Tolnai Világlapja, 1907. január-március (7. évfolyam, 1–14. szám)
1907-02-24 / 9. szám
TOLNAI VILÁGLAPJA 340 kepes duflsqtar fl harangszó (Egy öreg vadász története.) Gyermekkoromban kevés embert szerettem annyira, mint a jó öreg Demeter bácsit, az öreg vadászt. Régesrégen ott pihen ő már szegény a temetőkertben, egy korhadt fűzfa alatt, — de az én lelkemben ma is olyan eleven még alakjának képe, mintha tegnap láttam volna utoljára. • Ránczos homlokát, hosszú ősz szakálát, hegyesre pödrött bajuszát, torzonborz szemöldöke alatt villogó két okos szemét soha sem fogom elfelejteni. Pajtásaim féltek tőle katonás viselkedése miatt, de ezt csak annak tulajdonítom, hogy nem ismerték eléggé. Ha megismerték volna becsületes, igaz Likét, mely zordon külseje alatt rejtőzött, éppen úgy megszerették volna őt, mint én. Olyan volt az a vén ember, mint a méhlepte, korhadt fa, melyről mindenki azt hiszi, hogy már semmire sem való. Pedig milyen barátságos, hűvös árnyékot kínál a benne bízónak viharverte lombja! Nekem sokszor volt részem ebben a barátságos, hűvös árnyékban — sokszor odaültem a lábához s testem njakáról a szót, hallgattam egyszerű, kedves történeteit, amelyek fel-fel merültek lelkéből, a rég tovaszállott időre emlékezvén. Mikor harangszót hallok, mindig eszembe jut az a története, amelyet egy téli estén beszélt el nekem s amely nagyon alkalmas volt arra, hogy általa még jobban belepillanthassak a lelkébe. Templomban voltunk azon a napon s este az istentiszteletről folyt a szó. Közben megjegyeztem, hogy még so isem láttam senkit olyan buzgón imádkozni, mint ahogyan Demeter bácsi szokott. Az öreg nagy füstöt eresztett pipájából a levegőbe s egy ideig tágra nyitott szemmel nézte, követte a füstkarikák libegését, ide-oda szállását, majd megszólalt: — Valaha nem így beszéltek ám rólam ! De igazuk volt, amikor nem így beszéltek! Tudom, fiam, — ma is szégyenlem ! — fiatalkoromban nagyon vad természetű ember voltam, amolyan pokolravaló ! Mikor hazakerültem hosszú idő multán a katonaságtól, a sok táborozás, csatározás már annyira megkérgesített, hogy nem is voltam békés emberek közé való. Huszárnak jó voltam, ember sehogysem tudott válni belőlem. Minden időmet csatangolással, vadászgatással töltöttem. Egy alkalommal, szokás szerint, már kora reggel az erdőbe igyekeztem, puskával a vállamon. Vadászkutyám hűségesen lépkedett utánam. A templom kis harangja éppen akkor szólalt meg, ünnepi imára hivogatva a falu népét. Vasárnap volt. Ismerőseim, akikkel útközben találkoztam, feddő szóval figyelmeztettek erre. — Még ma is puskával jársz. Jobb lenne, ha a templomba jönnél velünk. Gúnyosan kaczagtam a szemük közé s gonosz szóval illettem a templomot, miközben tovább haladtam. Vadásznak való idő volt, s jó zsákmányra számítva, sokkal jobban behatoltam az erdő belsejébe, mint máskor. Az erdőnek ezt a részét nem ismertem s így történhetett, hogy eltévesztettem az utat. Egész nap ide-oda bolyongtam anélkül, hogy kijutottam volna a rengetegből. Végre ráakadtam egy elhagyott vadászkunyhóra, amelyről már egészen megfeledkeztem, pedig régebben nem egyszer pihentem meg itt. Most is bementem a kunyhóba s meg akartam ott pihenni. Puskámat oda állítottam az egyik szegletbe s a szűrömet is levetettem a vállamról és ráteritettem didergő kutyámra. Magamnak is jól esnék a meleg — gondoltam. — Jó lesz tehát, ha tüzet gyújtok a kunyhó közepén és mellé ülök melegedni. Szerencsére, most is nálam volt fejszém, amelyet rendesen magammal szoktam vinni, ha vadászni mentem, hogy fát vághassak vele, ha tüzet akarok rakni szalonnasütés végett. Kezemben a baltával, kimentem ezután a kunyhóból, hogy néhány galyát vágjak a közelében levőfákról. Alig haladtam husz-harmincz lépésnyire, a bokrok közül hirtelen elébem ugrott három farkas. Bátor ember voltam s nem igen rémültem meg soha a magam árnyékától, most mégis megfagyott bennem a vér s egy pillanatra megkövülten állottam meg. Nem számítottam rá, hogy itt ilyen veszedelembe juthatok s ezért nem vittem magammal a puskámat. Hogyan küzdjek meg most ezzel a három hatalmas fenevaddal, amikor csak ez a kis fejsze van a kezemben ? Ki tudja, hogy meg tudom-e védelmezni magamat ezzel a fejszével s nem pusztulok-e el itt nyomorultan ? Fél óra múlva talán már csak a csontjaim hevernek majd ezen a helyen, ahol most állok ? Kétségbeesetten védekeztem, hatalmas csapásokat mérve fejszémmel a rám törő farkasokra. Nagyon éhesek lettek s nem tágítottak. Borzalmas, ordítással ugrándoztak körülöttem s minden pillanatban fenyegetett a veszedelem, hogy rámugranak és letepernek a földre. Küzdelmem közben egyre hátráltam s be akartam jutni a kunyhóba. Ezalatt ide-oda forgolódva, más irányba tértem. Igy történt, hogy egyszerre,- írta Londesz Elek