Tolnai Világlapja, 1916. április-június (16. évfolyam, 14–26. szám)

1916-06-15 / 24. szám

12IET TOLNAI VILAG LAPJA — Iszik egy pohárral? —Akár kettővel is, instálom a lássan. — No hát, üljön le. Leültek egymással szemben s aztán arról kezdtek beszélni, hogy mint lehetne még elhúzni a fizetést egy jó darabig. Erőszakosság nélkül, a maga módja és rendje szerint. A kézbesítő ilyen módról nem akart tudni semmit és mindaddig nem is tudott, amig a Gyuri bácsi ki nem jelentette, hogy húsz koronát nem sajnálna egy jó gondolatért. Ezután a kézbesítő gondolkozni kezdett s egyszer csak azt mondta, hogy három-négy hónapi határidőt mégis csak lehetne nyerni. Ha ön ugyanis az intőcédulára azt írná, hogy a tekintetes ur fürdőbe utazott, akkor mindjárt rendbe jönne a dolog. Az igért husz korona a markába csúszott s igy a kézbesitő azt jelentette az adóhivatalnak, hogy miután a tekintetes ur hosszabb időre fürdőbe utazott, az intést neki nem kézbesíthette. Gyuri bácsi persze igen boldog volt s ki-kivette az ezrest a fiókból, örülvén, hogy otthon őrizheti és attól még mindig foghagymás az adószedő foga. — Hadd várjon a kutyafülű — gondolta magában elégedetten. Négy vagy öt hónap múlva újból megjelent a kézbesítő, ama kijelentéssel, hogy másnap már el kell vinnie az intőcédulát, mert nagyban sürgetik. Gyuri bácsi ekkor azt mondta, hogy csak hozza. Majd ő áll elébe. Amint azonban a kézbesítő elment, fölkapta magát és elutazott a negyedik megyébe az egyik rokonához, akivel később a fővárosba rándult föl mulatni. Ez idő alatt pedig mindennap a markába nevetett s ilyenkor mindig az volt az eszében, hogy mennyire lefőzte az adóhivatalt. Milyen dühös lehet az most, hogy nem tudják neki kézbesíteni az intést. Hanem hát persze nem lehet a végletekig űzni a tréfát. A második esztendő letelte után az öreg úr márigen közel állt az árveréshez. A gépei, a lovai, az ökrei már le voltak foglalva az illetékért. Az volt ekkora szerencséje, hogy összekerült egy ügyvéddel, akinek bizalmas diskurálás közben elmesélte a dolgát. — Hát hiszen nem is olyan nagy a baj — szólalt meg a prókátor úr. — Hogyne volna. Már ki is van tűzve az árverés napja. — Tudom, tudom, de nincs olyan dolog, amit el ne lehetne halasztani. — Igazán? Lehetséges? — Persze. Csak utána kell nézni. Majd megkísérlem. — Ugyan tegye meg. Nagy szívességet tesz velem. Az ügyvéd megígérte és a Gyuri bácsi arca ragyogott a diadaltól. Mihályiné nagy lihegéssel állt meg az ajtó előtt és csöngetett. Jobb kezének ujjai közt úgy tartotta a húszfilléres villamosjegyet, hogy Kárászné, amint ajtót nyit, azonnal meglássa. Hadd lássa, hogy milyen jó asszony ő, nemcsak hogy elhozta neki a két pár használt cipőjét, melyet páronként huszonnégy koronáért csináltatott a belvárosban és nem röstelte a fáradtságot, hogy ő maga cipelje, hanem lássa a villamosjegyet is és lássa, hogy mennyi kiadása volt miatta. Két koronát is fog neki adni, a szegény asszonynak, mert kötelességének tartja, hogy a nyomorgókon tehetsége szerint segítsen. Türelmetlenül állt az ajtóban és kiváncsian várta a Kárászné arcát. Milyen gyönyörűség lesz, amikor majd megnyílik az ajtó és megjelenik a Kárászné félénk, sápadt arca, azokkal a vízszinti apró szemekkel Azután nem is hiába, mert az ügyvéd eredménynyel járt. Hogy, hogy nem, kieszközölte a halasztást, mégpedig egy egész esztendőre, aminek folytán a Gyuri bácsi nagy cécót csapott, amelyen megdurrant még a pezsgő is. Késő éjszaka volt, mikor az öreg úr nyugodni készült. Álmos is volt, boros is volt, de azért kivette a fiókból az ezrest és simogatni kezdte, szólván hozzá: — Megint megmentettelek. Itt maradsz egy évig nálam és nem kerülsz be az adóhivatalba. Nem. Azért sem. És igen jóízűt nevetett. A negyedik esztendőben megint szorongatni kezdték az illetékért s ő újból védekezett. Bement a pénzügyigazgatósághoz, eljárt az adófelügyelőhöz, végre fölutazott a fővárosba és kihallgatást kért a minisztertől, akihez meleg ajánló levelei voltak. Az eredmény ezúttal sem maradt el. Az árverést megint felfüggesztették. Az ötödik esztendő elején azonban már nem volt izgalom. Be kellett mennie és ki kellett fizetnie a kétezer koronát, kamataival és egyéb költségeivel együtt. Gyuri bácsinak, mikor a tartozását kifizette s a nyugtát megkapta, az jutott az eszébe, hogy talán mégis sokba kerül ez a mulatság és számítgatni kezdett. A számadás pedig a következő volt: Összesen 3134 korona. ... íme, ilyen mulatságai vannak egy vadmagyarnak, aki a fizetést hozza és aki éveken át boldog ama tudatban, hogy lefőzte, kijátszotta az adóhivatalt. Írta Nagy Lajos és egyszerre az ő láttára, elönti az öröm derűje a nyűtt vonásokat. Mert a szegény asszony mindjárt tudni fogja, hogy segítség érkezett. Irta ugyanis, hogy nagy nyomorúságban van. Az ura beteg, a kórházban fekszik, az Emmácska is beteg és még orvosságra sincsen pénz. A mindennapi élelmet — egy kis krumplit, tésztát — alig tudja előteremteni, minden a zálogban van már. Úgy is lett, ahogy várta. Nyitott az ajtó, előbukkant egy szürke kendővel körülvett nyomorúságos arc és egyszerre meglett az öröm. Nagy hálálkodással, mosolygással vezette be Kárászné a szobába. Egy másik aszszony is volt ott, akit Mihályiné nem ismert. Kövér, széles asszony, egészséges duzzadt képű. Az asztalon orvosságos üveg állott, rózsaszínű papírba tekerve, még fölbontatlanul. Mellette egy fekete női kabát feküdt. Segítés 1. Fizettem illetéket, tőkében . 2000 koronát 2. Kamat fejében 488 „ 3. Költségek cimén 12 „ 4. A kézbesítőnek adtam .... 20 „ 5. Utazás az intőcédula elől . . . 166 „ 6. A halasztást kieszközlő ügyvédnek adtam 100 „ 7. Apró ajándékokban a hivatalos „ személyeknek 200 „ 8. Audiencia költségei 148 „ A diákkatonák emléke. A Budapesti Tudomány-Egyetem az évkönyveiben és más módon is megörökíteni kívánja a hősi halált halt, hadifogságba jutott, kitüntetett és általában hadiszolgálatra bevonult egyetemi ifjak emlékét. Ezért felkéri az egyetem rektora a diákkatonák szüleit, testvéreit, rokonait, hozzátartozóit és jóbarátait, hogy közöljenek a rektori hivatallal (IV. ker., Egyetem tér 1—3) minden adatot, amely a Budapesti Tudományos Egyetem katona polgáraira vonatkozik.