Tolnai Világlapja, 1931. április-június (31. évfolyam, 14–26. szám)
1931-04-01 / 14. szám
Ne légyonal Verebes Ernő, a népszerű magyar filmszínész, aki évek óta Berlinben él, írja lapunk számára az itt következő sorokat: Én bizony nem tudom, hogy az emberek miről szoktak álmodozni és mi a legnagyobb, legelérhetetlenebb kívánságuk, azt azonban leszögezem, hogy nekem csak egyetlen álmom és kívánságom van: hagyjanak aludni!... Már többször hallottam, hogy a kínaiaknál a legborzalmasabb kínzási mód, ha az áldozatot nem engedik aludni, amikor azzal ölik meg, hogy mindig felébresztik. Egyeszerűen nem vágják le a fülét, nem nyúzzák le a bőrét, nem feszítik kínpadra, hanem ha elszundikált, szépen, gyengéden felkeltik és megkérdezik tőle: „Beismered bűnödet?" A szegény delikvens néhány ilyen nap és éjszaka után boldogan mondja: „Mindent beismerek, de most aztán hagyjanak aludni!" Szépen másik oldalára fordul és alszik egyet. Másnap aztán még a jó alvástól dagadt szemekkel viszik a vesztőhelyre. Ez a középkori kínai kínzási mód — úgy látom — még ma is divatban van és főleg velem szemben alkalmazzák, a barátaim ... Ha esténként társaságban vagyok és már későre jár az idő, ásítok egyet, kihúzom órámat és így szólok: — Fiúk, holnap reggel korán kell kelnem, hazamegyek és lefekszem! Ilyenkor mindig ezzel válaszolnak: — Ne légy unalmas, Verebes!. .. És én végül mindig maradok és másnap olyan álmos vagyok, hogy állva is elaludnék. Pedig — őszintén beváltom — a fehér ágyamat semmi kincsért sem cserélném el. * Semmi sem idegesít annyira, mintha rendezőm így szól hozzám: — Verebes úr, holnap reggel hét órára legyen a filmgyárban, mert felvétel lesz!. . . Ez azt jelenti, hogy másnap fél hatkor kell felkelnem. Természetes, hogy este későn fekszem le és ennek következtében reggel nem tudok felébredni. Erre a célra szolgált azelőtt egy nagyszerű ébresztőóra. Egy ideig pontosan teljesítette kötelességét, de végül eldobhattam. Rájöttem ugyanis arra, hogy ha a vekker megszólal és ha azonnal a párna alá dugom, tovább alhatom ... Egy párszor megtettem ezt és emiatt persze elkéstem a filmgyárból. Most már a sorsra bízom magamat. Nem is ébredek fel háromnegyed hét előtt. Felkapom a fejemet, megnézem az órát, aztán még tíz percig alszom. Végül villámgyorsan felugrom és a leghihetetlenebb trükköket alkalmazom, hogy néhány perc alatt elkészüljek az öltözködéssel, amit minden eset , Verebes!... ben úgyis a filmgyári öltözőben fejezek be. * Saját autómat nem használhatom, mert először valami gyorshajtás miatt jóidőre eltiltották a vezetéstől, másrészt a filmgyár sem veszi szívesen, ha egy megkezdett film közben kocsit vezetek. Arra gondolnak, hogy esetleg valami baleset érne és ebben az esetben eldobhatnák a megkezdett filmet. Újabban többször elkéstem a filmgyárból és ezért a rendező pont háromnegyed hétkor több barátomat küldi házam elé. Ezek aztán élénk autótülköléssel felébresztenek, én viszont nem szívesen hagyom el az ágyat és ezért egyszer egy pillanatra kiugrottam a paplan alól, kalapottettem a fejemre és kihajoltam az ablakon. — Már jövök! —• mondtam, mire a barátok abbahagyták a tülkölést és én szépen visszafeküdtem az ágyba. De hiába minden leleményességnek, ma már mindig pontosan kell felkelnem. Egyszer, amikor barátaim türelmesen vártak negyedóráig, feljöttek és legnagyobb meglepetésükre az ágyban találtak. Azóta egyszerűen betörnek lakásomba és kihúznak az ágyból. * Ami a legjobban elkeserít, az az, hogy abban a pillanatban, amikor a filmgyárban vagyok, már nem vagyok fontos. Senki sem érdeklődik utánam és így nyugodtan visszavonulhatok öltözőmbe, hogy öltözködésemet befejezzem. A rendező ilyenkor kisüti, hogy az előbb elkészített felvétel rossz, meg kell ismételni, tehát várhatok még két-három órát, amíg rám kerül a sor. Ilyenkor háborgó szívvel gondolok arra az elvesztett boldogságra, amitől a korai felkeltéssel fosztottak meg. Cél és munka nélkül ődöngök a filmgyárban és a legszívesebben lefeküdnék. Egyszer álmosan mászkáltam a gyárban és amikor öltözöm ajtaja elé értem és megláttam a kényelmes kerevetet, gondoltam egyet és végigheveredtem rajta. Egy pillanat múlva már az igazak álmát aludtam. A boldogság azonban rövid volt, mert nemsokára arra ébredtem, hogy valaki erősen cibálja a fülemet. — Légy szíves és menj a saját öltöződbe! — hangzott egy angyali hang. — Mit fognak gondolni az emberek, ha itt az én öltözőmben meglátnak ... Búsan konstatáltam, hogy bizony eltévesztettem az ajtót és tévedésből egy bájos filmszínésznő kerevetjére dőltem le ... * Persze, vannak olyan napok is, amiket úgy nevezünk: szabadnapok. Ha este arra gondolok, hogy másnap nem kell a filmgyárba mennem, kellemes bizsergés fut végig a hátamon. Lefekszem és elhatározom, hogy másnap délig fogok aludni. És reggel hétkor csöngeni kezd a telefon. Egyszerűen nem veszek róla tudomást. A telefon azonban kitartóan tovább cseng, úgy hogy végül mégis kénytelen vagyok felvenni a kagylót. Ilyenkor legelőször a dühöstelefonos kisasszonyt hallom, aki kérdőre von azért, mert nem veszem fel a kagylót, aztán egy női hang csicsergi: — Verebes úr van a telefónnál? — Nem! — felelem dühösen. — Itt az inasa beszél. Verebes úr új filmje a holdban játszódik le és ő elment a helyszínre, hogy a külső felvételeket elkészítsék ... . — Ne tessék viccelni — mondja az ismeretlen telefonáló, — én megismerem a hangját. Mondja kérem, miért nem küld autogramos fényképet, amikor már három nappal ezelőtt írtam önnek! . .. — De kérem, én erről semmit sem tudok, különben is Verebes Ernő ikertestvére vagyok . .. így védekezem és végül letehetem a kagylót. Gyorsan visszabújok az ágyba, de félóra múlva arra ébredek, hogy egy mord kinézésű férfi áll a szoba közepén és merően néz. Gyorsan a párna alá akarok nyúlni, hogy elővegyem a revolveremet, de erre már megszólal az idegen látogató: — Telefonszerelő vagyok, a központból küldtek ki... Mi a panasz? — Semmi — nyugtatom meg. — Hagyjon aludni... Nemrégiben Bécsbe kellett utaznom és már előre örültem annak, hogy a hálókocsiban milyen kellemesen fogok aludni. Abban a pillanatban, amikor az étkezőkocsiba léptem, egy kedves honfitársam, Kálmán Imre invitált asztalához. Vacsora után felálltam és így szóltam: — Lefekszem, mert álmos vagyok!... — Ne légy unalmas, Verebes! — intett ujjával Kálmán Imre és énkénytelen voltam maradni. Verebes Ernő: 72