Theologiai Szemle, 2010 (53. új évfolyam, 1-4. szám)
2010 / Különszám - ÖKUMENIKUS SZEMLE - A nemzetközi ökumené aktuális eseményei - Bizonyságtétel Krisztusról ma
pus Christianum rendszerének vége új lehetőségeket kínál a nyugati egyházak számára, hogy felfedezzék az autentikus tanítványi lét megvalósulási formáit, melyeket olyan fogalmakkal lehet leírni, mint a diaszpóra, a prófétai tanúságtétel, a hátrányos helyzetűek ügyének képviselete vagy az alázatos szolidaritással párosuló evangelizáció. Ugyanakkor, ahogy ezt olyan szerzők, mint Andrew F. Walls meggyőzően kimutatták - a déli és keleti félteke keresztyén egyházai folyamatos - néhol robbanásszerű - növekedést mutatnak. Walls így fogalmaz: „Az a tény, hogy - az 1910-es edinburghi viszonyok nagymérvű megfordulásaként - a keresztyének többsége ma Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában és a Csendes-óceáni szigetvilágban él, és az arányuk folyamatosan növekszik.”26 A keresztyén és nem-keresztyén világ kétosztatúságának elmélete mára tarthatatlanná vált - ahogy erre már az 1938-as Tambarami Missziói Világkoferencia is rámutatott és mindennek messzemenő missziói következményei vannak. Míg 1910-ben Edinburghban a misszióról mint a keresztyén Nyugatról a nem-keresztyén Dél és Kelet felé irányuló „egyirányú forgalomról” gondolkodtak, ma azt tapasztaljuk, hogy a misszió „mindenhonnan mindenhová” irányul. Új miszsziói elképzelések és a keresztyén hit változatos kifejeződési formái jönnek létre, melyek mélyen gyökereznek a déli félteke kultúráiban és melyek nagyban hozzájárulnak egy valóban globális keresztyénség kialakulásához. Egy további fejlemény - mely különös figyelmet érdemel az erőteljes pünkösdi és karizmatikus mozgalom felemelkedése az elmúlt század folyamán. Míg a 20. század elején a keresztyénség pünkösdi és karizmatikus alakja a világkeresztyénség marginális jelenségeként volt jelen, mára a világon a második legnagyobb keresztyén közösséggé vált (a Római Katolikus Egyház után). Az exponenciálisan növekvő pünkösdi és karizmatikus közösségek nagy missziói lelkesedést mutatnak. Képesek elérni a déli félteke hátrányos helyzetű csoportjait és missziói munkájuk eredményeképpen gyakran tömegmozgalmak jönnek létre. A keresztyén hit pünkösdi és karizmatikus típusú megélése egyrészt sokféle felekezetet hozott létre, másrészt jelen van a történelmi egyházakba ágyazódva is. A karizmatikus tapasztalat tehát egy újfajta, az egyházi hovatartozáson felülemelkedő összetartozás-érzést alakított ki, mely a Római Katolikus Egyháztól a nem intézményesült ifjúsági egyházi mozgalmakig terjed. Egy másik fontos kortárs jelenség a déli félteke pünkösdi és karizmatikus közösségeinek közvetlen missziós munkája magán a déli féltekén csakúgy, mint a nyugati világban. Mindeközben e mozgalmak gyors terjedése némelyekben kérdéseket vetnek fel a keresztyén hit autentikus kifejeződési formáinak kritériumaival kapcsolatban. A Lélek megtapasztalása a pünkösdizmuson belül eredetileg sokkal inkább ökumenikus jellegű volt, ahogyan egy a keresztyének egységére vonatkozó látásukban különböző országokból származó pünkösdi vezetők azt korán meg is fogalmazták.27 Ennek ellenére, a misszióra és az evangélizációra helyezett erőteljes hangsúlyok feszültségekhez vezettek a pünkösdi mozgalom és a történelmi egyházak vezetői között, mert az utóbbiak e kezdeményezéseket nemkívánatos erőszakos behatolásnak érzékelték. Pünkösdi és karizmatikus szempontból nézve úgy látszik, hogy más egyházak vezetői nem ismerték fel ebben a mozgalomban annak az egységet előmozdító jelentőségét, ugyanakkor, a gyakorlatban, a pünkösdiek és a karizmatikusok előnyben részesítik az egység megélését az egyháztagság szintjén, az intézményi formák rovására. A keresztyénség új arculata még sokszínűbb, ha a nem-nyugati egyházak sokszínű világát is figyelembe vesszük. Az afrikai és ázsiai alapítású egyházak, az indiai Krisztus Bhakti mozgalom, a kínai házi gyülekezetek és kulturális keresztyének és más hasonló jelenségek kihívást jelentenek a hagyományos ekléziológiai és missziológiai felfogásokkal szemben és az ökumenikus dialógus új megközelítéseit is szükségessé teszik. Ugyanakkor Nyugaton is kialakulóban vannak a keresztyénség új formái. A felekezeteken kívüli csoportok, az úgynevezett „felnövekvő egyház” (emergent church), a „megagyülekezetek”, a „házi gyülekezetek” hálózata, vagy olyan megközelítések mint az Alfa-kurzus, a Neokatekumenátus mozgalom vagy a Cursillo, mind kifejeződési formái a keresztyén tapasztalat új értelmezései keresésének. Az anonim „katedrális-keresztyénség”, az újraéledő zarándoklatok (El Camino de Santiago de Compostella), a Taize-i Közösség, vagy a keresztyén jelenlét a digitális virtuális térben és más hasonlók szintén példái Jézus Krisztus követése sokszor új, sokszor kísérleti formáinak a globális, nyugati civilizáció kontextusában. E sokszínű képet tovább bonyolítja a türelmetlen keresztyén fundamentalizmus, sőt szélsőséges hangok jelenléte is. A nyugati helyzetet még változatosabbá teszik az ott jelenlévő erős bevándorló és nem-nyugati egyházi közösségek is. Míg a történelmi egyházak élete gyakran alig pislákol, erőteljes afrikai, ázsiai és latin-amerikai közösségek jönnek létre, elsősorban a nagyvárosokban. A keresztyénségnek ezek az új formái a déli és az északi féltekén egyaránt - kihívást jelentenek az egyház egységének hagyományos felfogásaival szemben. Az ökumenikus dialógus és együttműködés során olyan kérdéseket kell kezelni, mint a kialakult szervezeti keretek, vagy a hitvallások és tanrendszerek hiánya, vagy a radikális új liturgikus elemek. A keresztyénség ezen új kifejeződési formái a keresztyén felekezetek számának precedens nélküli növekedéséhez is vezettek. A világ keresztyénségének ez a növekvő változatossága fontos kihívás, amikor ma az egységet keressük, melyet tovább komplikál az is, hogy a keresztyénség pünkösdi és evangélikus kifejeződési formái gyakran felekezeti határokat átszelő természetűek. Száz évvel az első Missziói Világkonferencia után a keresztyén misszió és az egyház látható egysége keresésének a kontextusa alapvetően megváltozott. Sok minden megvalósult az 1910-ben Edinburghban jelenlévők látomásából, azonban még ma is sok lépést kell megtennünk közös zarándokutunkon az egyház látható egysége felé. És az a tény, hogy a magukat keresztyénnek vallók százalékos aránya a világ lakosságában nem változott a 20. század eleje óta (33 %), arra emlékeztet, hogy a célt, melyet az 1910-es edinburghi konferencia jelmondata megfogalmaz, még nem értük el: az egész világ evangélizálása még nem történt meg sem az ő nemzedékükben, sem a miénkben. Fordította: Gonda S. László 59