Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)

1973-11-13 / 46. szám

lekedési eszköz nélkül? S ez­zel mindjárt kézzelfoghatóan is találkoztunk a mai francia valósággal, a belpolitikai élet ezernyi problémájával. Nem fárasztottuk magunkat azzal, hogy mennyibe kerül egy kiló hús (egyébként szörnyű drá­ga!) és ez mit jelent magyar viszonylatban,­ viszont sok emberrel volt alkalmunk el­beszélgetni, a társadalom kü­lönböző szféráiból. B. G. gyáros. Ő legalábbis így nevezi magát. Megnéz­tük a „gyárát”. Tizenöt mun­kást foglalkoztató kistőkés inkább. Jól megy a sora, mondja. Bízik abban, hogy a mai kormányzási többség még sokáig fennmarad. A baloldalról az a véleménye, hogy egyelőre nem képes megszerezni a többséget Úgy véli, hogy Franciaországban még nem kopogtat az ajtón a szocialista rendszer. Ám utolsó mondatait szó szerint feljegyeztem: „Nézze, én óva­tos vagyok, s gondolok az esetleges jövőre is. Hosszú évek óta az államnak dolgo­zom. Ez kisebb pénz, de biz­tos. Néha egy hónapig kell várni a pénzre, néha egy évig. Most tőkés rendszer van, de lehet egyszer más rend­szer, nos az állam akkor is megmarad. Én tehát kitartok az állam mellett...” LIFT NINCS R. L. színes bőrű fiatalember. Anyja arab származású, apja algériai francia. A Szovjet­unióban végzett 6 esztendőt a Lomonoszov Egyetemen. Orosz szakos irodalomtörté­nész. Jelenleg tisztviselő. Csupa elégedetlenség. Minden kevés neki. A szabadság, a fi­zetés. Lehetetlenek a lakás­­körülményei. Tervei? Lehet, hogy kikötök majd egy szi­geten, mondja, s ott kezdek új életet. C. L. textilmérnök. Belgium­ban szerezte a diplomáját. Úgy véli, hogy kitűnő szak­ember. „Ha fizetésemet né­zem — mondja —, elégedett lehetek. Ám ez nem minden. Sőt. Jó keresetemből is csak egy ötödik emeleti lakásra telik, s persze lift nincs. Ré­gi ház természetesen. Körü­löttem mindenki zúgolódik. Az árakkal nem lehet lépést tartani.” S egy külön fejezetet érdem­lő probléma. A rengeteg ven­dégmunkás. Az itteni tapasz­talatok túltesznek a belgiu­­min. Ezt már a számok is hí­ven kifejezik. Belgiumban 220 000 külföldi vendégmun­kás dolgozik, az összmunka­vállalók 11 százaléka, Fran­ciaországban 3,8 millió. Ez az összes munkavállalóknak ke­reken 20 százaléka. S úgy mondják, hogy ez csak a kez­det. Most „fedezték fel” a pakisztáni emberpiacot, s máris áramlanak a hindusz­­táni térségből az újak, a ta­pasztalatlanok, akik hosszú ideig sok mindenre felhasz­nálhatók lesznek, a leg­piszkosabb munkára éppúgy, mint sztrájktörésre. R. L. segítségemre van egy beszélgetésben. A Metro jegykezelője marokkói fiatal­ember. Nem szívesen beszél. Csak annyit mond: kutyába sem veszik. Lakása nincs, mindig a legkülönbözőbb he­lyeken talál szállást. A fize­tésének a felét hazaküldi, a másik feléből pedig nem tud megélni. „A legnagyobb baj — mondja —, hogy lenéznek, semmibe vesznek bennün­ket.” A PORTUGÁL FIÚ­ S végül egy érdekes fiatal­ember, H. Z. (még a mono­gramját is meg kell változtat­ni) Portugáliából jött. Har­madéves orvostanhallgató volt már, amikor behívták katonának. Megszökött a be­hívás elől. „Nem a katonaság miatt — mondja —, hanem azért, mert nem voltam haj­landó gyilkolni a gyarmato­kon.” Mikor megtudja, hogy magyarok vagyunk így szól: „Éljen a szocializmus!” Kér­dem tőle, hogy egyáltalában tudja-e, mi a szocializmus? „Nem, tulajdonképpen nem tudom — mondja. — De annyit tudok, hogy ami ná­lunk van az rossz.” Egyéb­ként most pincér. Keresete 2000 frank, s éppen másnap változtatott munkahelyet, mert ott háromszázzal többet ígértek neki. Közös program keretében megtekintettük a Francia Kommunista Párt új székhá­zát. A párt tagjainak és ha­talmas számú szimpatizán­sának felajánlásaiból terem­tették elő az összeget, amely­ből épül a székház. Mert még nincsen teljesen befejezve, ez csak 1975-re várható. Az építkezés története maga is sok mindent elárul a mai francia belpolitikai helyzet­ről. Amikor a párt nyilvá­nosságra hozta a székházépí­tés tervét, a francia tőkés­vállalkozók egyhangúlag megtagadták a kivitelezést! Mit lehetett tenni? Oscar Nie­­meyer, a világhírű brazil épí­tész vállalta, egy kollektíva élén, a tervezést és olasz ki­vitelezők az építést. A szék­ház áll és impozáns. Itt nincs helye és értelme a székház leírásának, de megragadott bennünket, hogy mind belse­jében, mind külsejében kife­jezi korunk tempóját, anél­kül, hogy hivalkodó lenne. „Szilárd vasbeton, mint a párt” — mondja kísérőnk, s különös hangsúllyal hívja fel a figyelmünket az ötödik emeleti tanácsteremre. Ez történelmi jelentőségű terem, mondja, itt írta alá a Fran­cia Kommunista Párt, a szo­cialista párt és a baloldali radikális párt az együttmű­ködési egyezményt, amely megteremtette a baloldal egységét. A SZTÁR CSAK ÜVEGEN KERESZTÜL Az internacionalizmus itt is jelen van, méghozzá egy ér­dekes találkozás kíséretében. Velünk együtt tekinti meg a székházat az Argentin Kom­munista Párt Központi Bizott­ságának egyik tagja. Már tu­dunk arról, hogy Perón meg­nyerte az elnökválasztáso­kat. Megkérdezzük, nyilat­kozna-e röviden az argentin helyzetről? „Szívesen — mondja —­, de a nevemet nem árulom el. Mindjárt megérti, hogy miért nem. Mi, argentin kommunisták na­gyon optimisták vagyunk, szerintünk az idő most még inkább a nép javára dolgo­zik. De közben történtek a szörnyű chilei ellenforradal­mi események, odahaza ná­lunk is vannak negatív jelek. Kommunista rektort függesz­tenek fel állásából, több bal­oldali vezetőt gyilkoltak meg. Bizakodunk, de egyben ébe­rek is maradunk.” Nem hiányzott programunk­ból a Louvre megtekintése. Azt már talán leírni sem kell: alig lehetett hozzáférni a „sztárhoz”, a Mona Lisához, amelyet nagyon érthető biz­tonsági okokból most már csak üvegen keresztül s jó pár méternyi távolságból le­het megnézni. S ez a nap kel­lemes „hazai” meglepetéssel is szolgált. A Louvre-val szemben van a Louvre—Pri­­sm­ic nagyáruház, amely ezekben a napokban magyar árubemutatót tartott. Hogy a harmadik emeleten berende­zett magyar kiállítás milyen sikert aratott, azt mi lemér­ni nem tudtuk. De nem csu­pán a hazafias büszkeség mondatta velünk, hogy ízlé­ses és igen ügyesen rendezett árubemutatót láthattak a pá­rizsiak, ahol különben, jól megfigyelhetően, a magyar népi muzsika aratta az első sikert. Párizst nem könnyű otthagy­ni. Szépségét, varázsát, han­gulatát hányszor megírták, megdalolták. Ám épp az in­dulás napján értesülhettünk az újságokból, hogy másnap sztrájk lesz a metró egyes vonalain, villany sem lesz mindenütt. Szerencsére a lé­gi forgalom táján minden csendes volt, az időjárás is. Így azután nagyon kellemes, kétórás utazás után simán landolt a gépünk Ferihe­gyen. BÁCSKAI LÁSZLÓ □ 17 A „Boule” fémgolyóit néhányan dobják, sokszor többen nézik

Next