Tolna Megyei Népújság, 1980. december (30. évfolyam, 282-305. szám)
1980-12-31 / 305. szám
e "népújság Szilveszteri Most már egészen biztosra vehető, hogy ismét idősebbek lettünk egy évvel, s gazdagodtunk néhány ősz hajszállal is. Hulljon a hó, vagy szakadjon a nyári zápor, a sportújságíró mindig ott van a lelátón. Jegyzetel, megörökíti a mérkőzések, versenyek krónikáját. Méltat és mérgelődik. Aztán így év végén — mert ideje is engedi — emlékezik. Sikerekre és csalódásokra, bosszúságokra és örömteli pillanatokra. Ezúttal is ezt tesszük. — szilveszteri hangulatban... És még mondja valaki... A képre nézve büszkén mondja szánk: merő rosszindulat, légből kapott koholmány, hogy a dózsás kosarasok „edzőfalók”. íme a bizonysága annak, hogy igenis szeretik a mestert. A BEAC elleni, utolsó hazai NB I-es találkozójukon egyszerűen felmagasztalták, a magasba emelték Imre bá’-t. Sőt, az öltözőben fürdés közben dalba foglalták ragaszkodásukat. Mit énekeltek a lányok? Ezt: „Ilyen edző kell nekünk, ilyen edző pompás, kinek a lába csámpás, kinek a feje éjjel, nappal világító lámpás.” LEG-ek Statisztikák, értékelések regimentje készül ilyenkor év végén. Hagyomány, hogy ezekben a mérlegekben feltüntetik a búcsúzó óesztendő valamennyi rekordját is. A megye sportkrónikájában tallózva, szubjektíve valami hasonló igény vezérelt. Nem a méterek, a másodpercek, vagy a gólok rekordjait gyűjtöttem csokorba. Ezekről a versenyek, mérkőzések tudósításaiban rendszeresen beszámoltunk. A szilveszteri görbetükörbe a fonákságokat állítjuk. ...A legtöbb álmatlan éjszakát egy lakáskulcs visszaszerzésének bonyodalmai okozták egyik nagy egyesületünk vezetői számára. A szóban forgó kulcshoz ingyen jutott ideiglenes tulajdonosa, aztán, hogy a nyáron angolosan lelépett, egyszeribe pénzre akarta váltani a rézkulcsocskát. ...A legváratlanabb feladat Balogh Ilonára, a tolnaiak asztaliteniszezőjére hárult a belgiumi Corenne-ben. BEK-mérkőzésük másnapján a házigazdák az ottani nemzetközi verseny férfi győztesével szemben állították asztalhoz. A lelátón sörözgető, pipázgató közönség élvezte e furcsa „szuper-döntőt”. Balogh ellenfele is egy ideig, mert Ica 2-1-es vezetésénél a derék belga sérülésre hivatkozva feladta a meccset. ...A legöregebb sportoló-vendég Új-Zélandból járt Szekszárdon. Mestersége címere a kerékpár, kora ötven... Pardon, férfiak esetében nem illik erről fecsegni. Nos, a nyugdíjkorhatárhoz közelgő Cserepányi Dénes, mert hát róla van szó, ebben az évben is rajjhoz állt a Gemenci Nagydíj nemzetközi kerékpáros versenyen. ...A „legturistább" sportoló — joggal — a bátaszéki Rudolf László volt. Londonban Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett. Hazafelé elhatározta, beviszi megmutatni annak az illetékesnek is, aki „hivatalból” nem támogatta kiutazási kérelmét. Kár, hogy időközben megváltoztatta szándékát a hatszögletű sakk mestere. ...A legfeledékenyebb szakosztályvezetéssel Tolnán találkoztunk. Az ifjúsági labdarúgócsapatok által nyert 1979. évi érmeket ez év őszén osztották ki a fiúknak. Suba alatt, csak úgy a szertár asztalfiókjából — grátisz. ...A legkülönösebb starthely Balogh Gyulát, a Szekszárdi Dózsa országos bajnok atlétáját fogadta. Párizsban, az ifjúsági mezei világbajnokságon a résztvevő fiatalokat a lovasversenyeken használt boxokba sorakoztatták fel, majd onnan rajtolt a mezőny. Furcsának furcsa volt ez az indítási forma, de legalább egyetlen futamot sem kellett visszalőni — kiugrás miatt. ...A legnagyobb tévedést a megyei labdarúgó-szövetség 11. számú hivatalos közleményében olvastuk: „Értesítjük a sportköröket, hogy a Simontornyai Bőrgyár kedvezményes áron biztosít labdákat. Érdeklődni Tauker István gyáregységvezetőnél lehet." A tévedés mindössze ennyi: a labdákat nem a bőrgyár, hanem a Bőr- és Szőrmefeldolgozó Vállalat készíti, ahol Tauber István nem gyáregységvezető, hanem áruforgalmi osztályvezető, a többi stimmel. Álom volt csak az egész Mesét kopog az írógép ... Lehet, hogy a dupla adag Eu_ nodtin, vagy az influenza okozta? Nem tudom, de olyan mély álomba zuhantam, mint még soha. Miközben egyre mélyebbre zuhantam, alaposan előreszaladt velem az idő kereke. A naptár egészen pontosan 2000. április 1-ét mutatta. Csengett a telefon, a főszerkesztő magához szólított. „Nézd, öreg — kezdte a főnök. Igazán nagy nap ez a mai. Ráadásul úgy tudom, te egész életedben erre vártál: ma este avatják Szekszárd új sportcsarnokát. Arra gondoltam, hogy rád bízom az avatósünnepség tudósítását. Az esemény megérdemelne egy külön kiadásit is, ám ettől eltekint a szerkesztő bizottság. Marad egy egész oldal a riport terjedelmére. Itt a lehetőség, öreg! Egy hét múlva nyugállományba vonulsz, írd hát meg ügyesen, hangulatosan utolsó, nagy riportodat”. 'Feszengtem a széken.. Micsoda megtiszteltetés ért. Hármasával vettem a lépcsőket örömömben, aztán a rovat csendes szobájába húzódtam. Minden idegszálammal a riportra készültem. Hogyan is kezdjem majd? Indítsam a kolumnát történelmi visszapillantással? — Az angoloknak 90 évet kellett várniuk arra, hogy labdarúgóik legyőzőre találjanak. Nekünk, szekszárdiaknak viszont csak alig egy fél évszázadot, erre a csodálatos létesítményre... Nem, ez így túl száraz. Uccu neki, a hangulatos jelzőkkel! Az olvasó szerkesztők úgyis ezeket imádják írásaimban. — Csillagdolmányos áprilisi este. Azon helyen, ahol a múlt században vándorcirkuszok ütöttek sátrat, ahol malacok visítottak egy-egy kirakodó vásár alkalmával, ott, ahol húsz éve még száraz katángkórót kergetett szél — most impozáns sportparadicsom fényei villóznak. Vagy talán inkább a szakmai indokolás lenne a legkézenfekvőbb? Valahogy így: — Olyan magasra szökött megyeszékhelyünk minőségi versenysportjának színvonala, amely könyörtelenül szükségessé tette egy minden sportág űzésére alkalmas, korszerű edzésmunkát biztosító sportcsarnok felépítését. A hatvanezres város lakóinak tömegsport-igénye sem engedte tovább elodázni e létesítmény megvalósítását. Nem is beszélve az iskolások immár háromszorosára felemelt testnevelési óráinak kulturált megtartásáról. Meditálásomat kopogás zárta le. Három fotós kollégám állt az ajtóban, és sürgetett: sportként indulás a csarnokba! Arra határozottan emlékszem, hogy elindultunk. Remegő lábakkal értem a gépkocsihoz, amikor . .. Felébredtem. Feleségem, aggódó tekintete szegeződött rám. — Mondd, papa, nem vagy te lázas? — kérdezte, majd a homlokomat tapogatta. Dalolnak az edzők De sokszor leírtuk 1980-ban is, hogy az edzők pályafutása sincs rózsákkal telehíntve. Meg, hogy nehéz szakma ez kérem. Tervekkel, ambícióval teli munkakezdés. Néhány nap múltán egyértelművé válik: gondok és problémák sűrűjébe csöppent a mester. Nehéz a kibontakozás, aztán egy idő múltával látszólag sínen van a csapat. S mert a forma változandó, akár a szerencse, jön a hullámvölgy. Mi több, tartóssá válik. Előbb csak halkan, aztán bömbölve követeli az ezerfejű cézár: leváltani! Mármint az edzőt. S ha az egyesület vezetői is „bemennek ebbe az utcába” veheti a vándorbotot. Ám optimizmusuk a keserű szájízű szerződésbontás után sem hagyja cserben őket. Dalolnak.1 Tapodi László (az NB I-es szekszárdi kosárlabdacsapat volt edzője): „Ki volt a hibás, lehet, hogy én, annál szomorúbb...” Szloszár István (Faddon „bontott szerződést”): „Te ígértél boldogságot, azt mondtad, hogy soha el nem válunk....” Juhos László (a bátaszéki labdarúgó-együttest megmentette a kieséstől, aztán leváltották) : „Sört ide, bort ide te szép barna lány, hadd mutatom ki magam igazán”. Hát a szeszt szabad? Üres volt a várószoba, így azonnal beléphettünk a megyei sportorvos rendelőjébe. — Doktor úr, lapunk augusztusban közölte az ön szakcikkét. Abban azt a kérdést vizsgálta, hogy egészséges-e a vízivás sportolás közben? Végső konklúzióként azt állapította meg: sportolás közben szomjúságunkat ne vízivással oltsuk, mert az súlyos elváltozáshoz vezethet. . — Igen, ez így van. — Ön olyan folyadékokat ajánlott cikkében, amelyek nemcsak vizet tartalmaznak. Gondolt esetleg a borra is? — Nézze, magam is jól tudom, hogy a borban nemcsak igazság van, hanem víz is. Ezért hát nem javasoltam. — És mi a sportorvos véleménye a tömény szeszekről? — Valamennyi kollégámmal egyetemben szilveszterkor azt valljuk: ép testben épp elég rám fér meg. — Doktor úr, a maga szíve sose fáj? — Hát, ha arra céloz, hogy manapság is gyakori látvány a tizen-, huszonéves fiataloknál a görbe tartás, a beesett mellkas és a lúdtalpas járás — akkor igennel válaszolhatok. — Bizony gyakori jelenség legyintéssel elintézni azt a temérdek felhívást, hogy rendszeresen sportoljanak. Röpködnek a válaszok: mozgok én eleget a munkahelyemen. — Ezeknek azt üzenem: felfogásuk ostobaság. Márpedig, ha egy ostobaságot sokszor ismételnek, attól még nem válik igazsággá. Már búcsúzkodtunk, megköszönve a beszélgetést, amikor a megyei sportorvos visszakérdezett. — Lehet egy kérdéssel több ez az írása? — Természetesen — motyogtam. — Hát a sportújságíró hogyan búcsúztatja 1980-at? — Azt hiszem, leiszom magam. — Hoppá, és mi a kedvenc itala? — A lágy tojás! Teleszubjektív „Ne simogass, félreértik!” 1980. december 31. Mezcsere Mondják: a női focinak és a kézilabdának a gól a sava-borsa, kosárlabdázásnak meg a „csont nélküli” kosár. A búcsúzó esztendő mérkőzésein mindegyikből akadt jócskán. A szurkolók régi vágya azonban az idén sem teljesült, mert egyetlen női találkozó után sem került sor mezcserére. Csalódottságukat enyhítendő, mi ezúttal közreadunk egyet. Hogyan? Azt mondják, túl korán exponáltuk a cserét? Közel járnak az igazsághoz, ám fotósunkat üldözte a balszerencse. Exponált ő később is, miközben ráeszmélt: izgalmában elfelejtett új filmtekercset fűzni a gépbe. A régin meg csak egyetlen kocka volt... LAPZÁRTA HERBEL EDZŐ LEMONDOTT... Lapzártakor, galambpostán kaptuk a váratlan hírt: Herber József, a Dombóvári MSC labdarúgó-csapatának vezető edzője elnökségi ülésen lemondott az NB I-be feljutó csapat edzőjének járó MLSZ-prémiumról. DÍSZTÁVIRAT Az óév utolsó előtti napján dísztáviratot kézbesített aposta a Szekszárdi Dózsa labdarúgó-szakosztálya címére. A távirat feladója az NB I-es játékvezetői keret legkreolbőrűbb tagja. A szöveg: „A magam részéről végképp elástam a csatabárdot. Kevesebb Andaxint, annál több gólt és győzelmet kívánok együttesüknek és szurkolóiknak. A játékvezetők téli továbbképzésén ígérem eminens hallgató leszek, hogy tavasszal... Igaz, is én amikor Szekszárdon legföljebb már csak szurkoló lehetek. BUÉK”. Az aláírás nem kis fejtörést okozott. A távirdás kisasszony előbb ’az „Isten ostorának” olvasta. Végül megoldódott a rejtély: Ágoston. MEGKÉSETT SZAVAZAT Utóbb Előd, muslincavári olvasónk portos levelét pedig sportrovatunk kapta. Sajnálatos módon megkésve. A borítékból ugyanis egy szavazólap került elő. Olyan, amelyikkel az év legjobb Tolna megyei sportolóinak megválasztását segítették, csakhogy a beküldési határidő december 20-án lejárt. Utóbb Előd kísérősoraiból idézünk: „Tisztelt sportrovat. Cimborám unszolására ragadtam tintaceruzát, hogy voksomat papírra véssem. Kapjak a fejemhez és én is szavazzak! — biztatott a komám. Így jutottam arra az álláspontra, hogy anyósomat jelöljem az észtendő legjobbjának. Tudom, ezen első hallásra majd elcsudálkoznak, de... Megvallom, szeretem a tütüt és bizony gyakran kapatosan térek haza. Anyósom, ki saját bevallása szerint hajadonon imádta a nehézatlétikát, mert hogy súlyt is lökött, szóval ilyenkor a hónom alá nyúl és az ágyba penderít. Ami meglepő, az év 365 napján állandósítani tudja kondícióját. Nála nincsenek forma. és állóképességi ingadozások. Hát ezért esett reá az én szavazatom...”Elismeréssel adózunk szubjektivitása előtt kedves Előd. Fájdalom, de szavazata egyszerűen párját ritkítja. Az oldalt írta és összeállította: Fekete László A fotókat Bencze István készítette