Theologiai Szemle, 1975 (18. új évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1-2. szám - HAZAI SZEMLE
Hazai szemle „ ... elég jókor rájöttem arra a tudatra, hogy ha az ember író és festő akar lenni, előbb talán jó lesz iskolába járni.” (Jókai) Jókai Mór, a legtermékenyebb és ma is talán legolvasottabb magyar regényíró, 150 éve született, írói munkásságának gyökerei pápai diákkorához nyúlnak viszsza. Pályafutásának utolsó harmadában — pápai emlékeit idézve — ,,áldott láng”-ról beszél, amely útjára rávilágított és célt adott az életének. Hogyan gyúlt ki és mi volt ez a „láng”?* A Komáromban, az akkor még hatosztályos gimnáziumot végzett diák nem festőnek vagy írónak készül. Ügyvédi pályára akar menni, s a reformátusok komáromi gimnáziuma és pápai főiskolája (a Jogakadémiával) közötti személyi és jogi kapcsolatok eredményezik, hogy főiskolai tanulmányait a pápai Kollégiumban kezdi meg. Mint kitűnő tanuló, évkedvezményt kap: egy esztendő alatt két tanév anyagát végezheti el. A bölcsészeti szak első évfolyamának tantárgyaiból 1841 tavaszán vizsgázik Pápán, amint feljegyzik: „Jókai Móric Úr komáromi születésű ifjú mint magánosan készült első évi philosophus magánvizsgálatot adott T. Tarczy Lajos és T. Bocsor István urai által szigorúan kikérdeztetve az algebrából, hajdankor történeteiből, német nyelvészetből, a francia és angol nyelv elemeiből, s felelősei után ő mindezekből kitűnő osztályra méltónak ítéltetett”. Ez év őszén már mint másodéves bölcsész ír alá a kollégiumi törvényeknek s tölt el egy tanévet Pápán. Ez a tanév döntő abban, hogy eljegyzi magát az irodalommal, de döntő abban is, hogy milyen író lesz. Őmaga több ösztönző tényezőt említ. Az egyik „a kitűnő tanári kar: Tarczy, Bocsor, Stettner, mind elsőrendű tudományos kapacitások, akiknek előadásait nem muszályból hallgattuk, hanem a tudványtól hevített ifjúi lélek vonzódásával”. A másik: kortársai (köztük Petőfi és Orlai) „akiknek szelleme versenytérre kényszerített”. Ez a versenyszellem előrelendítő: „versenyeztünk az osztályban a hely elsőbbségéért; én csak harmadiknak jutottam fel... versenyeztünk a nyelvtanulásban; versenyeztünk a pályázaton, megmondtuk egymás hibáit s örültünk egymásnak a diadalán, a sikerén”. A harmadik: a Képzőtársaság, ahol nyilvánosság elé kerülnek irodalmi próbálkozásai (három elbeszélés, öt vers, három szavalat és egy bírálat), s ösztönző kritikák és sikerélmények érik. „A megálmodott dicsőség koszorújához Pápán nyíltak az első virágok.” A Képzőtársaság évvégi pályázatán „Tűz és víz” c. elbeszélésével második díjat, egy aranyat nyer, s — mint írja — „ez az egy arany s ez az aranynál drágább szó, hogy ’előbbre törj!’ egész életemnek irányadójává lett. ’Ezt’ nem felejtettem el, ’azt’ nem adtam ki soha”. A Pápán kapott hatások közül azonban a legnagyobb jelentőségű az, amelyet tanulmányaiból nyer. A másodéves bölcsészek tizenhárom féle tárgyat tanulnak: természettant, alkalmazott mértant, vegytant, magyar, francia, német, görög és latin nyelvet-irodalmat, ókori történelmet, Magyarország történetét „rövid vázolatban” és három jogi stúdiumot: az európai államok statisztikáját, Magyarország statisztikáját (államrajz) s Magyarország közjogát. Ezekben rejlenek Jókai regényírói művészetének alappillérei, elemei. Német és francia nyelvtudása nyitja útját az európai romantika eszmeáramlatai felé. Tarczy irodalomelméleti előadásaiból Hegel esztétikáját tanulja s benne az alkotás titkát: „arról van szó, hogy a lélek teljesen beleélje magát az állapotokba, helyzetekbe, ... időzzék bennük, s ezáltal a tárgyból valami újat, szépet önmagában értékest hozzon létre”. Itt tanulja meg, hogy az irodalmi tevékenység nem üres, öncélú kedvtelés, hanem elsőrendű társadalmi szolgálat, s a költő, író a nemzeti haladás munkája lehet. Tarczy Természettanának köszönhető, hogy a tárgyra mindig úgy tekintett, mint amely őrá „mámorító hatással van, elnyel, magába süllyeszt, vége nincs”. Regényeinek egyik alapszínét természettudományos műveltsége (ami ekkor e tárgygyal együtt járt, természettudományos fantáziája) adja. A tantárgyakból kapott szellemi hatások leginkább történelmi regényeinek szemléletmódjában jutnak kifejezésre. „Munkáimnak nagyobbik fele magyar tárgyú, s ebből ismét tetemes részt foglalnak el a történelmi regények és elbeszélések, melyek a régi pogány magyarok korszakától kezdve átvonulnak az első keresztyénség, Kálmán király, a tatárpusztítás, a Dózsa pórlázadás, a török uralom, az erdélyi fejedelmi udvar, a Zrínyiek, a Tököly és Rákóczi szabadságharcok, a törökök kiűzetése, Rákóczi fiai, Mária Terézia, II. József, a magyar insurrenczió és napóleoni hadjárat eseményein keresztül egész az 1848—49-iki szabadságharcig.” Bocsor István előadásaiból a magyar történelem plasztikus képét kapja, a haladó mozgalmak jelentőségének és igazának kidomborításával. Látomásokat sugárzó történelemszemlélet ez. Bocsor előadásaiban például a reformkor az 1830. júliusi francia forradalom eredménye, melynek „eszméi terjednek ma is az egész világon”, s hatására nálunk is oldódnak a feudális kötöttségek. A történelmi újkor az emberi szabadság kibontakozásának kora. Helyesen írják Jókairól, hogy haláláig a reformkorszak magyar nemességének ragyogó gondolatvilágában élt. Ezt a gondolatvilágot azonban valakinek sugározni s valahol elsajátítani kellett. Ilyen szerepet töltött be Bocsor István, ennek a színhelye volt a pápai kollégium. A második bölcsészeti évfolyam már jogi tanulmányokat is tartalmaz. Jókai regényeiben érezhető, hogy szerzőjük jogvégzett ember. Romantikus alaphangját, csapongó fantáziáját át- meg átszövi a jogi ismeretanyag. „Végtelenül sokat látott meg a dolgok belső öszszefüggéséből s egyik-másik lapján, fantasztikus mesebirodalmak térképfelvételei közt szinte szociológiai pontosságú megjegyzésekre bukkanunk az embereknek a közélethez, a társadalomhoz, a történelemhez és önmagukhoz való viszonyáról” — írja egyik méltató Jókai, a pápai diák 60