Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1877-06-03 / 23. szám
23. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. junius 3-án. fo[name fl1%ényimtésngának s a tolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. Ötödik évfolyam. Megjeleli: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza I72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. 2 „ 50 „ Egyes számára .------10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejes-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosan számíttatnak. Előfizetési lárak: Egész évre . . . 5 fit — kr. Félévre .... A vasárnap megszentelése. Innen-onnan 100 éve lesz maholnap, hogy a vágyaiban féket nem ismert s anyagi boldogulását mindennek a mi szent, lerombolásában keresett franczia nemzet forradalmárai rövid időn sajnos leczkét kaptak túlcsapongó vágyaik korlátozatlansága miatt, annyira, hogy a szegény degradált vasárnapot csakhamar újra fel kellett ékesitniök az ép oly jogtalanul, mint alaptalanul letépett „sarzsi“-val. E szigorú leczke azóta más népeket is folyvást tanit gondolkozni, észlelődni ama nagy thema felett: hova vezet a féktelenség romboló szelleme, melynek gyülevész seregét oly buján termi a mai földhözragadt anyagelvüség? De fájdalom! e leczke még ma sem ment át az emberiség vérébe, — még mindig correpetitióra van szükségünk, mint nehezen tanuló diákoknak!Úgyszólván mindnyájan meg vagyunk győződve afelől, hogy az erkölcsi, társadalmi corruptio (csupán hazánkra szólva is) talán soha sem volt oly nagy mérvű, mint épen a jelenben; azt is tudjuk — legalább papiroson — hogyan kellene ennek elejét állni? minő eszközöket kellene megszüntetésére felhasználni? Arról is meg vagyunk győződve, hogy az ellenkező állapot sokkal jobb volna. Mégsem teszünk ennek létesítésére, annak megszüntetésére — úgyszólván — semmit. Nem használjuk fel a kezünkben levő eszközöket. Egünk a szép jelenért, vágyunk egy boldogabb jövő után, — de a jelen bajaiért hajlandók vagyunk az ősöket, a múltat okozni, — a boldogabb jövő létesítését rábízzuk utódainkra. Hogy pl. a társadalmi romlásnak nem kis mértékben oka az eláradt anyagelvűség mellett a kegyeletes dolgok semmibe vevése, többek közt a vasárnapnak is köznappá degradálása korunkban: ezt mindenki tudja, de ki tesz ellene valamit? A papok hiába prédikálják e nagy igazságot, ha a társadalmi élet minden teréin a köznapi gondolkozásnak okadatolatlan gúny hahotája szegi szárnyát a nemesebb törekvésnek! Ott van az 1868. évi 53. törvényczikk „vasárnapokon minden nyilvános és nem elkerülhetlenül szükséges munka felfüggesztendő.“ Ott van a törvénykönyv papirján, — de ki hajtja végre e törvényt? Ki bünteti az ellenkezőleg cselekedőt ? Senki. Sehol. — Nálunk a szabadság jól értelmezve — féktelenség. A községi bírák és tanácsosok maguk mennek elől jó példával — sok helyütt — (tisztelet a kivételeknek!) e törvény megrontásában, midőn vasárnap egyre-másra dolgoztatnak külső, nyilvános, botránkoztató munkákat cselédeikkel és jószágaikkal. Hogyne követné fejeit a nép? De maga az állam is megszegi e törvényt, midőn — kivált alsóbb rendű hivatalnokainak— nem enged pihenési időt még vasárnap délelőtt sem. Ekkor tartatnak rendszerint a közérdekű gyűlések, — ilyenkor özönlik a nép az ügyvédek házainál, — ez az árverések szokásos napja, a dorbézolás és féktelen tivornyák, veszekedések, rendetlenségek rendes ideje, így szenteljük mi meg a vasárnapot! S kérdem: minek így a törvény? E tekintetben igazán a capite foetet piscis! Mai napság már maga a nép józanabb része tisztán látja a jövendő még nagyobb romlást s erkölcsi corruptiót, mely e miatt bennünket ér;— sokan’panaszkodnak a régi jobb idők elmúlta miatt, vissza óhajtva ama boldogabb kort, mikor nemcsak a vasárnap is egyre-másra dolgozónak, hanem a csendben áhitatoskodónak, — nemcsak a vasárnap dorbézoló s éjjelen át éktelenül lármázónak, hanem a családja körében csendesen alvónak is meg volt a maga joga az áhitatoskodáshoz,* * a boldog nyugváshoz, de most?.............Bizony, bizonyára azoké a jog, ezeké a csendes türelem, mert nincs ügyeknek sehol pártfogója, nincs a rendetlenségnek sehol megtorlója! De hiszen vigasztalhatjuk magunkat — mondják némelyek. — Hiszen más országban is így van ! Igaz, de ez nem vigasztalás, mert pl. Németországban ez ügy már a múlt évben szőnyegre került, érdemleges tárgyalásába bocsátkoztak a vasárnap-ügynek, még pedig épen azok, kikről sokan ezt nem is merték feltételezni, kiket sokan semmivel nem törődő indifferens népségnek kereszteltek. Értem: a szabadelvűeket, a haladó pártot. Nem vigasztalás ez — mondom, — mert ők legalább már kezdeményeztek, de nálunk mikor érnek az eszmék oda, hogy csak a kezdeményezés savanyú almájába is beleharapjunk ?! Pedig bele kell harapnunk, ha akarjuk, ha nem. A körülmények kényszerítenek. A múlt évi heidelbergi gyűlés igen szépen mondja: fődolog, hogy a vallásos életet kell újból feléleszteni, mert nem a vasárnap megszentelése tesz egy népet vallásossá, hanem a vallásos kegyesség szenteli meg a vasárnapot.— Igaz és szép szavak, de még igazabbak és szebbek megyénk egy tisztelt egyéniségének erre válaszoltam ezen szavai: „ámde épen a vasárnap megszentelése egyik főeszköze, előmozdítója, fölébresztője a vallásoságnak s ez okból mindent el kell követnünk, hogy azt megszentelje a nép.“ Tökéletesen igaz. Itt az ok összeesik az okozattal. Különösen szüli egyik a másikat. Ily szempontok vezérlik a közelmúltban a badeni egyetemes zsinatot, mely a többek közt kimondá: „miszerint azon meggyőződésben van, hogy a nép vallás erkölcsi és gazdászati jóléte hathat TÁRGYA. Május 14. Versenyek a versenyen. Egy .... kettő .... három .... négy . ... Négy óra. Jó lesz felkelni, mert hiába, a mostani úrhatnám időben, ha nem öltözködik, toiletteiozik az ember két nyavalyás óra hosszáig; nem válogat ruháiban már t. i. ha van — addig, mig történetesen a legkopottabbat ölti magára; ha nem áldogál vagy üldögél a tükör előtt vagy egy óráig; ha meg nem fésüli haját vagy tizenháromszor s ugyanannyiszor meg nem köti nyakkendőjét, hát: — nem is az! Hogy tehát a fentebbi szükségleteknek — habár nem is oly terjedelmesen — eleget tegyek, miután fél óráig nyújtózkodom , ugyanannyi ideig iparkodom a folytonos dörzsölés által kiszoriítani Morpheus kisasszony ajándékát, sok fontolgatás után, a legrövidebb módhoz folyamodom, végre, valahára .... kiugrom az ágyból! . . Mi ez? ... . Oh, hogy a mennyhöz........................ majd rosszat mondok, hát azért könyörgött a gazdasági egyesület három hét óta jó időért? . . azért tett oly iszonyú előkészületeket a ma tartandó ekeversenyre? azért izzadtak a rendező-bizottság tagjai három nap óta? azért keltem fel én ma ily korán, egy jó nap reményében? azért...................... eh mit tudom én mit azért?! elég az hozzá, hogy azért történt mindez, hogy egy hajnali zápor mindent elmosson! De így szokott ez lenni; készüljön csak az ember valahová, szentül belé az útjába a mennydörgés jóakarat............. Hanem mni! a nap úgy látszik most búcsúzik a keleti láthatár peremétől, mert arany sugarai, átszűrödve a lombok hézagain, kezdik keresztül fúrni ablakfüggönyömet. Föl tehát mégis lesz valami. * * $ Gyönyörű kép terül el szemeim előtt. Jobbról a „lombos fák tetején keresztül pillantgat az ősz Bartina megkopaszult koponyája; balra végtelennek tetsző beláthatlan vetéstáblák halványzöldjén csapong a szem; — előttem most kezd kibontakozni a versenytér égbe kapaszkodó zászlaival, — s mindez örömében mintegy jó reggelt látszik mondani, folytonosan ugrándozva — daczára a megforgatott útnak — a folytonos kocsirázás miatt; — ha most zenéül az egyhangú kocsizörgést hozzáadjuk, előttünk áll a kép. Közelebb érve, mindég tisztábban kezd kifejlődni az előttünk terülő kép. Ott áll a nagy sátor fellobogózva, mögötte egy kis kocsitengerrel; — a sátor előtt néhány kiállított eke s egyébb gazdasági eszköz; előbbre a biráló-bizottság két bódéja; ezek előtt egy tarka-barka vonal emberekből; — még előbbre a szántásversenyre megjelent ekefogatok, plundrás vagy másforma vezetőikkel, készen az indulásra. Az egész tér behintve emberekkel, mint a piaczi kalács teteje mákkal. Éppen megállók, midőn hatalmas „indulj“ kiáltásra, miután echóul Csák! — Gyöngyös — hajsz — s sokféle hangzavar elvegyül, — megkezdődik a verseny. Zavart hahota s felkiáltás köszönti a rosszul kezdő, vagy éppen visszaforduló szántót. A birálók mézbotjaikkal futkoznak barázdától barázdáig, nézik, mérik, jegyzik az eredményt, látszik arczukról az érdekeltség. A közönség is egy-két barázdáig figyelemmel kiséri a versenyt, hanem azután sétálni kezd a határsodrony hosszában. ^Tartsunk velök mi is.* Hm .... igazán díszes publicum, aki nem látja nem hiszi, hogy Tolna megye hölgyeit mennyire érdekli a verseny, pl. Itt egy leánycsoportot látok, koszorút bimbókból, alig 16—18 évesek, gond nélkül nevetgélnek, versenyt pattogtatják azokról a rózsa ajkakról a megjegyzéseket s versenyt hahotáznak fölöttök; — no lám ez is verseny; — emitt két csinos leányka kapaszkodik egy fülöncsipett szerencsétlen szerencsés bácsi karjaiba s erőnek erejével sétálni viszik őt — s versenyt hányogatják szemére, hogy a Lenkét —vagy mit tudom én kit — miért nem hozta el magával; pajzán csintalansággal addig dorgálgatják, míg az — szörnyűség — megfeledkezve az udvariasságról, ott hagyja őket a faképnél ; most — rózsás tenyerükbe nevetnek; — ott egy fiatal nő áll szemközt csinos szőke férfival; — ezek úgy látszik egy akaraton vannak — ami ritkaság — mert tüzes pillantásaikkal ugyancsak iparkodnak barázdát — még pedig mélyet — szántani egymás szivén, hihetőleg azért, hogy abba szerelem magot vessenek, jaj csak kikelne! — amott egy párkoros nőt látok, sajnálom, hogy nem hallhatom beszédjüket,