Tiszatáj, 1966 (20. évfolyam, 1-12. szám
1966 / 10. szám - Kritika
Később egyre kevesebb színnel dolgozott és egyre sötétebb tónusokkal. Ezzel párhuzamosan mind nagyobb szerephez jutott nála a „rajzosság”: az éles határozott kontúrok közé fogott, szigorú képszerkesztés — a konstruktív ábrázolás. Utcarészletek, házak, háztetők, — pontok, vonalak, háromszögek és négyszögek kapcsolatai. Mértanivá absztrahált világ. Aztán mégis kevésnek érezte ezt. Túl hidegnek, túl tárgyiasnak, lélektelennek. Más utat keresett. Emberibbet. Két évvel ezelőtt kezdett kísérletezni azzal a kifejezésmóddal, amelynek már érett, nemes ízeivel ismerkedtünk mostani tárlatán. A hagyományos vászon helyett simább felületű rostlemezre festett, meleg színhatásokat kereső, lakkosan fénylő olajfestmények kerültek ki a keze alól. S a fénylő lakkréteg alatt az ábrázolt felületeknek olyan izgalmas, dinamikus megmunkálása, az anyagiságnak, az anyagszerkezetnek szinte mikroszkopikusan pontos érzékeltetésével, ami konstruktív szerkesztettségük dacára is fokozta képei életszerűségét, s egy sajátos realista látásmód kibontakozását ígérte. Az anyagi felületek nemcsak színesek, nemcsak szögeik, éleik, kerületük, területük és térfogatuk van. A felületek lehetnek kemények és puhák, érdesek és csiszoltak, repedezettek, göröngyösek és simák, egyszóval ahány megjelenési formája van az anyagnak a térben, annyifélék. Dér megpróbálja a színek és tónusok, kontúrok és képszerkezet mellett a dolgok belső szerkezetét, az anyagi szerkezetességet is ábrázolni síkban, festői eszközökkel. Egyik kritikusa írja, hogy szívesen fest kerítéseket. Milyenek ezek a kerítések? Anélkül, hogy naturalista módon fényképezné őket, az ember szinte érzi a keze alatt például a ,.három kendermagos tyúk” című festmény kerítésének durva szálkásságát, kiszáradt, repedezett léceit. Vagy például a „Levél annak, aki elment” című képen a parasztszoba hátterében a meszelt fal fehérségén is átüt „tapinthatóan” a mész alatti sártapasztás durvasága, előkandikálnak a meszelésből a tapasztósárba kevert törekszálak. Talán legkiteljesültebben az ,,Artés” című festményén valósult reg az ábrázolásnak ez a déli sajátossága. Az odvas, görcsös, repedezett fatörzsek, vagy kizöldítlt fűzlombok helyett csaknem hasábokká egyszerűsített s mégis e korhadt, romlott fák érzetét keltő szimbólumokként sorakoznak elénk az ártérnek téli jégzajlással, tavaszi vízáradással küzdő, pusztuló, megkínzott fái. A kiszolgáltatottság, a pusztulásra ítéltség szimbólumaiként. S e jelképes értelmüket csak erősíti, még szuggesztívabbá teszi az absztrahált fatörzs-víziók felületének már jellemzett módon való kimunkálása, a repedezettség, a korhadás, a kiszáradás festői érzékítése. Dérnek sikerült megtalálnia a maga kifejezési tartományát; birtokában van a látásmód és a kifejezési eszközök olyan egyensúlyának, amely segítségével valóban rangos, jelentős művészetet sikerülhet teremtenie. A negyven képből e 40 fegyelmezett látomásból — mintegy negyvenegyedikként a művészről és művészetéről ez a kép bontakozott elő. S a tárlatáról szóló, elismerő kritikák mellé kiegészítő tanulságul. DÉNES JÁNOS KIÁLLÍTÁSA SZEGEDEN Dénes János a fiatal „Békés megyei, szegedi festő” harmadik alkalommal állította képeit közönség elé. Jelentős állomás vett ez a tárlat, bizonyság arról, hogy meglelte az egyéni, sajátos kifejezésmódot. Példákat nem nehéz idézni. A Belvízvédekezés érezteti a holt víz merevségét, a Szlovákiáj a szántóföldek, a házak és a táj természetes dialektikáját. A keményen megalkotott formákkal Dénes beszédes perifériákra bontja a teret, a vonalakkal perspektívát teremt. Meggyőzően, szűkszavúan és mentesen a hatásvadász és divatos absztrakcióktól. Dénes János grafikája és festészete mintha két forrásból táplálkozna. Az előbbi konstruktívisztikus, az utóbbi oldott, és jobban érződik benne alkotójának érzelezi gazdagsága. Hadd időzzek egy kissé a meggyőzőbb grafikák mellett. A művész egyéni technikát „talált” fel, amit a figyelmes szemlélő azonnal észrevesz. Az alakok, a testek, a fa, a fém egymástól való elkülönítése, a látvány kontrasztosabbá tétele érdekében a vonalak mellett kikaparja, kitépi a papír felületét. (Portré). A fekete-fehér ábrák kontúrjai így szinte kiugгэпэк э, síkból. Dénes azt vallja céljairól: „Az emberi lélek minél mélyebb megismerését, a szélsőségek minél tökéletesebb vizsgálatát akarom megvalósítani. A környezelemben élő emberek egymáshoz való kapcsolatai, konfliktusai érdekelnek leginkább. A szegedi képcsarnok tárlatán a tisztességgel megformált képek sejtetik ezt a törekvést. Reméljük, hogy a fiatal, tehetséges művész nem tér le sajátmaga által meglelt útról. M. I. 880