivel a görögöt ismerte, megtanulta az újgörögöt is, és a hozzánk menekült görögök gyerekeit tanította. -Esőn? - Szerencsésnek mondhatom magam, kis kitérők után püspökségi könyvtáros és levéltáros lettem. Itt van közöttünk Szabó Vilmos, akiből országos hírű ornitológus lett. - Ki a negyedik? - Hervay Ferenc Levente. - Mire számítanak ezután? - Sokra számítanánk, de kevésnek van realitása. Ötvenhat atya van már csak, az átlagéletkor hetvenen fölül! Akiket titokban vettek föl a rendbe, azok is 50-60 év közöttiek már. Ha mi még újra indíthatjuk a szerzetesi életet, elégedettek lehetünk. A tanítás és a lelkipásztorkodás, bizonyára tudja, közös föladata a cisztercitáknak. - Az egész apátságot visszakérnék? - Méltányosak vagyunk, csak annyit, amennyiben újraindulhatunk. A priori kvadrummal beérnénk, ez a legrégibb magja az apátságnak. Folynak róla a tárgyalások, jó szándékot, sőt készséget tapasztalunk mindenfelől. Be kell azonban látnunk, az a szakközépiskola, amelyik a falaink közé költözött, nem járhat ugyanúgy, ahogy mi jártunk annak idején. Igaz, hogy számunkra minden nap veszteség, a korunk miatt, de ha a minisztériumtól ígéretet kapnánk rá, hogy elkezdik építeni az új iskolát, megnyugodnánk a döntésben. - Bizonyára a mostani változásoknak is voltak előjelei. - Hogyne, voltak, de legtöbbje csak utólag értelmezhető. A nyolcvanas évek elejétől már félelem nélkül összejöhettek a rendtársak imádkozni. Azelőtt ez is tilos volt. Dunaújváros melletti kicsike faluban már novíciusokat is vehettünk föl, de nagyon merész fantázia kellett volna hozzá, hogy ekkora változásra számíthattunk volna. Az előző kormánynak kell mindenekelőtt köszönetet mondanunk, Németh Miklósnak és Pozsgay Imrének többek között. Ha közönségesen akarnám magam kifejezni, azt mondanám, ők kaparták ki számunkra a gesztenyét a tűzből. A komoly akadályok tehát elhárultak. - Egyáltalán nem mondhatnám. Ekkora időszakot nem lehet gombnyomásra megváltoztatni. Vegyük csak az egyház általános romlását: annyira kevés a pap, vannak körzetek, ahol két-három falut is el kell látnia egy-egy plébánosnak. Megállna az élet, ha kivonnánk a szerzeteseket. A püspökségek is ragaszkodnak tehát hozzánk, és ezt meg kell értenünk. Saját egyházunk ellen nem léphetünk! Sajnos, a még munkabíró rendtársainkat kell továbbra is nélkülöznünk, bár az előbb említett átlagos életkorból következően az ő számuk is fogytán fogy, így az újraindítás gyönyöre terhe a legidősebbekre marad. Azt szeretnénk elérni, ahol egyházi gimnázium működött, kaphassa vissza az egyház, és legalább hitoktató lehessen cisztercita. - Maga Zirc hogyan fogadta az Önök visszatérését? - Az idősebb generáció másként néz ránk, mint a fiatalabb. Akit semmi emlék nem fűz hozzánk, az közömbösen, a többi arcán azonban öröm látszik. - Ellenséges érzület? - Lehet, hogy elfogultnak hisz bennünket, de nem is volt ilyen, és nincs is. A rendszerváltás előtt kommunista tanácselnök volt Zircen, de kölcsönösen jó kapcsolat alakult ki közöttünk már akkor, ötszáz gyerek jár hittanra, és a hívek is szépen jönnek misékre. Négyen vagyunk, bár öregek, de szívesen szolgálunk. A szerzetesi élet minden szabályát betartjuk, és amellett minden munkába bekapcsolódunk. A város mai vezetése is jóindulattal viseltetik irántunk, és a megyei vezetőkben is tapasztalható ugyanez a jóindulat. Az a bizonyos kiebrudalás, akkori és mostani meggyőződésünk szerint is egynéhány forrófejű akarnok akciója volt csupán. Sajnos, sokáig éreztük hatását, és föltehetően sokáig látjuk még kárát. - Végezetül engedjen meg egy egészen pórias kérdést: kik készítik a reverendákat? - A cisztercita nővérek. Maradtak szép számmal, bár idősek ők is. Köztük olyan is van, aki már annak idején megtanult varrni. Érden húzták meg magukat Nappal dolgoztak, mint bárki más, szerzetesi életet este és éjszaka éltek. Az áldozattól soha nem riadtak vissza, készséggel segítenek most is. HORVÁTH DEZSŐ Zircen kirándulván most is a Reguly-könyvtárba mentünk először. Apátsági könyvtár volt ez régebben, de abban a szerencsében volt része, hogy a ciszterciták kiűzetése után nem szórták szét a könyveiket is, hanem pártfogásába vette az állam. Ma is az Országos Széchényi Könyvtár kezeli. Idegenvezetőnk említi, négyen már viszszatértek a barátok közül, de föltehetően sokáig nem lesznek abban a helyzetben, hogy a könyvtárukat is visszaköveteljék. NÉMETH JÓZSEF: HORDÁR Füredi Rózsa János Abszolút értékek Abszolút értékek nincsenek — jóság, szépség, igazság, lélek visszaemlékezése — mondta egykoron Arisztotelész a klasszikus görög korban, s megtagadta mesterét. Éljen hát az első konformista idealista, aki a misztikumot végleg összezúzta. Jöjj, hát te szőkén habzó kőbányai világos sör! Igaz, nem árpából lettél. * S mégis dicsérem a XXI. század hajnalán az agyagedényekben megromlott árpát. Baj még nincs, hiszen a konformista kiáll a sorból... Vérezne, de már minek. Arisztotelész megmondta: abszolút értékek nincsenek. Szeged, 1981. december 10. _______________________________/ N SZOMBAT, 1991. JÚLIUS 6. Amikor 1987-ben dr. Maróti György megszerkesztett egy irodalmi és folklórműsort Transzilvánia örökségéből, sokan félve, még többen kétkedve fogadták ennek hitelességét Az időszerűséget azonban senki sem vitatta. A műsor akkortájt szellemi bombaként robbant mind Szegeden, mind a fővárosban. A történelmi változások Magyarországon éppúgy, mint Romániában, új vetületet adtak ezen alkotásnak. Éppen ezért több kérdés is feltevődött, mikor az idén májusban felújíttatott e műalkotás, és a JATE-klubban bemutatták. Bodolay Géza négy év előtti rendezése aktualitásából (sajnos) mit sem vesztett, ám alaposan átértékelődött. Sütő, Kányádi, Szilágyi sorai ma éppúgy pusztába kiáltott szavaknak tűnnek, mint az elmúlt évtizedekben bármikor, sőt a helyzet tragikumát tovább fokozza a látszatszabadság, a nemlétező demokrácia, mely az eddigi véres, kegyetlen, fasisztoid elnyomásnál a jelek szerint sokkal nagyobb szellemi béklyóként nehezedik az erdélyi magyarságra, mint a korábbi rezsimben való fizikális fenyegetettség, így a műsor súlya és aktualitása felértékelődött, ám a hazánkban bizonyos szélsőségekben megjelenő mellveregetős magyarkodás hitelét veszi a mégoly tiszta szándékkal létrehozott színházi produkcióknak, mint a fiatal táncosok, zenészek és színművésznő Táltos kőparipán című estje. Mert miről is van itt szó? Bodolay és Maróti a szó-zene-tánc alapegységét és összefüggésrendszerét tárja elénk egy tragikus történelmi szituáció kapcsán. A válogatás, a szerkesztés nem didaktikus, bár ma, a fent említett jelenségek miatt, annak tűnhet. Miért kell félnie a határainkon kívül élő magyarságnak? Ez az alapkérdés, amelyre pro és kontra válaszok hangzanak hangi és képi síkkon. Mindennek elébe menvén, az előadás végső válaszadása a következő: van remény (mint mindig), de ezt csak a rendületlen és töretlen HIT képes táplálni. S amíg a szellemiség tiszta marad, addig el lehet vonatkoztatni a kíméletlen valóságtól. És Megtáltosodva pontosan ebben rejlik Sütőék nagyszerűsége és örök érvényessége. A koncentrációs táborok között vagy épp e lágerekben parazsat lehet adni egy kóparipának. Amely a gyimesi, kalotaszegi, mezőségi, magyar és román népzene,s tánc segítségével körberepíthet bennünket a Hargita csúcsain, de az erdő őrével szemben már képtelen a primitív válaszadásra: — Az elvtárs tud olvasni?" — kérdés tekintetében. Mert a magyarságnak, bár terjesszék és tételezzék fel róluk, nincs ,bolondcédulája". Van azonban egy olyan kulturális tradíciója, amit magyar, nem magyar, izraelita vagy pravoszláv, hívő vagy ateista el kell, hogy ismerjen. Maga a műsor a négy évvel ezelőtti stádiumához képest sokat fejlődött. A kesernyés tapasztalatok érettebbé, letisztuttabbá tették az est előadóművészi oldalát, s ez Dobos Katalin színművésznőtől kezdve Harmados Mária, Izsó Katalin, Tésik Péter, Kopasz István táncosokon át a Fabatka bandáig (dr. Maróti György, Králik Gusztáv, Szabó János, Ózott Kovács Zoltán) mindenkinek hasznára vált. Az a puszta, de sokat mondó tény, hogy ma is teltházat vonzott a produkció, újfent mutat valamit. A városszerte ismert kiváló táncosok a népszerű és szűkebb pátriánkban legmagasabb színvonalon népzenét művelő zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház művésznője önmagát háttérbe szorítva egy gondolatnak élve lépett a deszkákra. A harmónia, az egység idevarázsolta Kányádiékat, így maximális mértékben teljes volt a létszám. Hála Istennek, erről a felújításról hiányoztak a kokárdák. De nem úgy a mai köztudatból. Sajnos, mind a folklór, mind a nemzeti gondolaton nyugvó színházak területén, egy„csakazértis magyar vagyok", mindenféle történelmi, kulturális ismereteket nélkülöző hangulat kezd úrrá lenni. S ez baj. Az erdélyi magyarságnak nincs szüksége ilyen típusú segítségre az anyaországból, ám annál több csendes, visszafogott, már-már hallgatólagos támogatásra. S ez a Táltos kőparipán pontosan erről szólt. Hiszem, hogy az igazi siker, az igazi politizálás (jó értelembe vett) az lenne, ha ezt a produkciót magyar trikolór lengetése nélkül lehetne mind a „népi-nemzeti" fórumokon, illetőleg Marosvásárhelyen vagy éppen Csíkszeredán bemutatni. És ekkor lesz „mindig jelen" a múlt és a kilátástalannak tűnő jövő. A szerkesztők és az előadók rájöttek arra, amit egyre kevesebben vesznek tudomásul, hogy a folklór lett légyen az ukrán, horvát, szerb, cigány vagy éppen magyar, egy egyetemes értékrendszerben vizsgálandó, és így képezi bármely művészeti ág alapját. Ez a rövid eszmefuttatás kritika. De hála Istennek, és ez talán Marótiék műsorának legnagyobb érdeme — nem az előadás kritikája. CSŰRI ÁKOS