A Természet, 1898. szeptember - 1899. augusztus (2. évfolyam, 1-24. szám)
1898-09-01 / 1. szám
rak fel, ép úgy, mint ahogy a meddő öreg tyúk sarkantyút, vagy a koros nő bajuszt kap. Ami az agancs keletkezésének indító okát s első nyomát illeti, az agancsot Darwin szellemében és sok hasonló példára támaszkodva, »külső hatások által kiváltott alakító visszahatásnak« kell tekintenünk. Az agancs,fejlődésének kezdetén bizonyára csak a homlok bőrének egyszerű szarugumója volt, melyet az ellenségeikkel és egymással öklelődző állatok erőművi hatásokkal, ütés, nyomás és dörzsölés által hoztak létre. Gondoljunk csak a bőrszemölcsök (tyúkszemek) képződésére s tisztában leszünk azzal az élettani vizsgálatok által is megerősített ténynyel, hogy a felbőrsejtek állandó, vagy gyakori nyomás és dörzsölés révén mihamar megszarusodnak. Mikor megvolt az első homlokgumó, mely a bajvívó állatok ütéseit felfogta, befelé is fokozódott a bőr alatti kötőszövetekre és a homlokcsontra gyakorolt nyomás s ennek révén jött létre az a bőrcsont, mely a mai agancs testét képezi. Amennyiben pedig ennek nyomása ismét a homlokcsont csonthártyáját, illetőleg a benne levő csontképző sejteket ingerelte, megalakult a homlokcsap is, a rózsatő. Ez a folyamat természetesen nem egyszerre, hanem az arra való hajlandóságnak nemzedékről-nemzedékre való átörökítésével kapcsolatosan, hosszú idő folyamán játszódott le. Hasonló példák az ember életéből is ismeretesek; nem is kell hozzá nagy idő, hogy a vállon hordott puskától az u. n. katonacsont, vagy a gyakori lovaglástól az u. n. lovaglócsont képződjék ki. Hogy az agancs csakugyan külső erőművi befolyások hatása alatt keletkezett, annak nagyon érdekes bizonyítékát adta Blasius Vilmos, ki egy agancsos őzsutát ír le,8 * S) melynek agancsa egy a csonthártyába nyomult üvegszilánk izgató hatása alatt jött létre. Az agancsnak nem volt rózsája, de annak helyén apró gyöngyök képződtek ki. Alaktani, illetőleg boncztani tekintetben az agancs két főtagból áll, a homlokcsont folytatását képező, simafelületű csontcsapból, vagyis a rózsatőből s a rajta ülő és vele szorosan összeforrt, tömött bőrcsontból,mely a tulajdonképeni agancsot képviseli. Az agancs koszorúalakúan kiszélesedett, gyöngyalaku sarjakkal megrakott tövét rózsának nevezik. 8) »Schädel einer sogen, gehörnten Ricke«. IX. Jahrbuch d. Ver. f. Natunviss. Braunschweig lb94, Nov. IG. p. 10 - lü. A dámvad (Cervus dama L.) lapátjának fejlődése. A jávorszarvas (Cervus alces L.) lapátjának fejlődése. Vége van ennek a nagy világnak, amiről énnekem még csak fogalmam sincs, amihez még szemléletemmel sem juthatok el soha. A nagy természet kimondhatatlan gazdagságát én pillanatról pillanatra csak egy parányi, arasznyi részecskéből ismerhetem meg, amelyet egyetlen tekintetemmel végig futhatok. Pedig mondhatatlanul emésztő vágy él bennem, el nem engedni semmit, ami szép, annélkül, hogy rá ne essék legalább egyetlen egyszer a szemem. Szenvedni tudok abbeli vágyamban, hogy mindent egyszerre és igazán lássak magam előtt, ami van és ami énnekem a természetből kedves. S ezt az önámítást, ezt a mindent látást, sehol sem értem úgy el, mint a pusztán. Ahol tulajdonképen semmi sincsen s mégis olyan sok van. Van valami nagy-nagy egyformaság, amiben mégis csudás változatosságot tud észrevenni a jól látó szem. Hisz’ a mező végtelensége a legigazibb egyformaságok egyike, pedig nincs két egészen egyforma fűszál azon a végig ugyanegy arczú mezőségen. Az alól a vén, csonka fűzfa alól mintha mindent egyszerre látnék, ami a világon szép lehet. Látom a legelő birkákat messzire, látom a vadkörtefára szálló vadgalambokat, látom az égbehajló síkság legvégét is, egészen odáig, ahol a távolság ködei egygyé változtatják az eget a földdel. És magamban vagyok, ami a fődolog. Ez a magány adja nekem a legnagyobb megnyugvást. Erdőben ezt nem tudom érezni. Nekem ott nagyon sok az élet, akármilyen hallgatag is a lomb. Sohasem tudhatom, melyik galyról néz rám egy meglippent madár, minden pillanatban támadhatnak beszélő fugalmak, amelyek a levelek nyelvén titkolóznak. Nem vagyok egyedül, nem mindig úgy érzem. Pedig nem akarom, hogy hallgatózzanak az erdő szellemei, amikor tűnődöm, amikor imádságra tanít az én istenem, a mindent magába foglaló hatalmas természet. Petőnek, az öreg csordásnak, jó. Ő kiül a homokbuczkójára és leereszti a jószágot a füves hajlatba. Akkor egyedül van. Egészen egyedül. A réti sas, amely ott kering fölötte hegymagasságban, nem számít. Az már nincs a földön. Az úszó felhő sincsen a földön. Csak a jószág van itt, az meg mind egyet gondol Petővel Az már hozzátartozik az öreg csordáshoz valamennyi. De nemcsak az, hanem a tücsök is, meg az ürge, meg a többi aprócseprő járandósága is a mezőnek. Ezt irigylem tőle. És ebben akarom utolérni. G