Tolnai Világlapja, 1944. július-szeptember (46. évfolyam, 27-39. szám)

1944-07-12 / 28. szám

20 Évszázados rossz tulajdonságra a magyarnak, hogy mindent megbecsül, szívesen utánoz, ami idegen, de a magáét, saját népének értékeit sohasem tartotta sokra. Ez volt a sorsa a magyar népművészetnek is, amíg a trianoni igazságtalanság a megcsonkított hazában né­mileg közelebb nem hozta egymáshoz a társadalom kü­lönböző rétegeit. Sajnos, elég későn, csak akkor vettük észre népünk ősi ösztönökből fakadó szépérzékének megnyilatkozásait, amikor az első világháborút követő esztendők,egyre jobban aláásták a népi ízlés és élet­forma hagyományos világát Népművészetünk egyik legértékesebb és legősibb ága, a pásztorművészet is alig néhány év óta ismert Madarassy László egyik lel­kes munkája révén. Pedig Herman Ottó már az ezred­éves kiállításon felhívta a magyarság figyelmét arra a kis gyűjteményre, amelyet pásztor­faragásokból állí­tott össze. A kiállítási főjelentésben is megállapítja, hogy a magyar­­pásztorművészetnek felülmúlhatatlan szépségű remekei vannak. Faragókészségéről híres a magyar nép mindenfelé, ahol erre megfelelő fa terem. Az egész országban talá­lunk szépen faragott kapufélfákat, mosósulykokat, jár­mokat guzsalyokat és egyéb használati tárgyakat de ezeket mind technikában, mind a díszítőelemek gaz­dagságában felülmúlják a pásztor­faragások. Nem két­séges, hogy valamikor egységesebb, egyöntetűbb volt népünk faragó ,készsége. A változást az idő, az életkö­rülmények különböző alakulása hozta magával. A föld­művelés térfoglalása egyre jobban lekötötte a paraszt­­embert s így egyre kevesebb ideje maradt a féligmed­­dig szórakozásnak számító művészkedésre. A pásztor­ember életformája ezalatt alig változott. Környezete: az erdő, a mező, madárdal és vadvirág, a természet végtelen csendje, — a nap felkeltétől nyugtáig telő hosszú, cselekvés után vágyó órák. Mindez elég arra, hogy az ősi hagyományt megtartsa, sőt életkörülmé­nyeinek, természeti környezetének realisztikus ábrázo­lásával, stilizáló készségével kibővítse. A pásztorművészet az ősi keretekből kiindulva tö­kéletes technikát és formakészséget hozott létre, amely már közel áll a képzőművészethez, de ettől cél és tarta­lom tekintetében mégis óriási távolságok választják el. Az a világ, amelyben a pásztorművészet él és azok a tárgyak, amelyeken kifejezésre jut: egy ősfoglalkozás velejárói. A pásztor művészkedése pedig a megszépí­­tője, önmagáért a szépért, amelyet sohasem a feltűnést Vevesmegyei ivó­ csanak. Domborúra faragott zalai szarú­ sótartó. Lengyel József számadó juhász régi viseletében faragja a juhászkampót. Ketesdi pásztor ivókészség.

Next