Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1973-11-13 / 46. szám
lekedési eszköz nélkül? S ezzel mindjárt kézzelfoghatóan is találkoztunk a mai francia valósággal, a belpolitikai élet ezernyi problémájával. Nem fárasztottuk magunkat azzal, hogy mennyibe kerül egy kiló hús (egyébként szörnyű drága!) és ez mit jelent magyar viszonylatban, viszont sok emberrel volt alkalmunk elbeszélgetni, a társadalom különböző szféráiból. B. G. gyáros. Ő legalábbis így nevezi magát. Megnéztük a „gyárát”. Tizenöt munkást foglalkoztató kistőkés inkább. Jól megy a sora, mondja. Bízik abban, hogy a mai kormányzási többség még sokáig fennmarad. A baloldalról az a véleménye, hogy egyelőre nem képes megszerezni a többséget Úgy véli, hogy Franciaországban még nem kopogtat az ajtón a szocialista rendszer. Ám utolsó mondatait szó szerint feljegyeztem: „Nézze, én óvatos vagyok, s gondolok az esetleges jövőre is. Hosszú évek óta az államnak dolgozom. Ez kisebb pénz, de biztos. Néha egy hónapig kell várni a pénzre, néha egy évig. Most tőkés rendszer van, de lehet egyszer más rendszer, nos az állam akkor is megmarad. Én tehát kitartok az állam mellett...” LIFT NINCS R. L. színes bőrű fiatalember. Anyja arab származású, apja algériai francia. A Szovjetunióban végzett 6 esztendőt a Lomonoszov Egyetemen. Orosz szakos irodalomtörténész. Jelenleg tisztviselő. Csupa elégedetlenség. Minden kevés neki. A szabadság, a fizetés. Lehetetlenek a lakáskörülményei. Tervei? Lehet, hogy kikötök majd egy szigeten, mondja, s ott kezdek új életet. C. L. textilmérnök. Belgiumban szerezte a diplomáját. Úgy véli, hogy kitűnő szakember. „Ha fizetésemet nézem — mondja —, elégedett lehetek. Ám ez nem minden. Sőt. Jó keresetemből is csak egy ötödik emeleti lakásra telik, s persze lift nincs. Régi ház természetesen. Körülöttem mindenki zúgolódik. Az árakkal nem lehet lépést tartani.” S egy külön fejezetet érdemlő probléma. A rengeteg vendégmunkás. Az itteni tapasztalatok túltesznek a belgiumin. Ezt már a számok is híven kifejezik. Belgiumban 220 000 külföldi vendégmunkás dolgozik, az összmunkavállalók 11 százaléka, Franciaországban 3,8 millió. Ez az összes munkavállalóknak kereken 20 százaléka. S úgy mondják, hogy ez csak a kezdet. Most „fedezték fel” a pakisztáni emberpiacot, s máris áramlanak a hindusztáni térségből az újak, a tapasztalatlanok, akik hosszú ideig sok mindenre felhasználhatók lesznek, a legpiszkosabb munkára éppúgy, mint sztrájktörésre. R. L. segítségemre van egy beszélgetésben. A Metro jegykezelője marokkói fiatalember. Nem szívesen beszél. Csak annyit mond: kutyába sem veszik. Lakása nincs, mindig a legkülönbözőbb helyeken talál szállást. A fizetésének a felét hazaküldi, a másik feléből pedig nem tud megélni. „A legnagyobb baj — mondja —, hogy lenéznek, semmibe vesznek bennünket.” A PORTUGÁL FIÚ S végül egy érdekes fiatalember, H. Z. (még a monogramját is meg kell változtatni) Portugáliából jött. Harmadéves orvostanhallgató volt már, amikor behívták katonának. Megszökött a behívás elől. „Nem a katonaság miatt — mondja —, hanem azért, mert nem voltam hajlandó gyilkolni a gyarmatokon.” Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk így szól: „Éljen a szocializmus!” Kérdem tőle, hogy egyáltalában tudja-e, mi a szocializmus? „Nem, tulajdonképpen nem tudom — mondja. — De annyit tudok, hogy ami nálunk van az rossz.” Egyébként most pincér. Keresete 2000 frank, s éppen másnap változtatott munkahelyet, mert ott háromszázzal többet ígértek neki. Közös program keretében megtekintettük a Francia Kommunista Párt új székházát. A párt tagjainak és hatalmas számú szimpatizánsának felajánlásaiból teremtették elő az összeget, amelyből épül a székház. Mert még nincsen teljesen befejezve, ez csak 1975-re várható. Az építkezés története maga is sok mindent elárul a mai francia belpolitikai helyzetről. Amikor a párt nyilvánosságra hozta a székházépítés tervét, a francia tőkésvállalkozók egyhangúlag megtagadták a kivitelezést! Mit lehetett tenni? Oscar Niemeyer, a világhírű brazil építész vállalta, egy kollektíva élén, a tervezést és olasz kivitelezők az építést. A székház áll és impozáns. Itt nincs helye és értelme a székház leírásának, de megragadott bennünket, hogy mind belsejében, mind külsejében kifejezi korunk tempóját, anélkül, hogy hivalkodó lenne. „Szilárd vasbeton, mint a párt” — mondja kísérőnk, s különös hangsúllyal hívja fel a figyelmünket az ötödik emeleti tanácsteremre. Ez történelmi jelentőségű terem, mondja, itt írta alá a Francia Kommunista Párt, a szocialista párt és a baloldali radikális párt az együttműködési egyezményt, amely megteremtette a baloldal egységét. A SZTÁR CSAK ÜVEGEN KERESZTÜL Az internacionalizmus itt is jelen van, méghozzá egy érdekes találkozás kíséretében. Velünk együtt tekinti meg a székházat az Argentin Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik tagja. Már tudunk arról, hogy Perón megnyerte az elnökválasztásokat. Megkérdezzük, nyilatkozna-e röviden az argentin helyzetről? „Szívesen — mondja —, de a nevemet nem árulom el. Mindjárt megérti, hogy miért nem. Mi, argentin kommunisták nagyon optimisták vagyunk, szerintünk az idő most még inkább a nép javára dolgozik. De közben történtek a szörnyű chilei ellenforradalmi események, odahaza nálunk is vannak negatív jelek. Kommunista rektort függesztenek fel állásából, több baloldali vezetőt gyilkoltak meg. Bizakodunk, de egyben éberek is maradunk.” Nem hiányzott programunkból a Louvre megtekintése. Azt már talán leírni sem kell: alig lehetett hozzáférni a „sztárhoz”, a Mona Lisához, amelyet nagyon érthető biztonsági okokból most már csak üvegen keresztül s jó pár méternyi távolságból lehet megnézni. S ez a nap kellemes „hazai” meglepetéssel is szolgált. A Louvre-val szemben van a Louvre—Prismic nagyáruház, amely ezekben a napokban magyar árubemutatót tartott. Hogy a harmadik emeleten berendezett magyar kiállítás milyen sikert aratott, azt mi lemérni nem tudtuk. De nem csupán a hazafias büszkeség mondatta velünk, hogy ízléses és igen ügyesen rendezett árubemutatót láthattak a párizsiak, ahol különben, jól megfigyelhetően, a magyar népi muzsika aratta az első sikert. Párizst nem könnyű otthagyni. Szépségét, varázsát, hangulatát hányszor megírták, megdalolták. Ám épp az indulás napján értesülhettünk az újságokból, hogy másnap sztrájk lesz a metró egyes vonalain, villany sem lesz mindenütt. Szerencsére a légi forgalom táján minden csendes volt, az időjárás is. Így azután nagyon kellemes, kétórás utazás után simán landolt a gépünk Ferihegyen. BÁCSKAI LÁSZLÓ □ 17 A „Boule” fémgolyóit néhányan dobják, sokszor többen nézik