Tolnamegyei Ujság, 1922 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1922-10-07 / 41. szám

IV. évfolyam, Szerkesztőség és kiadóhivatal: Szekszárdi Népbank épületében. Tel­efon­szám 85 és­­ 02. Előfizetési ár: Helyben és vidéken negyedévre 80 korona. Egyes szám ára: 10 korona, Szekszárdi 1922 október 7. Szerkesztő: SCHNEIDER JÁNOS. A lap megjelenik minden szombaton. Előfizetési díjak és hirdetések, valamint a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. 41. szám. Hirdetések árai: A legkisebb hirdetés dija SO korona A hirdetés az al­­só oldalon egy 60 miUméter széles hasábon miliméter soronként 4 korona, a szövegoldalon S korona. Vállalat), közgyűjtés, stb. hirdetések 10 korona. Állást keresőknek 50 százalék engedmény. A hírrovatban elhelyezett rek­lámé­v, eljegyzés) hír, valamint a nyílttér soronként 50 körönébe kerül. Október 6. Volt Magyarországnak egy átok­­nemzője, — mondja Jókai — aki für­dőit vérnek tengerében, megemész­tett milliárdokat, melegedett égő vá­rosoknál, ez­­ volt az osztrák kama­­rilla. A szabadságharc leveretése után béklyókat rakott a nemzet ke­zeire, elvette tőle legdrágább kincsét — a szabadságát. Szétdarabolta a szent korona országát, Erdély oláh kezén, Bánát a rácság kezére jutott és a meg nem szállott részeken sem volt szabad a magyar. Béna csonka törzs volt hazánk épügy, mint most, mely végtagjai nélkül nem életképes. Ezt a csonka törzset csak vérrel lehet locsolni, hogy ismét magasra nőjjön. A honfi­­kebelből kiömlő , forró,­ meleg vér annak az igazi tápláléka. Elszakított honfitársainknak a kínzó korbácstól kiömlő vére az, mely magasra növeli majd ezt a törzset. Emlékezzünk! Minden évben megújul október 6 ának gyásztörténete és felszakad­nak lelkünk régi sebei, midőn az Arad Golgotháján kiszenvedett di­csőkre gondolunk. Nem bírunk fe­ledni és nem is akarunk feledni és ha azokat, kik bármi részben is okozói voltak e szörnyű tettnek, a haragos ég újabb és újabb csapása éri, az emberi részvétet elfojtja ben­nünk az igazságérzet, mely erősebb a szánalomnál. Borongós őszi nap volt akkor, csak rövid időre tört elő a bágyadt napsugár, hogy glóriát vonjon a kilenc vértanú feje köré, hogy a szégyenletes halálban is meg­­dicsőitse nemzetünk nagy halottait. Azok az aradi bitófák ereklyékké váltak, mint az Üdvözítő keresztje. Azt mondják, hogy a történelem ismétlődik. Erdély megint az oláhoké. Bánát Bánság aranykalászos mezőit a rácok rabolták el, a hármas halom nem teljes a címerünkben. De az ismétlődésnek még folytatása van. Amint az aradi gyászos nap után ismét naggyá lett hazánk, úgy bíz­zunk most is a magyarok Istenében, hogy >. . . megint nagy lesz, méltó régi nagy nevéhez.« Megint vannak vértanúink és se­bünk most jobban sajog, mint a régi, mert friss, csak nemrég ütötték raj­tunk. De most sem fogunk és nem is akarunk felejteni. Eljön majd' a leszámolás nagy órája. De addig dol­gozzunk váll-vállvetve, hogy felké­szüljünk a nagy harcra. »Fel nemzetemnek apraja-nagyja, Szégyen reá, ki lomhán vesztegel...« Fogadjuk meg nagy költőnk szavát. S ha majd elérkezik a leszámolás napja, akkor vegyétek szellemkere­tekbe azt a szent trikolórt és vezes­setek bennünket a győzelemre. „Ti Aradi Tizenhárom !” Horváth Árpád. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének alakuló ülése és ünnepélye Szekszárdon. Múlt vasárnap folyt le városunk­ban a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének ünnepsége. Tormay Cecile, a Mansz. elnöke és lelkes társai báró Bornemissza Adél, Szi­­geth Gáborné, Gregersen Lujza, Zadubránszky Irén, Kiss Károly a budapesti Mansz. főtitkára szombaton este érkeztek meg Budapestről. A vo­natnál a Mansz. tagjai fogadták és gon­doskodtak a kedves vendégek elszál­lásolásáról. Vasárnap délelőtt tíz óra­kor a Garay szobornál kezdődött az ünnepség. Kovács Dávidné a polgári leányiskola igazgatónője h­azafias, lel­­­kes, tőle megszokott lendületes ün­nepi beszédet mondott és üdvözölte Tormay Cecilét. Az iskolás leányok nevében Simon Ilonka, továbbképző tanfolyam növendéke üdvözölte Tor­may Cecilét és csokrot nyújtott át. Tormay Cecile rövid lelkesítő be­szédet intézett az ifjúsághoz. Gyuris Anna a továbbképző tanfolyam növen­déke Garay: „Magyar Hölgy“ c. költeményét szavalta finom hanghor­dozással. A cserkészifjak nevében Schlégl Ottó koszorút helyezett Ga­ray János szobrára, utána Wallacher György főgimnáziumi tanuló, a cser­készek képviseletében Garay : „Ütött az óra“ c. költeményét szavalta el nagy átérzéssel. Az ünnepség az ifjú­ság énekével ért véget. A Garay szobornál lefolyt szép ünnepély után a Budapestről jött vendégek és Maosz helybeli tagjai közül többen öcsénybe kocsiztak ki, hogy ott a sárközi színpompás nép­viseletet és a kiválóan előrehaladott háziipart megtekintsék. A kiránduló­kat, akiket Kovách Aladár múzeumi igazgató kalauzolt, rendkívüli módon meglepte nemcsak a kiválóan díszes és értékes népviselet, hanem a mű­­vészi eset nagyon megközelítő finom háziipar is. Őcsényből hazaérkezvén a kirán­dulók tiszteletére a Kaszinóban szű­­kebb körű társas ebéd volt, amelyen a vidékiek közül megjelentek még Sulkovszky herceg és neje, Csapó Dániel és neje is. Forster Zoltán fő­ispán az ebédnél lelkes felköszöntőt mondott Horty Miklós kormányzóra. Kun Lajos r. kath. lelkész megkapó szavakkal üdvözölte Tormay Cecilt, aki megköszönte az üdvözlést és egy szép rögtönzéssel a szekszárdi anyákra, fiaikra és leányaikra, a jövő boldog Magyarország reményeire ürített po­harat. Még Bodnár István olvasott fel egy rövid, de annál kedvesebb verset, amelyet ez alkalomból Tor­may Ceciléhez intézett. Délután fél öt órakor kezdődött a díszközgyűlés a megyeháza nagyter­mében, amelyet zsúfolásig megtöltöttek ezen kiváló célú és törekvésű egyesü­let ügyei iránt melegen érdeklődők. Fejős Imréné, a Mansz szekszárdi elnöke nyitotta meg az ülést, egy csinos kerekded beszéddel. Utána Forster Zoltán főispán Tolna vár­megye közönsége, Vendl István polgármester Szekszárd város lakói és Káldi Ilonka a szekszárdi leányok nevében üdvözölték a Mansz kikül­dötteit és a leányok szónoka csinos virágcsokrot nyújtott át Tor­may Cecilének, aki a következő nagyhatású beszédet mondotta: Az emberek, a nemzetek és a csillagok végzete hasonló. Egy rejtélyes, megmagya­rázhatatlan hatalom irányítja az emberek, a népek, nemzetek és a csillagok útjait. Oly­kor, nyári­­­ éjszakákon egy-egy csillag lefut az égről, ki tudja micsoda csaták, micsoda egymásba rohanások játszódnak le,a nagy éjszakában a végtelenben, az örök űrben. Csillagok rohannak egymásnak, zúzódnak össze, tűnnek el. Olykor azoknak a csilla­goknak fénye, amelyek már eltűntek, hogy összezúzódtak az űrben, hosszú időkön át érkezik hozzánk és mi még látni vélünk egy csillagot, amely nem létezik többé, ilyen csillagnak merném én mondani azokat a nyugati hatalmakat, azokat a nagy vészes ellenségeket, akik tulajdonkép sem háborút­­ nyerni, sem békét csinálni nem tudtak. (Úgy van!). A mi sorsunk, azoknak a sorsához hasonlít, amelyekről azt mondják, hogy futó csillagok lefutottak az égről, hulló csillagok. De ne gondolják, hogy abban az értelemben mondom én ezt, mint ahogy a pásztorok mondják kinn a tűz mellett. A csillagok nem futnak le az égről, csak egyes szi­lánkjai törnek le, rohanásukban a végtelen űrben meggyulnak és mint tüzes meteorok bele­csapódnak a földnek, a bolygónak földjébe. Ilyen szilánkok szakadtak le rólunk és belecsapódtak Románia, Csehország, Szerbia, sőt a nyomorult Ausztria földjébe. De jaj nekik, mert azok a szilánkok, amelyek le­szakadtak rólunk: Erdély, a Bánát, Nyugat­­magyarország, a Kárpátok, haza, vissza­vágy­nak a magyar csillaghoz és vissza is fognak térni. Mi, akik, ha visszagondolunk a histó­riára, oly szép képeket láthatunk, az a nép, amelyiknek a messze szemhatárán Szent István halad el és viszi a Nyugat világosságát Kelet felé, egy Szent László,­ aki Délnek indult és elvitte a magyar világosságot le Horvátor­szágba, egy Kálmán király, aki kinyitotta a tenger kapuját, egy Mátyás király, vagy egy Hunyady, aki lent Délen legyőzte a törököt és megmentette az egész világot, mi ezekre a képekre nézhetünk vissza. Mikor Hunyady megmentette Magyaror­szágot és vele egész Európát a török vesze­delemtől, azoknak a törököknek veszedelmé­től, akiknek harci fegyverzörejére ma figyelve figyelünk, akik akkor ellenségeink voltak, akkor Callixtus pápa elrendelte, hogy minden délben harangozzanak az egész keresztény világban és ez a harangszó hálaadása legyen a népeknek a magyarság iránt, amely meg­mentette a világot. Ma is harangoznak és harangoztak Páris­­ban, Trianonban, mikor minket halálra ítél­tek, de a népek elfelejtették, hogy miért harangoznak. És tudják-e miért? Azért, mert mi felejtettük el. Engedtük, hogy ellopják mindazt tőlünk, lassan-lassan elvigyék lel­künkből a mi nagy, nemes, halhatatlan volt a magyar lélekben. Már alig akadt köztünk bátor ember az elmúlt időkben, aki ki merte mondani: hazám. Gúnyt űztek belőle. És mi nem mertünk ellentmondani. Pedig nem vélet­len, hogy a hazám szó a magyar nyelvben hasonlít az anyám szóhoz. Haza és édesanya, ez a két gondolat, ami elkíséri az ember életét, amely a bölcsőt ringatja, amely sírt ad nekünk. Mi elfelejtettük azt a gondolatot, így következett el az a pillanat, mikor a világ­­­­ első hősi nemzete, veretlenül elvesztette a­­ csatát. Erre vártak a mi ellenségeink s ezt a­­ nemzetet, amely nagyra volt hivatva, sőt állítom, hogy ma is nagyra van hivatva, el­veszítették. Kigyújtották a forradalom fáklyáit. Idegen forradalom fáklyáit, amelyhez a magyar nemzetnek semmi köze nem volt. Ekkor történt az, hogy akadt gonosztevő, aki a harcterekről hazaözönlő katonáknak azt mondta : nem akarok katonát látni; abban a pillanatban, amikor a magyarságnak azt kellett volna mondani, hogy csak katonát akarok látni. És ha mi megálltunk volna a határokon, ma nem volna szétszaggatva, ma egységes volna ez a haza. Miért történhetett ez? Azért, mert egy világháborúban min­denütt odaállították a magyar­ nemzetet, ahol vérezni és meghalni kellett. És a vérvesztett nemzet tántorogva jött haza a harcterekről és mikor ennek a hadseregnek azt mondták, nem akarok katonákat látni, nem sejtve azt, hogy ezt gonosztevők és árulók mondják, haza­ment pihenni. Ekkor történt, hogy ebben a szent hazában, amelyet oly nagyon tudnak szeretni a magyar asszonyok, felsírt az első sóhajtás temérdek magyar asszony szívéből, magyar asszony lelkéből. Mi lesz, mi történik itt, mit hagyunk örökül a fiaink­nak, ha így elprédálják az ezer éves hazát ? S Testvéreim, akkor történt, hogy a magyar asszonyok várakozni kezdtek, hogy jönni fog valaki, egy lánglelkű óriás magyar, aki megmenti ezt a nemzetet. És vártunk napról-napra, hétről-hétre. A lapok hozták a híreket: elveszett Pozsony a magyar hűség (vitám et sanguinem) városa. Elveszett Kassa, amelyik sirt adott Rákóczi­nak, haza­hozta, sirt adott neki, de megvé­deni nem tudta. Gyulafehérvár, Kolozsvár, Mátyás városa, a segesvári sir, hol Petőfi elbukott. És elveszett minden és mi még mindig vártunk, hogy eljön az a nagy magyar, aki azt fogja mondani: jörtek, fogjunk kezet és mentsük meg ezt a sír­­ szélén tántorgó nemzetet. Mi vártunk és akit vártunk, nem jött el. Nem jöhetett el. Ne illesse ezért szemrehányás a magyar férfiakat, akik előtt én mindig meghajtok. Nem jöhetett el, mert emberi erő már meg nem menthetett. De eljött az ige, fel kell támadni, amelyikből Magyarországnak amely fel fogja ébreszteni nagy, hatalmas jövőre. Eljött az a szó és asszonyok mondták ki először, amely ma programmja egy nemzetnek, a nemzet fel­támadásának reménysége, igéje. Eljött a nap, a­mikor mi asszonyok kimondtuk: a ke­resztény és nemzeti Magyarországot ! Ekkor történt, hogy mi asszonyok össze­fogtunk, megfogtuk egymás kezét, keresz­tény felekezeti különbség, társadalmi- és osztálykülönbség nélkül és felemeltük a nem­zet zászlaját, amelyen rajta volt a kettős kereszt. Közöttünk nincsenek különbségek ! Mi mind testvérek vagyunk, akik magyarok és keresztények vagyunk ebben az ország­ban. Közöttünk csak egy különbség van, hogy ki szereti jobban és ki szereti kevésbé hazáját. És ha ez a gondolat át fogja itatni a nemzeti életet, rajtunk még a pokolnak kapuja sem győzedelmeskedik. A MANSZ 1918 novemberében alakult, akkor, amikor már felrepültek a vörös zász­lók, szuronyos fegyverrel kergették meg azt, aki azt merte mondani: hazám. Nehéz idő­ket éltünk, küzdelmeken, szenvedéseken men­­­tünk át, de a lecke égetett és sajgott, mert nemzetünk bukása szervezetlenségünkből fa­kadt. Nem ismertük egymást, nem tudtunk egymásról, a nagy hazafiak itt voltak az or­szágban, de nem tudtak egymásról, Így tör­tént, hogy amazok, a túlsó tábor, akik szer­­­vezettek voltak, elfürészelték a nemzet osz­lopait s szörnyű robajjal, szörnyű éjszakában összeomlott a nemzet. A MANSZ, ha úgy akarjuk, politikai cél­zattal alakult, mert akkor, politika volt azt mondani, hogy hazám. És Istenem, akkor börtön járt azért. De ennek a szónak céljai nem politikai téren akarják kiélni magukat. A MANSZ nem vágyódott be az ország­házba, mert mi azt tartjuk, hogy minden olyan ház, amelyben jó édesanya igaz haza­szerető keresztény magyar, gyermekeket ne­vel, az országnak megszentelt háza. A mi munkánk nem gyűlölködésből fakadt, nem

Next