Tolnamegyei Ujság, 1922 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1922-06-24 / 26. szám

IV. évfolyam. b­erkdfirtőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Telefonszám 85 és 102. Eiizetéstár: Helyben és vidéken: egész évre 120 K, félévre 65 K, negyedévre 35 K. — Egyes szám ára 4 K. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Hirdetések árai : A legkisebb hirdetés díja 50 korona A hirdetés az utóba» oldalon egy 60 miliméter széles körében milliméter soronként 2 korona, a ssaves oldeloi 3 korosé, e hírrovatban elhelyezett reklémhiar valamnal a nyilttér soronként 30 koronába kerül. Családi hírek és villa UH hir­detések külön enzabéi azarinL Szekszárdi 1922 junius 24. 2. szám. TOLNAMEGYEI ÚJSÁG KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP Wisse* egy Istenben, hiszek egy hazában, Hiszek egy Isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában. Amen. Jegyzetek. A nemzetgyűlés megnyitására fel­vonult a vörös szín, amely három júniussal ezelőtt őrjöngve tombolt a magyar csonkon. A vörös szín, amely a szabadságot, a jogok kiterjesztését, az egyenlőséget és­­ a legnemesebb eszmék megvalósítását hirdette, ter­rorral jött és terrorral dolgozott. Szabadság helyett béklyókat rakott az embereknek nemcsak a karjára, hanem a lelkére, gondolataira is. Soha nagyobb zsarnokság, soha több szen­vedés és nélkülözés nem volt ebben az országban, mint amikor a vörös ember „kiterjesztette a jogokat“ és soha az egyenlőség elvét jobban fel nem rúgták, mint azokban a borzal­mas időkben. Sohase adtak emberi életet olyan könnyen hóhérkézre, mint akkor, amikor a megmaradt Magyar­­országot vörös színűre mázolták. A kommunizmus szülőanyjától, a Marxizmustól teljesen megundorodtak az emberek, mert az akkori esemé­nyek teljesen diszkreditálták azokat az eszméket is, amelyeket az emberi társadalom hasznára és fejlődésére a szocializmus eddig kitermelt. A szocialista munkásság gondolkozó része maga is visszariadt az esemé­nyek döbbenetes rémségeitől és úgy látszott, mintha más utakon, más csapásokon kívánnának haladni. Úgy látszott, mintha letennék a szociális forradalom végcélját, a terrort jelké­pező vörös szimbólumot, hogy mást, eszményibbet, nemesebbet válassza­nak helyette. Most, hogy a választások alkalmá­val mód adódott arra, hogy a mun­kásság képviselői nagy számban ke­rüljenek be a nemzetgyűlésbe, azt várta az ország egész társadalma, hogy a bevonulás nem az emlékeze­tes és gyászossá lett vörös szín, ha­nem a termelő és a szociális munka jegyében fog megtörténni. Hisz a tár­sadalmi fejlődésnek nem a harc, ha­nem a szeretet és a béke jegyében kell indulnia. Reméljük, hogy a szo­­cialista képviselők szimbólumuktól eltérően a nemzetgyűlésnek a békés munkájába, a hazát szeretettel naggyá tevő fáradozásaiba fognak belekap­­csolódni és nem kergetik tovább a kultúrát és jólétet egyaránt leromboló vörös ábrándokat.­ A nemzetgyűlés első ülése bot­ránnyal kezdődött. Nagy Ernő, a Rassay—Drozdy párt egyik képvise­lője, akinek a forradalom és a cseh megszállás alatti működését nem a leghízelgőbb módon emlegetik, úgy válaszolt a képviselőtársának, báró Kaas Albertnak, ahogy a részeg úton­­állók szoktak egymással enyelegni.­­Nagy Ernő, akit a túlhajtott dema­gógia és a könnyen hivő, becsületes nép elbolondítása juttatott mandátum­hoz, úgy látszik, kifelé beszél. De amikor első szereplésével azt akarja megmutatni a választóinak, hogy ő nemcsak a kerületében, hanem az ország házában is fenegyerek, akkor a jobb ízlésű és jobb érzésű polgár­ságnak meg kell állapítani, hogy a képviselő csak a neveletlenségéről, a durvaságáról tett tanúságot. Az elmúlt két évtizedben sok ízlés telen és durva eseménynek volt a színhelye a magyar parlament, amely jó ideig meg tudta őrizni a törvény­­hozás templomának a nemes hangját és külsőségeit. Azonban arra még alig volt példa, hogy valaki olyan durván sértse meg az összeülő Ház szertartásos áhítatát, mint ahogy azt Nagy Ernő tette. Mikor látjuk, hogy pártjának, a demagóg Rassay— Drozdy-pártnak egy elítélő szava sincsen ez ellen az ízléstelenség ellen, csak örülni tudunk, hogy Tolna vár­megye egy kerülete sem kért magá­nak abból a kétes dicsőségből, hogy mandátumot adjon ilyen uraknak. A dombóvári főgimnázium a] elnevezése. A vallás- és közoktatásügyi minisz­térium, a dombóvári főgimnázium tanári karának a javaslata alapján elrendelte, hogy az intézet az 1922/23. iskolai tanévtől kezdve „Dombóvári kir. kath. Esterházy Miklós nádor főgimnázium“ néven neveztessék el. Az elnevezés igazán nagyon szeren­csés, mert az a férfiú, akinek a nevét a fiatal intézet viseli, az egy­séges Magyarország eszméjének a legbuzgóbb harcosa volt. Tudjuk, hogy a török hódítás által három részre szakadt Magyarország egyesí­tésének eszméjét a XVII. század első felének nagy férfiai közül senki hivebben nem szolgálta, mint Ester­házy Miklós nádor. Mint az ország első embere, mindent elkövetett, hogy a különálló Erdély és a magyaror­szági részek egy­esi­tett erejével a törököt kiverjék és az ország területi épsége újra visszaállíttassák. E ma­gasztos cél megvalósítása érdeké­ben intette türelemre az egymás között viszálykodó keresztény fele­kezeteket. Kora nem tudta eléggé értékelni nagyságát, az utókor azonban annál szebb elégtételt szolgáltatott neki, amikor Pázmány Péter és Bethlen Gábor mellé állítja, mint egyedüli férfiút, aki az egységes Magyarország legkiválóbb harcosa volt. Ha pár­huzamot vonunk hazánk jelenlegi helyzete és Esterházy Miklós nádor kora között, ha azt keressük, hogy a múlt és a jelen között egy össze­kötő kapocs, egy nagy férfiú kiváló neve ékesítse a dombóvári főgimná­zium homlokzatát,­ méltóbbra nem gondolhattak volna az illetékesek, mint Eszterházy Miklós nádorra. Megtart mii minket n mi istenünk! Hajónk hánykódik, csapkodja az orkán, S dacos ökölbe szorul a kezünk. Majd meg imánk száll, eget ostromolván: Uram, tarts meg minket, mert elveszünk ! Lennénk-e­ a balsors hajótöröttje? Elnyelnének-e a habok örökre? Isten, Isten! végóránk ütne már ? Nem! nem ilyen­­ a nagyszerű halál !« Nézz nemzetem nagy múltad tükörébe, S meríts belőle hitet és erőt ! Fényben tündöklik ott az Ösök képe, Borulj le a dics« ősök előtt! Felhőoszlopok ők a napsugárban,­ Tűzoszlopok a sötét éjszakában, Vezérletük alatt nyomukba lép A dolgozó, ha Istenadta né­, Még zúg a tenger, messze még a révpart, Még zajló habra zajló hab tolul, A gond és kétség éjszakája még tart, De halld: onnét felülről szól az Úr, S biztat: mit féltek, óh kicsiny hitfiek? Legyetek,hozzám s magatokhoz hívek! Veletek Én uj évezredeken át, Csak szeressétek híven a hazát. Minden embert tud a magyar szeretni, Az ellennek is szívből megbocsát; De gazságát meg fogja emlegetni Mindaz, ki bántja ősi szent jogát. Mienk ez a föld, Árpád karja óvja, Mienk a hármas bérce s négy folyója, Vagyunk csonkán is egész magyarok, Szent koronánk az éjben is ragyog. Jön az Igazság! Mennydörgő szavával Megdorgálja a tengert és vihart, S lesz nagy csendesség s győző zászlajával Halad hajónk, nincs messze már a part. Tegyük kezünket imádságra össze, Derűs arcunkat örömköny für össze, Mi gyáva félelmet nem ismerünk — Megtart még minket a mi Istenünk! Sántha Károly. A selyemtenyésztés a felsőbb mezőgazdasági oktatásban. Vonatunk zakatolva száguld a Balaton somogyi partján. A fülkében elég hangosan bugyborékoló politikai vita elől kimenekülök a folyosóra és nézem a túlsó részt, de a még alig pirkadó hűvös hajnalban a zalai he­gyek szürke ködbe temetkezett el­mosódó körvonalait látom csupán. Szélajtgatom hát a képzelet könnyű lelki szárnyait és csak úgy rávitatom, hogy ez a ködóriás itt szemben ve­lem bizonyára Tomaj, az amodébb Szigliget, ott messze bent pedig az egyik ködfolt a vén Csobánc, ahol hajdanában az árpádvérű Gyulafiak rezideáltak. Dicső hegylánc, te magyar Heli­kon, drága minden göröngyöd, mert dallal van tele. Csobáncvár agg regéjét te inspiráltad és Himfy szerelmeinek a magyarság szivébe annyira befészkelt strófái a te öled­ben születtek! íme utam oda vezet, ahol még mostoha időkben is áldoz­tak a múzsáknak, két berkenyeág ültetésével tisztelvén meg évenként azoknak az emlékét, akik ihletett lantjukkal a nemzeti érzés és a nem­zeti műveltség ébresztői s fejlesztői voltak. • De­ itt is vagyunk m­ár Keszt­helyen, a kis magyar Athénben. Keszthely falai között nemcsak a ma­gyar mázsa talált hajlékot, de nem­zetgazdasági előrehaladásunk szövésé­­nekei is itt világlottak. Gróf Fes­­tetich György itt csíráztatta a ma­gyar mezőgazdaság alapvető eszméit és az okszerű gazdálkodással elő­hívott uj nemzeti létünk alapját az első magyar gazdasági iskolának, a Georgikonnak a felállításával sietett lerakni. A még ma is meglevő ódon Geor­­gikon épület küszöbén áthaladva egy­­szersmind közel másfél évszázad tör­téneti távlatába lépünk. Az ország nem értette meg Festetich eszméit, törekvéseit és magabízó hitét az em­beri haladásban. Hiszen Vas Gereben egyik korrajzában feljegyzi, hogy „a Georgikon gondolatáért tizenkét esztendeig három vármegyének a többsége azt kiáltá, hogy bolond1”. Csak semmi eltérés az ősi megszokot­tól, csak semmi nyitás — volt a jel­szó — és bizony a Georgikon eleinte annyira népszerűtlen, akárcsak a Festetich által behozott, akkor földialmának nevezett burgonya, mely­nek már a puszta gondolata is meg­feküdte a magyar gyomrokat. Az áttörés mindazonáltal áldásossá vált s a Georgikon csakhamar az egész országra sugároztatta új életet fa­kasztó fényét. Megilletődve hagyjuk el a most cselédlakásokká átalakított, de még régi külsejét hordozó első magyar gazdasági intézet falait, hogy a gaz­dasági tudományhirdetés mai modern pantheonjába, a m. kir. gazdasági akadémiába ellátogassunk. Itt nagy a sürgés-forgás, most tartják az év­­végi kollokviumokat, hát nem is háborgatunk senkit. Ám mint meg­szemlélésre érdemes új dolgot, figyel­münkbe ajánlják, hogy a külső ma­jorban az akadémia mint a selyem­­tenyésztését tekintsük meg. Aki tudja, hogy éppen a selyemtenyésztés mennyi idegen­kedéssel találkozik nálunk még olyan körökben is, amelyeknél pedig ezen termelési ág közgazdasági jelentősé­gének a felismerésére elegendő érté­ket kell feltételezni, — az minden­esetre meg fogja érteni kíváncsisá­gunkat, mellyel lépteinket az új major felé irányították. Odaérve csakhamar eligazítottak a selyemtenyésztő helyi­ségbe, ahol éppen a 20 széles, nagy rácson elhelyezett selyemhernyóknak az etetésével foglalatoskodtak. A hosszú, nagy helyiségben meglepő a tisztaság és rend. A szekérszám ide­hordott friss eperfalevél illata bal­zsamossá teszi a levegőt és úgy érez­zük, mintha a kis selymérek rágcsá­­lásának halk zizegésében egy fölsé­­ges magyar melódia szólna hozzánk: a magyar munkára termettségnek, tett­erőnek és a magyar akarásnak nagyszerű szimfóniája. A világgazdaság távlatából ugyan még csekély jelentőségű a magyar selyemtenyésztés, ám ha ilyen ok-

Next