Természet Világa, 1995 (126. évfolyam, 1-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
gazdaállat felkutatása, kiválasztása, s annak eldöntése, hogy a gazdában már fejlődik-e más parazita szervezet, az érzékszervek és az idegrendszer magasfokú működését igényli. A parazita rovarok számára elsősorban a gazdaállatból, annak táplálékából vagy más parazitákból származó illatanyagok hordozzák a legalapvetőbb információkat. A nagyobb testű valódi fürkészdarazsak utódai általában magánosan fejlődnek a gazdaállatban, ezeket a fajokat egyedi élősködőknek hívjuk. A kisebb méretű gyilkosfürkész fajoknál (Braconidae) gyakori a csoportos élősködés, ekkor 10- 30 parazitaivadék is táplálkozhat egy gazdaállatban. Egyes fémfürkészekre (Chalcidoidea családsorozat) a poliembrionális parazitizmus jellemző. Ebben az esetben egy petéből akár több ezer parazitaivadék is kifejlődhet ugyanabban a gazdaállatban. A fürkészdarazsak a legkülönfélébb rovarokban, pókszabásúakban élősködnek. Petéiket a gazdaállat testére vagy szöveteibe helyezik. Gazdaállatuk életmódjával szoros összhangban áll tojócsövük alakja, mérete. Azoknál a fajoknál, amelyek petéiket rejtett helyen vagy mélyen a fában élő gazdaállatokba rakják, a tojócső hossza meghaladhatja a testét is (1. ábra). Attól függően, hogy a gazda mely fejlődési alakját parazitálják, beszélhetünk pete-, lárva-, báb- vagy imágóparazitákról. Az egyes fajok gazdaállathoz való kötődése nagyon változó, mert a gazdaspecifikusság hátterében a két szervezet közötti bonyolult kölcsönhatások állnak. A fürkészdarazsak petéi igen megnyúltak, hiszen vékony tojócsövön kell áthaladniuk. A peték fejlődése a gazdaállat fejlődéséhez igazodik. Ha például a darázs a VÍG Károly Gyilkos élősködők 1. ábra. A rajzon az Epialthes nemzetségbe tartozó fürkészdarázs faj tojókészüléke látható. A fürkészdarazsaknál a potroh hatodik haslemeze mögött nyúlik ki a tojókészülék vagy tojócső. A tojócső alakja, mérete a gazdaállat életmódjához idomult az evolúció során: lehet rövid és rejtett, de néha többszörösen hosszabb is, mint a nőstény teste. A tojócső öt részből tevődik össze: védőhüvely (hi, S12), szúróserte (si, S2) és szúrócsatorna*(cs). Ezzel a specializálódott szervvel egyes fürkészfajok még a fás szövetek mélyén élő gazdaállataikba is képesek petét helyezni. (A) a kibontott tojókészülék, (B) keresztmetszete, (C) oldalról és alulról (D) (Bajári, 1960 nyomán) gazda petéjére helyezte saját petéit, azok fejlődése mindaddig nem kezdődik meg, amíg a gazdaállat ki nem kelt és megfelelő nagyságot el nem ért. A legtöbb fürkészdarázs azonban lárvákba, bábokba rakja petéit. A kikelő lárvák lábatlanok, nyűszerűek, az egyes fejlődési stádiumok morfológiailag jól elválaszthatók egymástól. Különösen jellegzetes az első fejlődési alak, melynek rágói jelentős mértékben megnövekedtek. A fiatal lárva ezek segítségével képes elpusztítani a gazdában élősködő más konkurens paraziták lárváit (5. ábra). A kifejlődött lárvák vagy a gazdában, vagy azon kívül bábozódnak be. Néhány faj nyálmirigyeinek megszilárduló váladékából kicsiny gubót, kokont sző magának. Az évi nemzedékszám nagyon változó, egytől akár tíz generációig változhat. 2. ábra: A fémfürkészekhez tartozó szivárványfürkészek (Encyrtidae) egyes fajai katicabogarak lárváiban élnek. A csoportos élősködőkre jellemző módon, egy-egy gazdaszervezetben több parazitoid utód is fejlődik. Az ábrán egy katicabogár (Chilocorus bipustulatus) lárvájában bebábozódott szivárványfürkészt láthatunk (Homalotylus flamatius). Korábban kikelt fajtársa a röpnyíláson át már elhagyta a gazdaállatot Természettudományi Közlöny 126. évf. 3. füzet 121 PARAZITOLÓGIA