Tolna Megyei Népújság, 1983. január (33. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-15 / 12. szám

1983. január 15. K­épújság n A műemlékek és a közgondolkodás Közügy ma­­ Magyarországon a műemlékvédelem. Jó érzésekkel és gyönyörköd­ve járhatjuk be a páratlan szépségű Budai Vár, Kőszeg, Sopron, Szentendre, Gyula, Kecskemét, Szigetvár hangula­tos utcáit. Nem vagyunk kö­zömbösek értékeink iránt,­­ma­­gunkénak érezzük azokat, köz­ügynek tekintjük sorsukat. S a legszebbeket, a nagy gonddal helyreállítottakat, megőrzőite­ket büszkén mutatjuk — mutat­hatjuk­­ a külföldieknek, ven­dégeinknek is. Akik közül jó né­hányat ezek híre, varázsa is vonzott ide. S eljutottunk már addig is, hogy aggódunk, szó­lunk egy-egy értékes lakóház, középület láttán, sőt­­ a ha­rangokat is félreverjük néha, például pusztuló kastélyaink, romjaink megmentése érdeké­ben. Ám mi vagyunk azok is, akik évekig, évtizedekig képesek vagyunk tétlenül szemlélni, hogy kikezdi, s tönkreteszi az idő lakóhelyünk féltett kincsét, a falu legszebb épületét vagy a műemlék szobrot a kisváros fő­terén. És siránkozunk például azon, hogy a község éves fej­lesztési pénze sem lenne elég a műemlékrom bekerítésére,­­mi­közben telkeinkre kis palotákat húzunk. Csodára várunk. És mi vagyunk azok is, akik tétlenül nézzük, amint középkori kö­vekből építkezik a­­ fél falu, és hogy itt-ott fogyatkozik a kú­ria. Ország-világ előtt büszkék vagyunk - s lehetünk is - mű­emlékvédő szakembereinkre, ha szemünk előtt formálódik sziszi­fuszi munkájuk eredménye, de mindjárt ellenségeinkké, fontos­kodó és akadékoskodó hivatal­nokokká válnak, ha a nagyobb pusztítást megelőzendően ne­künk mondanak nemet. Közügy ma Magyarországon a mű­emlékvédelem, de nem ez még mindenütt és mindenki számá­ra. Európa-hírű a magyar műem­lékvédelem. Világszerte isme­rik, elismerik, nagyra értékelik azt, amit e téren tettünk s te­szünk, s látjuk mi is saját si­kereinket. De mi ismerjük iga­zán gondjainkat is. Műemlékek tekintetében nem vagyunk különösebben gazda­gok, nem haladja meg a ki­lencezret, amit nyilvántartunk. De értékesek és kedvesek szá­munkra a műemlék jellegű és a városképi jelentőségű épüle­tek, azokat is nyilvántartjuk. Darabszámra pontosan tudjuk, hogy például 355 várromunk, templomromunk van, hogy 1246 középületünk védett, hogy csak­nem pontosan ugyanennyi a nagyon értékes népi­­ műemlé­künk, s az Országos Műemléki Felügyelőségen öt vaskos kötet vall csupán az állami gazda­ságok birtokában, kezelésében lévő műemlék épületekről is. Minderre azt mondják, akik nemzetközi öszehasonlítással bírnak, hogy nem túlzottan sok, ám számszerűségében sem le­becsülendő,­­s még inkább nem az tartalmában műemlékkin­csünk. Múltunk, történelmünk, kul­túránk, nemzettudatunk hordo­zóinak és részeinek tekintjük műemlékeinket, amelyek forrá­sai önismeretünknek, a szocia­lista hazafiságnak. Úgy tartoz­nak hozzá településeinkhez, hogy egyben közösség­megtartó, közösségformáló tényezők. Tör­vények, magere szintű határoza­tok intézkednek arról, hogy ér­tékeinket számba vegyük, s fennmaradásukról oly módon gondoskodjanak, hogy a mát­ és a jövőt — szolgálják. Műem­lékeink többek tehát évszáza­dos köveknél, omladozó romok­nál, pókhálós kastélyoknál, csonka köztéri szobroknál, ko­pott városközpontoknál, de hogy valóban többek lehessenek, meg kell becsülnünk őket. M­ű­eml­ékei­n­k helyreá­ll­ításá­­­ra és új, mai funkcióhoz alakí­tására központi pénzekből évente 600—800 millió forintot költünk, s a közelmúltban szü­letett döntés jelentős összegről kastélyaink érdekében. Fokozott állami támogatás jut az egy­házi tulajdonban lévő műemlé­kek védelmére. A 70-es évek közepétől 200 népi műemlék­­épület felújítására, illetve az állagromlás megállítására ke­rült sor. Budapesten megnyug­tatóan rendeződött a védett köztéri szobrok sorsa. Mi tagadás, tennivalóinkat sem kell nagyítóval keresnünk. Bár a szakemberek hangsú­lyozzák: műemlékeink sorsa ma országszerte nem kis részben a tulajdonos - a helyi tanács, a gazdaság, stb. - szándékától függ. A műemléki hatóság - szélsőséges esetektől eltekint­ve - jószerivel csak befolyásol­hatja a helyi döntéseket. Gya­korta elhangzik olyan vélemény is, hogy ha több pénz állna e célra rendelkezésre, sok helyütt akkor sem tudnának mit kez­deni a műemlékekkel. Általában egybehangzóak viszont a véle­kedések abban, hogy ahol tény­legesen közügynek, vagy más­képpen fogalmazva: szívügynek tekintik saját műemlékeik sor­sát, ott sok mindent meg tud­nak valósítani önerőből vagy összefogással is. És érdekes módon ezeken a helyeken nem is azzal kezdik, hogy „nincs pénz". Egy nagyobb szabású felmé­rés tapasztalatai szerint nem ritkák az olyan nagy áldoza­tok árán rendbe hozott műem­léképületek, amelyek folyama­tos fenntartás híján ismét rom­lani kezdenek. Talán csak azért, mert nem akad valaki, aki évente egyszer egy létrát tá­maszt a csatornának, és eltávo­lítja a szemetet, helyreigazítja a megbomlott cserepet, kijavítja a megrepedt vakolatot... Másutt — és sajnos elég sok helyen úgy vélik - jól tudja, miért -, hogy nem tartoznak a kasté­lyokhoz, kúriákhoz, a felújított középületekhez a környezetük­ben lévő parkok, kertek, a pom­pázatos épületek körül pusztít az enyészet. Mintha erdészek, kertészek, parképítők csak az Országos Műemléki Felügyelő­ség alkalmazásában lehetné­nek! Gazdátlanok - úgy tűnik - a kisebb települések határai­ban, terein, a falvak szélén álló, ugyan nem világraszóló, de műemléki értékű védett szobrok, emlékművek. Itt-ott csak az alapzatukat kellene egy kőmű­vesnek kijavítania, és a gazt kellene kiirtani... Gond van — kétségtelenül - a magántulajdonban lévő mű­emlék épületekkel, felújításuk nem kevésbe kerül. Bár ahol és akik nagyon akarják, meg­találják rendbe hozásuk mód­ját, nagyobb összegű kölcsön­nel; helyi segítségre is van pél­da. Ugyancsak eléggé általános tapasztalat, hogy sok helyütt nem vagy nehezen találják meg a régi épületeknek a legcélsze­rűbb új, mai funkciót, s ezen akad meg ,az ügy. Ahol kas­télyból csibekeltetőt akarnak csinálni, ott persze közbeszól­nak a szakemberek, de jellem­zőbb, hogy ötletekkel, javasla­tokkal is segítenek, és átalakí­tási tervek esetén hajlanak az ésszerű kompromisszumokra. Kétségtelen, a legkézenfek­vőbb a műemlék épületeket a művelődés céljaira rendbehoz­ni, s a példák sora azt bizo­nyítja, sikeresek a várszínházi bemutatók, a kastélyhangverse­nyek, a méltó körülmények kö­zött megrendezett múzeumi tár­latok, alkotótelepek. Helyen­ként jó vagy elfogadható meg­oldás az is, ha szociális otthont, gyógyszertárat, kollégiumot ren­deznek be a régi épületben; könyvtárat vagy állami gazda­sági irodát. Az utóbbi időben mind többfelé érdeklődnek ma­gánszemélyek, kisebb közössé­gek: panzió, hangulatos va­dászház céljára bérbe venné­nek állami épületet. Rendbe hoznák, védenék. Járható útnak látszik. Még inkább követendő példa azonban, amelyről Baranya megyéből érkezett híradás. A Szénbányák Vállalattól a Pécsi Kesztyűgyárig nagyüzemek egész sora jelezte: anyagi hoz­zájárulás és társadalmi mun­ka formájában készek lennének közreműködni a mázaszászvári várépület rekonstrukciójában. Ezek egyesítése révén megszé­pül a nagycenki Széchenyi-kas­­tély, gazdasági épületeiben méntelep, a főépületben mú­zeum lett, és formálódik a le­véltári rész is. Jól ismert, hogy Kecskeméten például az egy­kori zsinagógából a tudomány és technika házát alakították ki, s a művelődést szolgálja a hatvani Grassalkovich-kastély. Természetesen legfontosabb­nak ítélt műemlékeink védelme a központi keretekből is foly­tatódik. Szakértő, avatott ke­zek a többi között napjainkban a híres hollókői várat hozzák rendbe a kilátó céljaira. DEREGAN GÁBOR A simontornyai vár Budapest, Szentháromság tér M­intha úgy lenne törvény­szerű: akiknek nem volt hírük­ nevük életükben, azoknak az emlékük is névtelen marad haláluk után. Alogy megörökölni is csak „Az ismeretlen katonaként" tudnak: díszsírhelyek hitelesülnek ham­vaik által, amelyeket államfők a protokoll szerint megkoszo­rúznak. Mert ők az ismeretle­nek, a mindenkori nép, a min­denkori hadsereg, ők megne­­vezhetetlenek, a mindenkori nép, a mindenkori hadsereg, ők megnevezhetetlenül a „víz­nek árja” — mint a költő írta, de mintha azt már hasztalan írta volna, ahogy „azért a víz az úr”­­ ment a gályákra em­lékezik az utókor, a gálya-kirá­lyokra és -pápákra, a gálya­­hadvezérekre e gálya­kezektől függött a történelem irányítása. A piramisok, katedrálisok, vá­rak, paloták kastélyok nem az építők, hanem az építtetők ne­vét őrzik — s nincs piramisuk, katedrálisuk, váruk, palotájuk, kastélyuk az építőknek, amit tá­­tott szájjal megcsodálni lehet­ne... Ha van mégis — skanzen, tájház, falumúzeum, koncentrá­ciós tábor, tömegsír-temet -, a turista utókor nem az arcokat, a tekinteteket képzeli el szem­lélődés közben, nem az egy­­szer-volt-hol-nem-volt embert, a fenséget, titkot, Északfokot, ide­­genséget, hanem az általános­ság jegyeit őrző fantomalako­kat: a kunt, a csángót, a zsi­dót, a parasztot, a proletárt, a zsellért és a kubikost. S tudom, hiábavalóság ez az östörgés, a történelem igaz va­lósága szerint így van ez rend­jén az emlékek és az emlékezé­sek erdejében is. Hogy az er­dőt messziről, föntről látjuk csak át — fáit külön-külön vizs­latni értelmetlennek gondoljuk, kivált, ha meg van jelölve úgy­is annyi emlékezetes, hírhedt­­híres fa, mely alatt egy nagy­betűs Valaki megpihent, melyet egy nagybetűs Valaki ültetett... Nincs bennünk önzetlen kíván­csiság az erdő fái iránt, hiszen mi — értelmiségi létre vergődöt­­tek - magát az erdőt véljük­­akarjuk tudni, ismerni, egyes fáira miért is tékozolnánk időt, energiát? Csakhogy rá kellene már döbbenni végre: az erdőt is csak az egyes fák megisme­rése alapján ítélhetjük meg, akkor is, ha az egyik akác lát­szólag olyan, akár a másik, ha az egyik tölgy, bükk, nyír épp olyan, mint a másik... Mégsem teszünk különbséget, hasztalan tudjuk pedig ezt az igazságot. Hanem megkülönböztetetten megkülönböztetjük a nagybetűs akácokat és tölgyeket, híres emberek, potentátok emlékezé­seit, és vitát nyitunk fölöttük, latolgatunk igazságokat, és föl­tesszük nap mint nap — bár tudjuk, hogy értelmetlen­­ a kérdést: mi lett volna ha... Ha nem Kossuth, ha nem Szé­chenyi, ha nem Görgey, ha Deák nem úgy... Vagy köze­libb időkre gondolva revideá­lunk és rekonstruálunk: Telekit és Bethlent, Horthyt és Kállayt... A Táncsicsok emlékirata azon­ban nem vált ki vitát soha. A Franncsics Károlyoké, Garzó Im­réké, Kováts Istvánoké, a Dom­bi Kiss Imréké, Gémes Eszte­reké, Csizmadia Imréké. Hiszen ezekről miért is vitatkoznánk, ők - így magyarázzuk - nem voltak tényezők a politikai irá­nyításban. Táncsics is — még ő is!­­ - hasztalan kapaszkodott föl hihetetlen akarattal Ácste­­szérről a pesti üllői útig, az eseményeknek — utóbb­­ csak bábja, bolondja tudott lenni, irányítója, befolyásolója alig... Hát miért is vitatnánk meg az emlékeit? Vagy az építőmester Kováts Istvánéit? Ki is volt ez az em­ber: egy szegedi valaki a múlt században. Kitanulta a mester­séget, s hogy jobban tudja - követve a céhtörvényt —, el­ment „világot látni”, majd hon­védje lett a szabadságharc­nak... De csupán honvédje — nem vezéralakja. Miért is be­szélnénk hát Kováts István em­lékeiről, miért hivatkozná­nk ép­pen rá fennkölt vitákban? Vagy Garzó Imréről, a polgárról, aki mérnök-tanár volt, a szabad­ságharcban tisztféle — közka­tona büntetésből lett a bukás után. Dehát az ő itáliai kény­szerszolgálata nem emigráció volt, ő visszajött, és dolgozott tovább: tanított, cikkeket írt Hódmezővásárhelyen, beleártot­ta magát „illetéktelenül" neve­lésügyekbe, folyószabályozási tervekbe - igaz is, ki figyelt, ki hallgatott rá? És mért is érde­kes, hogy a poros parasztváros­­ban lépést tartott az akkori vi­lág filozófiájával? Mért is vi­tatkoznánk hát emlékeiről? Vagy Dombi Kiss Imrét, a ta­nyasi parasztot mért is emle­getnénk föl szimpozionokon? Épp őt, aki hároméves kötele­ző katonai szolgálat után sza­kaszvezetőként egyik közkato­nája volt a przemysli ostrom­nak, utána egyik névtelenje az orosz fogságba esett névtele­neknek, akiket a keserű kenye­rű­­sors Közép-Ázsiába sodort, akiket naponta tizedelt a tífusz, akik kényszermunkába jártak idegen földön éveken át, akik csak nyílt levelezőlapon és né­metül értesíthették hogylétük felől szeretteiket, s akik — való­ban hihetetlenül!­­4 valahogy mégis hazatértek, s hazatérvén — hisz muszáj volt, hisz nagy volt a család, és különben is ez volt az élet megkérdőjelez­hetetlen törvénye­k újra dol­gozni kezdtek a földeken (nem­igen ápolgathatták sebeiket), gabonát vetettek és arattak, hogy legyen mit ennie az or­­­szágnak, hogy legyen miből ki­fizetni a jóvátételt, hogy legyen miből ínyencségeket készíteni az urak vacsoráihoz.­ Mért is nyitnánk hát vitát Dombi Kiss Imre vásárhely-pusztai tanyasi paraszt emlékei fölött? És Gémes Eszter könyvét, a Mindig magam címűt is ugyan mért citálnánk érvnek-ellenérv­­nek? Hiszen lehet-e érv meg­születni és fölnövekedni Balás­­tya határában? Lehet-e érv ide­jekorán árvának maradni, le­het-e érv serdülőlányként nap­számba járni, munkára hiú tisz­tességgel dolgozni? És lehet-e érv az I. világhá­borús esztendők valós igazsá­gának föltárásához Csizmadia Imre gyermekkora, az Olaszor­szágban odamaradt édesapa, a tanyájukon fogolyként is ember­ként otthonra lelt Vaszil? Le­het-e érv pusztán az életük tör­ténelmi vitákon, a munka reg­geltől estig, januártól januá­rig? Lehet-e legalább adalék - ha nem is perdöntő érv — idős Váci Mihályné könyörtelen „ár­vácska-sorsa", az Amerikaiba kódorgott apától az örömtelen­­ségbe mérgeződön anyáig? S az, hogy Zsuzsa néni iskolá­zatlanul, nyomorult körülmények közt mégis megpróbálta: em­ber akart lenni, és költőt ne­velt! Mindezek lehetnek-e érvek napi köz- és magánvitáinkban történelmünk igazabb megíté­lésében, önmagunk megismeré­séhez? Lehet-e érv Széchenyi, Kossuth, Görgey, Teleki, Deák mellett Táncsics, Garzó, Fran­­csics, Kováts? Kádár Gyula, Bárczy János mellett Gémes Eszter és Csizmadia Imre? Em­berség­ün­kh­öz nélkülözh­etetl­e­nül hozzátartozhat-e Gazda Jó­zsef könyve, az így tudom, így mondom című, amely Bukarest­ben jelent meg 1980-ban? Le­het-e érv jövendő cselekvéseink etikájában Bilibók Gergelyné, Veress Regina, Serbán Serbán, Tuzson Tamás emlékezése - hogy neveket is említsek a több mint kétszáz „adatközlő" kö­zül? Fölismerjük-e, hogy nem csupán adatközlők ezek az em­berek, de többek: egy­életűek, egy­ sorsúak, akikért — ha nem halljuk is, ha nem figyelünk is oda — valahai mégis megszólal a harang! És eljutunk-e odáig, hogy vájtfülű vitáinkban — me­lyekben a történelmet és a po­litikát hánytorgatjuk folyvást nevekkel lövöldözve egymásra — az örökkön félrevert vészha­­rang-kongatás mellett ezeket a tiszta lélekharang-hangokat is meg kellene hallanunk? Mert ezeknek az emlékezéseknek ez az értékük elsődlegesen­ tiszta őszinteségük, manipulálatlan makulátlanságuk - s emiatt maradnak árnyékban botrányos viták zsinatában, emiatt feled­jük őket akár kézbe venni is, hi­szen íróik szavahihetőségét nem pozíció és rang, nem szárma­zás és szerzett tekintély, hanem keményen végigdolgozott embe­ri élet hitelesíti. S a keményen végigdolgozott emberi élet vájtfülű körökben nem politikai tényező...­edig meg kellene halla­nunk őket, e lélekharan­gokat, hiszen nélkülük csupán okoskodóvá lesz a gyülekezet, nem okossá, me­lyet nemzetnek nevezünk, hi­szen nélkülük nem lett volna kit csatába szólítani Kossuthnak, nem tudott volna kit nagyralá­­tóa­n fölemelni Széchenyi. Ide­je, hogy végre észre és észbe vegyük őket, ideje, hogy meg­­zúgassuk értük az általuk öntött harangokat, hiszen nem téve­dett a költő: „azért a víz az úr". ÖRDOGH SZILVESZTER Ismeretlen krónikások I

Next