Tolnamegyei Közlöny, 1877 (5. évfolyam, 1-53. szám)

1877-06-03 / 23. szám

23. szám. Szegzárd, vasárnap 1877. junius 3-án. fo[name­ fl1%ényimtésngának s a tolnamegyei gazdasági egyesületnek hivatalos közlönye. Ötödik évfolyam. Megjeleli: hetenként egyszer, vasárnap. Kiadóhivatal: Széchényi-utcza I­72. szám, hova az előfizetések, hirdetmények és felszólamlások küldendők. Egyes példányok ugyanitt kaphatók. Társadalmi, tanügyi és közgazdasági hetilap. 2 „ 50 „ Egyes szám­ára .------10 „ Szerkesztő lakása: Szegzárdon Fejes-ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények intézendők. Hirdetési díjak jutányosan­ szá­míttatnak. Előfizetési lárak: Egész évre . . . 5 fi­t — kr. Félévre .... A vasárnap megszentelése. Innen-onnan 100 éve lesz maholnap, hogy a vágyaiban féket nem ismert s anyagi boldogulását mindennek a mi szent, lerombolásában keresett fran­­czia nemzet forradalmárai rövid időn sajnos leczkét kaptak túlcsapongó vágyaik korlátozatlansága miatt, annyira, hogy a szegény degradált vasárnapot csak­hamar újra fel kellett ékesitniök az ép oly jogtala­nul, mint alaptalanul letépett „sarzsi“-val. E szi­gorú leczke azóta más népeket is folyvást tanit gon­dolkozni, észlelődni ama nagy thema felett: hova vezet a féktelenség romboló szelleme, melynek gyülevész seregét oly buján termi a mai földhözragadt anyagelvüség? De fájdalom! e leczke még ma sem ment át az em­beriség vérébe, — még mindig correpetitióra van szükségünk, mint nehezen tanuló diákoknak!­­Úgyszólván mindnyájan meg vagyunk győződve a­felől, hogy az erkölcsi, társadalmi corruptio (csu­pán hazánkra szólva is) talán soha sem volt oly nagy mérvű, mint épen a jelenben; azt is tudjuk — legalább papiroson — hogyan kellene ennek elejét állni? minő eszközöket kellene megszüntetésére fel­használni? Arról is meg vagyunk győződve, hogy az ellenkező állapot sokkal jobb volna. Mégsem te­szünk ennek létesítésére, annak megszüntetésére — úgy­szólván — semmit. Nem használjuk fel a ke­zünkben levő eszközöket. Egünk a szép jelenért, vá­gyunk egy boldogabb jövő után, — de a jelen ba­jaiért hajlandók vagyunk az ősöket, a múltat okozni, — a boldogabb jövő létesítését rábízzuk utódainkra. Hogy pl. a társadalmi romlásnak nem kis mér­tékben oka az eláradt anyagelvűség mellett a ke­­gyeletes dolgok semmibe vevése, többek közt a va­sárnapnak is köznappá degradálása korunkban: ezt mindenki tudja, de ki tesz ellene valamit? A papok hiába prédikálják e nagy igazságot, ha a társadalmi élet minden teréin a köznapi gondolkozásnak okada­­tolatlan gúny hahotája szegi szárnyát a nemesebb törekvésnek! Ott van az 1868. évi 53. törvényczikk „vasár­napokon minden nyilvános és nem elke­­rülhetlenül szükséges munka felfüggesz­tendő.“ Ott van a törvénykönyv papirján, — de ki hajtja végre e törvényt? Ki bünteti az ellenkezőleg csele­­kedőt ? Senki. Sehol. — Nálunk a szabadság jól ér­telmezve — féktelenség. A községi bírák és tanácso­sok maguk mennek elől jó példával — sok helyütt — (tisztelet a kivételeknek!) e törvény megrontásá­ban, midőn vasárnap egyre-másr­a dolgoztatnak külső, nyilvános, botránkoztató munkákat cselédeikkel és jószágaikkal. Hogyne követné fejeit a nép? De maga az állam is­ megszegi e törvényt, midőn — kivált alsóbb rendű hivatalnokainak­­— nem enged pihe­nési időt még vasárnap délelőtt sem. Ekkor tartat­nak rendszerint a közérdekű gyűlések, — ilyenkor özönlik a nép az ügyvédek házainál, — ez az ár­verések szokásos napja, a dorbézolás és féktelen ti­vornyák, veszekedések, rendetlenségek rendes ideje, így szenteljük mi meg a vasárnapot! S kérdem: mi­nek így a törvény? E tekintetben igazán a capite foetet piscis! Mai napság már maga a nép józa­nabb része tisztán látja a jövendő még nagyobb rom­lást s erkölcsi corruptiót, mely e miatt bennünket ér;­­— sokan’panaszkodnak a régi jobb idők elmúlta miatt, vissza óhajtva ama boldogabb kort, mikor nemcsak a vasárnap is egyre-másra dolgozónak, ha­nem a csendben áhitatoskodónak, — nemcsak a va­sárnap dorbézoló s éjjelen át éktelenül lármázónak, hanem a családja körében csendesen alvónak is meg volt a maga joga az áhitatoskodáshoz,* * a boldog nyug­váshoz, de most?.............Bizony, bizony­ára azoké a jog, ezeké a csendes türelem, mert nincs ügyek­nek sehol pártfogója, nincs a rendetlenségnek sehol megtorlója! De hiszen vigasztalhatjuk magunkat — mond­ják némelyek. — Hiszen más országban is így van ! Igaz, de ez nem vigasztalás, mert pl. Németország­ban ez ügy már a múlt évben szőnyegre került, ér­demleges tárgyalásába bocsátkoztak a vasárnap-ügy­nek, még pedig épen azok, kikről sokan ezt nem is merték feltételezni, kiket sokan semmivel nem törődő indifferens népségnek kereszteltek. Értem: a szabad­elvűeket, a haladó pártot. Nem vigasztalás ez — mon­dom, — mert ők legalább már kezdeményeztek, de nálunk mikor érnek az eszmék oda, hogy csak a kez­deményezés savanyú almájába is bele­harapjunk ?! Pedig bele kell harapnunk, ha akarjuk, ha nem. A körülmények kényszerítenek. A múlt évi heidelbergi gyűlés igen szépen mondja­: fődolog, hogy a vallásos életet kell új­ból feléleszteni, mert nem a vasárnap megszentelése tesz egy népet vallásossá, hanem a vallásos kegyesség szenteli meg a vasárnapot.­­— Igaz és szép szavak, de még iga­­zabbak és szebbek megyénk egy tisztelt egyéniségé­nek erre válaszolt­am ezen szavai: „ámde épen a vasárnap megszentelése egyik főeszköze, előmozdítója, fölébresztője a vallásoság­nak s ez okból mindent el kell követ­nünk, hogy azt megszentelje a nép.“ Tökéletesen igaz. Itt az ok összeesik az okozat­tal. Különösen szüli egyik a másikat. Ily szempon­tok vezérlik a közelmúltban a badeni egyetemes zsi­natot, mely a többek közt kimondá: „miszerint azon meggyőződésben van, hogy a n­ép val­lás­ erkölcsi és gazdászati jóléte hathat TÁRGYA. Május 14. Versenyek a versenyen. Egy .... kettő .... három .... négy . ...­­ Négy óra. Jó lesz felkelni, mert hiába, a mostani úr­hatnám időben, ha nem öltözködik, toilettei­ozik az ember két nyavalyás óra hosszáig; nem válogat ruháiban már t. i. ha van — addig, mig történetesen a legkopottabbat ölti magára; ha nem áldogál vagy üldögél a tükör előtt vagy egy óráig; ha meg nem fésüli haját vagy tizenháromszor s ugyanannyiszor meg nem köti nyakkendőjét, hát: — nem is az! Hogy tehát a fentebbi szükségleteknek — habár nem is oly terjedelmesen — eleget tegyek, miután fél óráig nyúj­tózkodom , ugyanannyi ideig iparkodom a folytonos dör­zsölés által kiszoriítani Morpheus kisasszony ajándékát, sok fontolgatás után, a legrövidebb módhoz folyamodom, végre, valahára .... kiugrom az ágyból! . . Mi ez? ... . Oh, hogy a mennyhöz........................ majd rosszat mondok, hát azért könyörgött a gazdasági egye­sület három hét óta jó időért? . . azért tett oly iszonyú elő­készületeket a ma tartandó ekeversenyre? azért izzadtak a rendező-bizottság tagjai három nap óta? azért keltem fel én ma ily korán, egy jó nap reményében? azért...................... eh mit tudom én mit azért?! elég az hozzá, hogy azért tör­­tént mindez, hogy egy hajnali zápor mindent elmosson! De így szokott ez lenni; készüljön csak az ember valahová, szentül belé az útjába a mennydörgés jóakarat............. Hanem m­­ni! a nap úgy látszik most búcsúzik a ke­leti láthatár peremétől, mert arany sugarai, átszűrödve a lombok hézagain, kezdik keresztül fúrni ablakfüggönyömet. Föl tehát­ mégis lesz valami. * * $ Gyönyörű kép terül el szemeim előtt. Jobbról a „lom­bos fák tetején keresztül pillantgat az ősz Bartina megko­­paszult koponyája; balra végtelennek tetsző beláthatlan ve­téstáblák halványzöldjén csapong a szem; — előttem most kezd kibontakozni a versenytér égbe kapaszkodó zászlaival, — s mindez örömében mintegy jó reggelt látszik mondani, folytonosan ugrándozva — daczára a megforgatott útnak — a folytonos kocsirázás miatt; — ha most zenéül az egyhangú kocsizörgést hozzáadjuk, előttünk áll a kép. Közelebb érve, mindég tisztábban kezd kifejlődni az előttünk terülő kép. Ott áll a nagy sátor fellobogózva, mö­götte egy kis kocsitengerrel; — a sátor előtt néhány kiál­lított eke s egyébb gazdasági eszköz; előbbre a biráló-bi­­zottság két bódéja; ezek előtt egy tarka-barka vonal embe­rekből; — még előbbre a szántásversenyre megjelent eke­fogatok, plundrás vagy másforma vezetőikkel, készen az indu­lásra. Az egész tér behintve emberekkel, mint a piaczi ka­lács teteje mákkal. Éppen megállók, midőn hatalmas „indulj“ kiáltásra, miután echóul Csák­! — Gyöngyös — hajsz — s sokféle hangzavar elvegyül, — megkezdődik a verseny. Zavart hahota s felkiáltás köszönti a rosszul k­ezdő, vagy éppen visszaforduló szántót. A birálók mézbotjaikkal futkoznak barázdától barázdáig, nézik, mérik, jegyzik az ered­ményt, látszik arczukról az érdekeltség. A közönség is egy-két barázdáig figyelemmel kiséri a versenyt, hanem azután sétálni kezd a határsodrony hosszá­ban. ^Tartsunk­ velök mi is.* Hm .... igazán díszes publicum, a­ki nem látja nem hiszi, hogy Tolna megye hölgyeit mennyire érdekli a ver­seny, pl. Itt egy leánycsoportot látok, koszorút bimbókból, alig 16—18 évesek, gond nélkül nevetgélnek, versenyt pattog­­tatják azokról a rózsa ajkakról a megjegyzéseket s versenyt hahotáznak fölöttök; —­­ no lám ez is verseny; — emitt két csinos leányka kapaszkodik egy fülöncsipett szerencsétlen szerencsés bácsi karjaiba s erőnek erejével sétálni viszik őt — s versenyt hányogatják szemére, hogy a Lenkét —vagy mit tudom én kit — miért nem hozta el magával; pajzán csintalansággal addig dorgálgatják, míg az — szörnyűség — megfeledkezve az udvariasságról, ott hagyja őket a fakép­nél ; most — rózsás tenyerükbe nevetnek; — ott egy fiatal nő áll szemközt csinos szőke férfival; — ezek úgy látszik egy aka­raton vannak — a­mi ritkaság — mert tüzes pillantásaik­kal ugyancsak iparkodnak barázdát — még pedig mélyet — szántani egymás szivén, hihetőleg azért, hogy abba szere­lem magot vessenek, jaj csak kikelne! — amott egy párko­ros nőt látok, sajnálom, hogy nem hallhatom beszédjüket,

Next