Tükör, 1970. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
1970-10-06 / 40. szám
VER ANDOR Egy diktátor tündöklése és bukása A PERÓNIZMUS REGÉNYE (4) Hatalomra jutása után Perón tovább folytatta ezt a sajtópolitikát. Újabb lapokat tiltott be. 1950- ben volt San Martin születésének századik évfordulója. A kormány kötelezte az összes újságokat, hogy az egész év folyamán minden számukban jelentessék meg a lap fején ezt a szöveget: „1950 a Szabadító, San Martin tábornok éve". Akadt több lap — köztük az újból engedélyezett La Hora — amely egyetlen egyszer, inkább véletlenül mint szándékosan, nem közölte ezt a szöveget. Rögtön betiltották valamennyit. A kormány legkivált két nagy tekintélyű, világszerte ismert ellenzéki napilapra fente a fogát, a La Prensára és a La Naciónra. Tárgyilagosan bíráló hangjukért kisebb-nagyobb megtorlásokkal élt: egy-egy számukat elkoboztatta, papírkvótájukat lényegesen korlátozta, olykor tüntetést rendeztetett e lapok ellen. Az „alianzisták”, ezek az argentin SS legények beverték az ablakokat, berontottak a a szerkesztőségekbe, törtek, zúztak. A lapok azért tovább vegetáltak s nem hagyták megfélemlíteni magukat. 1951- ben azután a kormány kisajátította a La Prensát, a szerkesztőség és kiadóhivatal tagjait szélnek eresztette, helyükbe perónistákat ültetett, a lapokat átadta a CGT-nek, s ettől kezdve a La Prensa híven kiszolgálta Perónt és nejét, a „Lenorát”. Az intézkedés világszerte tiltakozásokat váltott ki, s éppen erre való tekintettel nem nyúltak hozzá a La Naciónhoz. A „Házaspár" dicsérete. Számos napi- és hetilapot, kőnyomatost, távirati irodát, az összes rádióállomásokat lefoglalta a maga számára, vagy potom áron megvásárolta a diktatúra. A rádiókban senki sem tarthatott előadást, kivéve Perónt, feleségét és a megbízható elemeket. Az ellenzéki politikai pártok nem használhatták választási propaganda céljából a rádiót. A rádió kizárólag a hivatalos politika szolgálatában állott. A filmvállalatok és a színházak is csak abban az esetben részesülhettek állami kedvezményekben, ha kötelezték magukat, hogy évente legalább egy perónista tendenciájú filmet, vagy színdarabot bemutatnak. A lapok, a rádióállomások és hangszórók perónista jelszavakat és a Házaspár dicséretét zengték. A tájékoztatási és sajtóügyi államtitkárság, amely ezt a fülsértő és idegekre menő propagandát irányította, mellesleg 1949-ben 15 millió propaganda-röpiratot bocsátott ki, forgalomba hozta a Házapár nagy méretű és levelezőlap nagyságú fényképeit 2 859 000, illetve 6 747 000 példányban, szétosztott és kiragasztott másfélmillió plakátot, amelyekről ugyancsak Perón és Éva mosolygott a járókelőkre, nem szólva ,a jelvények, röplapok millióiról s a nagy példányszámban kinyomott „irodalmi” művekről, amelyekben mindenre kapható tollnokok magasztalták az egekig a „justicialista” paradicsomot és annak megteremtőit, Perónt és Évát. Csodálatosképpen sem Perón, sem Éva nem vesztette el a fejét s a személyi kultusz egy-egy gyakran elképesztő megnyilatkozásait úgy tekintette, mint magától értetődő hálaadót. Egyetlen szavukba került volna, hogy a parlament óriási szótöbbséggel törvénybe hozza, miszerint soha el nem múló érdemeikre való tekintetet Argentína nevét Juan Domingo Perónra, Buenos Airesét pedig Eva Perónra változtatják át. Csupán hallatlan szerénységüknek tudható be, hogy erre nem került sor. Igaz, viszont, hogy egyetlen tiltakozó szót nem ejtettek, amikor Chaco tartományt Provincia de Juan Perónnak, Pampa tartományt, továbbá Buenos Aires tartomány fővárosát, La Platát Éva Perónnak s egy Victoria nevű kisvárost Evitának neveztek el a bölcs és lojális törvényhozók. Ezenkívül szerte az országban elneveztek róluk városnegyedeket, sugárutakat, utcákat, tereket, kórházakat, múzeumokat, iskolákat, kávéházakat, hajókat stb. Hát még a mellszobrok százai a különböző parkokban és intézmények előcsarnokaiban! Ahova ment, ahova tekintett, újságlepedőkön, intézmények falain, hirdető oszlopokon és kirakatokban, mindenütt saját mosolygó képeivel, kissé elhamarkodottan előlegezett halhatatlanságával s bámulatos, bár mesterségesen szított népszerűségével találkozott a Házaspár. 1950. október 17-én tartott beszédében bejelentette Perón a perónizmus „húsz alapvető igazságát”. Ezekből az „igazságokból” az egyik pontosan meghatározza a Házaspár munkakörét is: „A perónizmus két karja a szociális igazság és a szociális segítség. Ezekkel adjuk a népnek az igazság és szeretet ölelését.” A dámák nem akartak leereszkedni... Perón gyakorolta a szociális igazságtevést, Éva feladata volt a szociális segítségnyújtás, azaz a szegények támogatása, ő volt az „Elhagyottak anyja”, ő volt „A reménység asszonya”, de ezek csupán hivatalosan ráragasztott és népszerűsített epitheton ornansok. Nem fedik pontosan a lényeget. Azt az emésztő és csillapíthatatlan becsvágyat, amely Évát szüntelen és sokoldalú tevékenykedésre sarkallta, mert nem elégítette ki az egyszerű jótékonykodás. Most mégis maradjunk annál, hogy ebben a hatalom csúcsára került kettősben ő képviselte a „szeretet ölelését”. Buenos Airesben volt egy több mint évszázados karitatív intézmény: a Sociedad de damas de beneficencia, a Jótékony hölgyek társasága. Ezek a hölgyek a „felsőbb tízezrek” közé tartoztak, s nagyon kegyesen, fensőségesen gyakorolták a szokványos jótékonykodást. A társaságnak mindig a köztársaság elnökének a felesége volt a díszelnöknője. Éva amikor elnökné lett, várta, hogy a társaság a szokáshoz híven küldöttségileg keresse fel s felajánlja neki a díszelnökséget. A küldöttség azonban nem jött. Az „előkelő” dámák nem voltak hajlandók leereszkedni „ahhoz a nőhöz”, s még kevésbé maguk fölé emelni. Igaz, hogy Éva, amikor hatalomra került, eltörölte a múltját s bár nem tagadta meg szegény származását, a juniai családi élet és megaláztatások s a Buenos Aires-i keserves küzdelmek minden nyomát eltüntette s igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha a gondviselés jelölte volna ki arra, hogy a semmiből, múlt és átmenet nélkül jusson a legszédítőbb magasba. Csakhogy a dámák mindent tudtak és semmit sem bocsátottak meg. Éva dühbe gurult. Puhatolózására a közvetítő Capello érsek útján a dámák tapintatosan tudomására adták, hogy túl fiatalnak tartják erre az érettebb kort megkívánó pozícióra. Éva fellélegzett s az anyját ajánlotta elnöknek. Csakhogy a dámák a mamáról is tudtak mindent s felháborodtak az ajánlaton. Nem is válaszoltak rá. Ez volt a vesztük, már úgy értem, hogy a jótékonysági társaság veszte. Éva, aki sohasem tudott megszabadulni a kisebbségi komplexumoktól, aki sanyarú gyermekkoráért mindig nagyobb és nagyobb kárpótlást akart kicsikarni a sorstól s a magabiztosság szüntelen hiányérzetét mindig át nem gondolt, hirtelen elhatározásokkal igyekezett ellensúlyozni, most bosszút esküdött. Elhatározta, hogy kiküszöböli a dámákat, megsemmisíti az egész felfuvalkodott társaságot, s ő, egyedül ő veszi kezébe a jótékonykodás munkáját. Ebből a lihegő bosszúvágyból született meg a világ legfantasztikusabb, legnagyobb méretű jótékonysági intézménye, a Fundation Éva Perón, az Éva Perón alapítvány. Éva eleinte a jótékonyságot a népjóléti minisztériumban berendezett hivatalában gyakorolta. A szegények elárasztották, kérő levelekkel — naponta nyolctízezer levelet kapott, ezeket a titkárok dolgozták fel — ő fogadta a szegényeket, már akiket gondos szelektálás után eléje bocsátottak, a szegények elsírták panaszaikat, csókolgatták a kezét, a ruhája szegélyét s Éva, ha lehetett, segített rajtuk. Ez a hivatal lassan szűknek bizonyult, de felépült az Alapítvány óriási csinadrattával beharangozott palotája s Éva ide tette át székhelyét. Az Alapítvány nem csupán alamizsnát, pénzt, ruhát, cipőt, kelengyét, gyógyszert szeretetcsomagokat osztogatott. Ez aligha elégítette volna ki Éva becsvágyát. Éva maradandót, valami különösen nagyot akart alkotni, talán a lehetetlent: jólétet teremteni jótékonyság útján, ami a társadalmi berendezés gyökeres átalakításával is csak nehezen sikerülhet. Valószínűbb azonban, hogy csupán saját dicsőségét akarta megörökíteni. Építtetett iskolákat, otthonokat, kórházakat, klinikákat, a többi között egy gyermekvárost is. Ez a minden gyermeki elképzelést megvalósító, meseszerű, miniatűr város azt a célt szolgálta volna, hogy gyerekek lakjanak és legyenek benne boldogok, de a gyerekek csak látogatták és sohasem laktak benne. Végül is idegenforgalmi látványosság maradt pazar és csodálatos életnagyságú, olajba festett képével, ajkán sztereotip angyali mosollyal, s a hozzá tartozó márványba vésett, aranybetűs dithiambuszokkal. 100 ezer csomag bonbon Éva — legyünk tárgyilagosak! — sok jót tett, de jótett helyébe feltétlenül jót várt. Adott, de mindenekelőtt azért, hogy kapjon. Kapott is. Emlékszem, 1948-ban Buenos Aires s az ország többi városainak falait is elborították a következő szövegű plakátok: „Perónné Duarte Mária Éva teremti meg az összes argentinok boldogságát. Támogasd!” Hát támogatták is, annyi szent. A lapok és rádióállomások a gazdag spanyol nyelv minden ékes jelzőjét ráaggatták. Ő volt a kegyes, az irgalmas, az aranyszívű, a krisztusi jóságot gyakorló, a minden földi hívságtól mentes szent asszony, ő volt a könnyeket letörlő, örömet szerző, isteni nő, akinek az a küldetése, hogy boldogságot teremtsen Argentínában s tündöklő példája utat mutasson az egész földtekén. Igen ám, de a jelzők csupán a hiúságot legyezgetik, egy olyan óriási szervezetet azonban, mint az Alapítvány, nem lehet fenntartani velük. Éva nemcsak jelzőket kapott, de pénzt is. Rengeteg pénzt. Az Alapítványt adományokból tartotta fenn. Mindenkinek adni kellett. A munkások és tisztviselők évente kétnapi keresetüket voltak kötelesek az alapítványnak adni. De adtak külön a szakszervezetek is (például 1950-ben vasutasok szakszervezete egymillió pesót adományozott), adtak a kereskedők, iparosok, gyárosok, háziasszonyok, művészek, diplomaták, színházak, mozik, bukmékerek, fogadóirodák, rulettkaszinók. (Folytatjuk) 18 E3 C A 1/ If Rovatvezető: D M l\ l\ Mórián Tibor Nincs még egy rendszer, amelynek elmélete oly gyorsan változna, mint a szicíliai védelem ún. sárkány-változata. Íme, egy újabb kísérlet sötét részére — amely azonban világos szellemes játéka folytán eredménytelennek bizonyul. Szicíliai védelem J. Kotkov N. Krasznov Kujbisev, 1970. 1. e2—e4 c7—c5 2. Hgl—f3 d7—d6 3. d2—d4 c5Xd4 4. Hf3XdM Hg8—f6 5. Hbl—c3 g7—g6 6. Fel—e3 Ff8—g7 Nem 6. —, Hg4?? 7. Fb5t miatt. 7. f2—f3 8. Ffl—c4 9. Vdl—d2 10. 0—0—0 11. Ke1—b1 12. Fc4—b3 Hb8—c6 0—0 Fc8—d7 Vd8—a5 Bf8—c8 Ba8—b8?! Újítás de aligha jobb a régi 12. —, He5 folytatásnál. 13. h2—h4 b7—b5 14. h4—h5! Hf6—h5 15. g2—g4 Hh5—f6 16. Hd4—f5. ............ Hatásos áldozat, amelyet aligha lehet elfogadni. 16.............. Fd7—e6 16. —, gf :-re 17. Fh6!,He5 18. Fg7:, Kg7: 19. Vh6t, Kg8 20. Hd5! vagy 17. —, He8 18. Fg7:, Hg7: 19. Vh6! stb. nyer. 17. Hf5Xg7 Kg8Xg7 18. Fe3—h6t Kg7—g8 19. Fh6—g5! Fe6Xb3 19. —, b4 már elkésik 20. Ff6:, ef: 21. Bh7:!, Kh7: 22. Bhb, Kg8 23. Vh6! miatt. 20. c2Xb3 Hf6—d7 21. BhlXf7! Hd7—f8 21. —, Kh7-re 22. Vh2, Kg8 23. Bhl, f6 24. Vh7t, Kf8 25. Vg6! a nyerés útja. 22. Bh7—h3 f7—f6 23. Fg5—e3 e7—e6 24. Vd2—h2 b5—b4 25. Bh3—h8+ Kg8—f7 26. Bdl—hl e6—e5 Fenyegetett 27. Vh7f! vezéráldozat. A vezér ütésére 28. Bbh7: azonnal matt, 27.—, Ke8-ra 28. Bf8:t! matt 2 lépésben. 27. Hc3—d5 Va5—b5 28. Bh8 Xf8t! sötét feladta. abcdefgh