A Természet, 1902 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1902-01-01 / 1. szám
Köröserdőben. ,,A TERMÉSZET“ eredeti tárcsája. Irta: Glück István. Estére jár az idő, száll a harmat, nedves tőle a fű, nád, falevél. A sűrű pára hullámzó ködgomolyba verődik, mely gyenge lebbenéssel hol erre, hol arra száll, majd megnagyobbodik, bevonja a kaszálót, a füzest s ezentúl már csak egyhangú szürkeség tárul szemem elé, melynek sűrűségén megtörik minden akaratom, hogy betekintsek egyetlen pillantással a távol titkaiba. Ez a lápos vidék rosszabb oldala. Amint leszáll a nap, megindul rögtön a kisugárzás s néhány óra alatt ködtenger fekszi meg az egész vidéket. Ebben a sűrű harmathullásban járok a „Dúdfok“ nádszegélye mentén. Köröttem az őserdő csendje, hangtalan némasága honol. Lassan, bandukolva haladok előbbre, figyelve minden neszre. Egy hang sem zavarja jó ideig a szinte ijesztő némaságot, még a nád sem susog, csak lépteim alatt szisszen a fűszáll. Megállok, hallgatódzom. S azután néhány pillanat múlva újra megyek tovább. Ilyen az esti cserkészet a vaddisznóra. A fák túlsó partján néhány tót atyafi rozzant viskója áll, csak egyiket-másikat látom, annak is csak a tetejét, a többi elmosódik már a ködben. Néhány göbe belevette magát e keskeny ér nádasába s ki-kirándul a földjeikre csemegézni. Ezeket ijesztgetem én is, meg azok a rekedt hangú csőszök is, kik a túlsó part mentén járnak föl s alá. Itt-ott hatalmas lángnyelvek csapkodnak föl, ott vannak az őrtüzek. Áthallatszik hozzám is a korhadt hasábok pattogása. Közbe-közbe azután fölharsan egy-egy tülök recsegő, elnyújtott hangja, máshonnan felém száll a kolomp méla búgása, melyet vadul rázogat a csősz. Ezeket még csak elelhallgatnám, de mikor belevegyül a csőszök nyers lármája, ordítozása, akkor kijövök a rendes kerékvágásból s kijönne bárki is, ha hallaná. Ki még ilyen éjjeli hangversenyt nem hallott, elképzelni is alig tudja ennek rettenetességét. Kizökkenti az embert hangulatából, megzavarja figyelmét, akadályozza a gyanús nesz észrevételét, szóval elrontja a cserkészet minden élvezetét. Még a remény sem élteti az embert, hogy majd csak elhallgatnak, mert ennek a hangzavarnak se hossza se vége, elkíséri a vadászt egész útjában, nyújtsa bárki azt a késő éjszakába. Trombitaharsogás, tülökzengés, kolompbúgás, ostorpattogás, rémes herjehujjak, szitkozódások, néha-néha egy-egy gyújtó nóta, fütytyök mind-mind összefolynak, összegabalyodnak s ha meg is szűnik egy-két perezre, az ember fülében még mindig zúg-búg tovább, sőt álmában sem szabadulhat meg tőle, ott is kisért e pokoli zene, e rettentő zűrzavar. Az országos vásárok lármája nyújthat csak erről némi fogalmat. Ki ezt nem tudja hamarosan megszokni, az többet mérgelődik, mint élvez , de aki hamar el tud vonatkozni tőle, annak talán még szórakozást is nyújt a cserkészet unalmasabb perczeiben. A vad is hozzá tud szokni e zajhoz, föl sem veszi valami nagyon, mert mindennek ellenére sem mond le arról a csemegéről, melyet a burgonya, bab, tengeri és zabföldek Kánaánja nyújt; félre teszi félénk természetét sokszor olyannyira, hogy képes a csősz orra előtt behurczolkodni a táblába. Ekkor azután megtízszereződik a lárma s nem ér véget, míg ki nem hordja irháját a kártékony vad. ■ — 2 Medúzákról szólva felemlítem, hogy e sajátságos, fejnélküli, átlátszó vagy áttetsző, kocsonyás anyagból álló, sokkarú állatok közül számosan oly gyönyörű színeket játszanak, mint a szappanbuborékok és vannak olyanok is, melyek a véghetetlenül sötét tengernek úszó lampionjaiként is szerepelnek, amennyiben éjjel világítanak. De más tengeri állatok is vannak, melyek egyes halfajokat pártfogolnak annélkül, hogy ezeknek viszontszolgálatát ismernék. A tenger homokjában fetrengő, vagy egyes kövek között élő tunya tengeri ugorkák (holothuriák), melyek inkább emlékeztetnek egy kurtára hagyott vastag hurkára mint állatokra és melyeket ízletes húsuk miatt a tengerparti lakók — trepcing néven — szívesen esznek, testükben szintén szállást adnak egyes halaknak. Nagyobb tengeri akváriumokban látható, hogy egyes tengeri ugorkákból a Fierasfer nevű halacska kibúvik szállást adó gazdájából és körülötte úszkál, de ha meg akarjuk fogni, villámsebesen gazdája belsejébe hatol. De e sima, halpénznélküli, angolnaszerű halacska élő szállásadójának légutaival nem elégszik meg mindig, hanem azokat néha átrágja és testüregébe is belehatol. Hogy miért tűrik meg e tolakodókat belsejükben a tengeri ugorkák, ez annyival is inkább csodálatra méltó, mert tudva van, hogy külső ingerre ezek az alsóbbrendű tengeri állatok oly görcsösen össze tudnak húzódni, hogy kopoltyúikat, belüket és általában belső szerveiket ki tudják tolni. Rhyzostonia Cuvieri medúza és Caranx trachurus halacskák.